Benedek Szabolcs: Kilőttem az olimpiát

Ja, hát rajtam ragadt, hogy miattam úszott el Los Angeles. Mármint állítólag én tettem a legtöbbet azért, hogy ne menjen a béketábor a – hányadik is? igen – XXIII. nyári olimpiára. Tudom, a románok végül ott voltak, de hát Ceauşescu más utakon járt, nem lehetett akkor sem megzabolázni, amikor még nem is durvultak el teljesen a dolgok, úgy értem, csak utána jött a mélypont. A jugók meg eleve különutasnak számítottak, kint is voltak, bent is voltak. De a többiek valóban nem utaztak az amcsikhoz.

Komikus lenne, ha tényleg így írtam volna be a történelembe magamat. Az az igazság, hogy nem írtam bele sehogy. Most elmondom az én verziómat, oké? Ami a színtiszta igazság, elhiheted. Csak előtte hozok még egy sört. Neked is, ugye?

Na, itt vagyok. Mit is akartam mondani? Ja, hogy nem lehetett elkerülni, hogy ne számolgassunk. Az ugye adott volt, hogy nyerni megyünk Moszkvába. Egyedül az merült föl kérdésként, hogy mennyivel. Helyesebben ez se volt kérdés, inkább a szitu volt pöttyet bonyolult: amennyiben két gólt rúgunk nekik, és nem kapunk egyet se, akkor nem csupán a pontszám, de a gólkülönbség, a győzelmek és a rúgott gólok száma is ugyanannyi. Tudod követni? Gyuri bá ugyanígy szépen elmagyarázta nekünk is, hogy az egymás elleni eredmény számít. Amiből mi jövünk ki jobban. Ők 1–0-ra nyertek Pesten, mi 2–0-ra nyerünk Moszkvában. Sima ügy.

A szeptemberi meccsen még nem voltam a keret tagja. Gyuri bának aznap születésnapja volt, két meccsen debütált szövetségi kapitányként. Azt hiszem, ilyen máskor nem is fordult elő a világtörténelemben. Előbb buktuk az olimpiai selejtezőt a szovjetek ellen, utána a nagyválogatott ikszelt az NSZK-val. Nem rossz, csak hát, ha a nyitány jobban sikerült volna, nem kellett volna számolgatni Moszkva előtt. Akkor egyébként a nagyválogatott meg az olimpiára készülő csapat majdnem ugyanaz volt. A szabály szerint utóbbiban azok nem léphettek pályára, akik már játszottak vb-n vagy -selejtezőn. De ők kevesen voltak. Gyuri bá lecserélte a keretet a spanyol vb óta.

A Luzsnyiki-stadionban nem volt telt ház, de így is ütős volt a hangulat. Képzelheted, harapni lehetett a nézőtéren a vodkaszagot, mi is kaptunk belőle. Jut eszembe, nem iszunk egy unikumot? Akkor az most legyen a tiéd.

Nem mondom, hogy nem voltunk megszeppenve, elvégre Moszkva hatalmas, a Szovjetuniónál pedig csak a népek barátsága volt nagyobb. Igaz, sokat nem láttunk belőle. Miután leszállt velünk a Malév Tu–154-ese, a fogadásunkra kijött követségi pacák egyre csak azt hajtogatta, hogy ha a szovjet elvtársak megkérdeznék, meg akarjuk-e nézni az üvegkoporsóban Lenint, habozás nélkül mondjuk igent.

Elég beszari arcnak tűnt, holott igazság szerint bennünket a GUM áruház érdekelt, na meg legalább egy pillantást vetettünk volna a Kremlre és a Vörös térre is.

Egészségedre!

A Lenin-kérdés függőben maradt, a szovjet elvtársak az események ilyetén alakulása nyomán már nem akartak a kedvünkben járni.

Gyuri bá nem jelölt a kezdőbe, bevallom, nem is számítottam rá, hogy pályára lépek. A Feri alig pár perccel előttem ment be, amikor szóltak, hogy a mester üzeni, én is beállok. Még az oldalvonal mellett várakoztam, mikor is a Feri a Marci átadásából betalált. Utána jöttem én. Mindenféle értelemben.

