Finy Petra: Rádium

– Hogy miért nincs nekem három lábam?

A híres zongorista fellépéseinek szervezését panaszkodás kísérte. A menedzser próbálta elengedni a füle mellett ezeket a keserű mondatokat. Fejből tudta, mi következik:

– Vagy miért nem vagyok egyszerű vonós, aki tudja lábbal nyomni a tabletre kirakott kottánál a léptetőgombot?

A menedzser igyekezett nem türelmetlen arcot vágni, annak ellenére, hogy minden fellépés előtt ugyanazok a kérdések sorjáztak.

– Ha ugyanis három lábam lenne, kettő tudna a zongorapedálokkal babrálni, a harmadik meg nyomhatná az elektronikus lapozó gombját, igazam van?

Délelőtt tíz óra volt, a menedzser érezte, hogy nem lesz elég az a két kávé, amivel indított, főleg, hogy még csak most jön a java.

– A sok menő ismerőse között nincs egy sebész, aki esetleg egy remek műlábat tudna szerkeszteni nekem?

Ez új volt, a zongorista emberfóbiája ilyen fokú szarkazmusban nem szokott megnyilvánulni. Vagy komolyan gondolja? A menedzser nem tudta, mi rémiszti meg jobban: a zongorista lapozóellenessége, vagy hogy valóban nem maradt semmi a kávéscsészéje legalján.

– A legjobb lapozóembert szereztem a holnapi koncertre – jegyezte meg rezignáltan. Több lelkesedés kell a hangjába, ez így nem mehet tovább. Most pedig akkor jöjjenek a kitételek. Az összes extra kérés, ami mindig elhangzik a lapozók ügyében.

– Talán ha jobban odafigyelne azokra, mik az elvárásaim egy lapozóval kapcsolatban.

– Higgye el, ez az összes kitételnek megfelel!

Na, ebben a hangsúlyban mégiscsak volt egy kis elszántság, jól van, akkor mégsem égett ki teljesen e mellett a zongoradíva mellett.

– Nem lehet testszaga, ami nemcsak azt jelenti, hogy mosdik rendesen, de a parfümje sem lehet túl erős. Emlékszik arra a New York-i fellépésre, amikor a lapozó erős pacsulija miatt majdnem leájultam a székről?

Hogy a fenébe ne emlékezne? Hetekig hallgatta utána a sirámokat.

– Nem lehet szájszaga sem, sírva könyörgöm, találjon egy olyan embert, aki ismeri a fogselymet és szájvizet, és nem kávészagúan vagy tonhalat böfögve jön nekem lapozni. Alig pár centire van időnként a szája a fejemtől. Rómában majdnem elhánytam magam a lapozó szájszagától.

A menedzser fásultan bólintott. Koncentrálj, koncentrálj, biztatta magát, mindjárt túl leszünk a kitételeken.

– Ne öltözködjön úgy, mint egy primadonna. Bécsben az a mélyen dekoltált ruha egy lapozónak? Mindenki a melleit nézte, ahelyett hogy a játékomra koncentrált volna. No meg az a rengeteg smink rajta! Mégis mit képzelt? Hogy ő az est sztárja?

Tíz múlt, és milyen erősen tűz be a nap a zongorista nappalijának ablakán. Fák és lombok ide vagy oda, máris katlanként izzott a szoba. Hiába, ezek a nyarak már mások, egyenesen a pokolból érkeznek. A menedzser próbált odafigyelni a kitételekre.

– Aztán ne adjon ki fura hangokat. Volt egy szuszogós, nem is, inkább nyifogott, mint egy nyúl, meg az, amelyik dudorászta magában a darabot. Mégis mit gondolt, ha Glenn Gouldnak lehetett, neki is? Alig bírtam figyelni azoktól a zajoktól a saját zongorajátékomra.

Már nincs sok hátra, nincs sok hátra, a menedzser a napfényben szállingózó porszemeket próbálta megszámolni.

– És ugye a felállás és leülés üteme. Ne hajoljon nekem percekig a nyakamba, mert állva koncentrál arra, hogy mikor kell lapozni. Főleg nem kinyújtott karral. Emlékszik arra az izzadósra? Vagy szerezzen valami ultraerős dezodort, vagy műttesse meg magát. Nincs olyan, hogy verejtékmirigy-eltávolítás? Nem szeretném, ha a zongorajátékomat az zavarná meg, hogy valaki az izzadt hónalját percekre az orromba nyomja.

A menedzser most felfedezett a zongorista homlokán néhány verítékgyöngyöt. Milyen furcsa, pedig hogy kipúderezi magát mindig, talán még soha nem látta izzadni! Pedig muszáj lenne neki, hiszen rengeteget biciklizik, hogy feszes maradjon a hasa, combja, ha feláll a koncert közepén, és, mondjuk, a zongora belsejében kell ütnie a húrokat bizonyos kortárs daraboknál, akkor se tűnjön kövérnek. A híres zongoraművésznő arcán pár csepp izzadság gyémántja ragyogott. A menedzser most mosolyodott el először. Nahát, ez a nő is csak ember, úgy tűnik, mégsem robot, mint ahogyan gondolta! Talán ideje lenne megszólalnia:

– Számtalan videófelvételt megnéztem a mostani lapozóról: lapos talpú cipőben jár, férfiasan laza lenvászon ingben, szövetnadrágban. Ősz hosszú haja van, nem festi, és nem sminkel. A zongorajátékot úgy követi, hogy csak a szükséges pillanatban áll fel és hajol oda lapozni. De ezt is úgy csinálja, hogy alig kerül közel a zongoristához. Ennél diszkrétebb lapozót még nem láttam. Nem ad ki hangokat. Előtalálkozóra egy olyan kávézóba hívtam el, amiben nincs légkondi. Délután ötre. A lapozó egyáltalán nem izzadt. Arra hivatkozva, hogy a mamám régi ismerőse (pedig nem is), többször a nyakába borultam, hogy körbepusziljam. Se testszaga nincs, se szájszaga. Enyhe gyöngyvirágillatot éreztem csak – fejezte be a menedzser, miközben a zongorista asztalkáján álló kis gyöngyvirágcsokrot nézte a két kiürült kávéscsésze mellett.

Rendben lesz, érezte, hogy most irgalmatlan jó melót végzett, ez a lapozó végre tényleg megfelelő lesz ennek a hepciás nőszemélynek!

De amikor ideért gondolatban, sikerült három rövidet pislognia.

– Akkor mégis mi a baj vele? Látom a szemén, hogy van valami ezzel a lapozóval, nehogy azt higgye, hogy robot vagyok, olvasom én az emberek érzelmeit.

A menedzsert hirtelen megkísértette a gondolat, hogy elmagyarázza neki, miben más az emberi érzelem, és amit a zongorista annak képzel. De aztán rájött, hogy időpazarlás.

– Azt mondják… – Hogy lehetne ezt a legérthetőbben átadni, anélkül hogy az eset szürrealitása kihozná a sodrából a zongoristát?

– Azért fizetem magát, hogy nyökögjön? – Már ki is hozta.

– Azt mondják, hogy van egy transzgenerációs traumája, ami meglepő módon gének szintjén is öröklődött.

– Nem hiszek az ilyen transzgenerációs izékben. Tudja, mi történt a nagyszüleimmel, aztán mégis itt vagyok izék nélkül. Mit jelent az, hogy nála gének szintjén is öröklődött?

A menedzser sóváran méregetni kezdte a konyha és a széke közötti távolságot. Talán ha most gyorsan kikéredzkedne egy kávéfőzésre? De a zongorista merőn bámult rá.

– Állítólag stresszhelyzetben világít a teste. Merthogy a dédanyja rádiumlány volt. – A zongorista dühös fújtatást küldött felé, ezért röviden összefoglalta, miről van szó. – Az első világháború idején Amerikában óragyártó cégekben rádiummal festettek meg óralapokat. Tudták az anyagról, hogy mérgező, de mivel a sötétben világító órákra nagy kereslet volt, elhallgatták azt a dolgozók előtt. Volt olyan munkáslány, aki világított a sötétben, annyi rádium került a szervezetébe. Rengetegen haltak meg.

A zongorista úgy nézett a menedzserére, mint aki nemcsak megkukult, de egy életre elfelejtett zongorázni. Nagy a baj, nagy a baj, mondogatta magának a férfi. Aztán a zenész megszólalt:

– Hányszor következett ez be? Mármint hogy a lapozó világítson?

– Egyszer, amikor meghalt a férje. Nem is házasodott utána újra.

– Nos, mivel nincs új férje, aki meghalhatna a koncerten, és amúgy az összes ön szerint túl aggályos kitételemnek megfelel ez a lapozó, feltételezem, minden rendben lesz.

A menedzser még várt, hátha meggondolja magát a hangulatingadozásairól ismert nő. De a zongorista csak ennyit mondott:

– Végeztünk.

A legtechnikásabb és legelvontabb kortárs darabokat játszó zongoraművész játékára rengetegen voltak kíváncsiak. Népszerűsége miatt még az olyan hóbortjait is elnézték, hogy a bejáratnál minden nézőnek le kellett adnia a telefonját, hogy véletlenül se zavarhassa meg semmi a zongorajátékot.

A lapozó pont úgy festett és úgy viselkedett, ahogyan a menedzser leírta. Szolid öltözet, lágy, ősz hajfonat, enyhe mentolos lehelet és visszafogott gyöngyvirágillat. Tökéletes távolságból, tökéletes ütemben lapozott. A zongorista soha nem tudott még ilyen felszabadultan játszani, a kezei szárnyaltak. A nézőközönség érezte, hogy valami nagy csoda részesei lehetnek.

A hirtelen áramkimaradással senki nem számolt. Ha eddig történt ilyen, mindig bírták a pótáramkörök. Most talán a klímák miatt nem indult újra semmi. A koncertterem teljes sötétségbe borult. A zongorista először csak abbahagyta a játékot, nem érezte magát rosszul. Várta, hogy majd intézkednek a szervezők.

Az első szédüléshullám és fuldoklásroham akkor tört rá, amikor hallotta, hogy az ajtók beszorultak, és nem tudják őket kinyitni kintről. Talán a meleg miatt deformálódtak el, vagy a jegyszedők is pánikoltak.

A zongorista ekkor súgta oda a lapozónak először zihálva. Mintha nem is ő mondta volna a szavakat:

– Nem kapunk levegőt, mindjárt összetapossuk egymást, hogy fentre jussunk, pedig fent sincs menekvés!

A lapozó, aki hallott a zongorista családjáról, ennyit mondott neki:

– Maga nem a nagyszülei. Játsszon!

– Nem tudom fejből a darabot. Ha nem lapozza nekem a kottát, nem tudok játszani. Mindjárt megfulladok – kapkodta a zongorista egyre jobban a levegőt. A nézők is lassan elkezdtek idegesen fészkelődni, a jegyszedők és a biztonsági őrök még mindig az ajtókkal küzdöttek kint.

Ekkor hirtelen világosság gyúlt a színpad közepén.

A túlvilági, holdfényszerű ragyogás a lapozó testéből jött. Úgy tűnt, mintha minden tagja, a pórusai, ősz varkocsa, a csontjai is fluoreszkálnának. A zongorista elbűvölve nézte a nőt: a testéből kiáramló fény tökéletesen megvilágította a kottát. Ezt mormolta felé:

– Én nem hiszek a transzgenerációs izékben.

– Nem is kell bennük hinni, csak kezdjen el zongorázni!