A francokat tudtam, mennyi van hátra, egyikünk se akart az órára nézni! Hol a szovjetek veszélyeztették a mi kapunkat – Attila elképesztő bravúrokat mutatott be, teljesen lehúzta a rolót –, hol nálunk maradtak ki helyzetek. Azt se tudom, mennyire volt mögöttem a felezővonal, amikor lövésre szántam magam. Az év eleji mérkőzés jutott eszembe, Cádizban, a nagyválogatottal. A lelátón ültem a keret pár tagjával, onnan néztük, hogy Imre viszi a labdát, majd egyszer csak rábikázza.

„Imre, miért nem váltotok, bazmeg!” – ja, klasszik, én is ismerem.

Hát így lőttem ki magunkat az uccsó pillanatban az olimpiára. Hajszálon múlt, de meglett.

Egyszeriben elpárolgott a vodka a nézőtéren. Javukra legyen mondva, a szovjet néző elvtársak nem cirkuszoltak különösebben: kicsit háborogtak, aztán fegyelmezetten hazamentek. Egy idő után a pirogárusok kurjantásai is elhaltak a stadionban. Mi persze baromira örültünk, és egyáltalán nem bántuk, hogy nem látjuk sem a GUM áruházat, sem Lenint. Az se zavart, hogy a követség összeverődött munkatársai a kezüket tördelték, és próbáltak hol rimánkodva, hol fenyegetődzve rendre utasítani bennünket, nehogy jókedvünkben kirúgjuk a szálloda vakolathiányos, penészes falait. Közben sűrűn pislogtak azokra a komor tekintetű, ballonkabátos alakokra, akik úgy féltávról fürkésztek minket, és lerítt róluk, hogy a KGB emberei.

Fejfájósan ébredtünk, szerencsére a gép csak délután indult, úgyhogy kínjainkat enyhítette a délben bekanalazott scsí. A józanság aztán olyannyira fölénk kerekedett, hogy a reptéren többünkbe belehasított a letaglózó kérdés: „Tényleg, mi lesz, ha mégse mehetünk az olimpiára?”

„Miért ne mehetnénk? Elvégre mi lettünk a csoportgyőztesek. Hála neked” – mondták erre többen is, és megveregették a vállamat. Irány Los Angeles! Amit a tájékozottabbak azzal tromfoltak le, hogy a szovjetek még bármit előhúzhatnak a kalapból. Elvégre az amcsik se jöttek négy éve Moszkvába. A helyzet azóta fikarcnyit nem javult, sőt lassan annyira durva a szitu, mint az ötvenes években. Az amerikaiak pipák lettek, miután a szovjetek lelőtték a koreai utasszállítót, amelyről azt hitték, hogy kémrepülő. Pár okostojás már akkor pedzegette, hogy a szovjetek emiatt nem engedik el a sportolóikat Los Angelesbe. Ami egyet jelent azzal, hogy mi se mehetünk. A béketábor mindig egyszerre mozdul. Nem úgy, mint a kapitalisták, akik közül például a britek meg a franciák itt voltak Moszkvában. Nálunk egységben az erő.

Aztán a levegőben mégis elmúltak a kétségeink, vagy legalábbis enyhültek valamelyest. A gépen már arról beszélgettünk, hogy a magyar futball eddig három aranyérmet szerzett az olimpián. Negyedik a ráadás, itt az ideje a folytatásnak.

Úgy rémlik, vagy két héttel a mérkőzés után érkezett meg a szovjet olimpiai bizottság állásfoglalása, hogy aszongya: megvizsgálták a XXIII. (jól számolom?) nyári olimpia megrendezésének körülményeit, és azt a döntést hozták, hogy nem teszik ki a Szovjetunió állampolgárait a reakció és az imperializmus fenyegetésének. Ugyanis amennyiben lehetővé tennék a szovjet sportolók részvételét a Los Angeles-i játékokon, az egyet jelentene az amerikai hatóságok és a szervezők olimpiaellenes tevékenységének jóváhagyásával.

Nem semmi duma, de nekünk ez a fajta beszéd korántsem volt szokatlan.

Arra is emlékszem, hogy a következő hétvégi forduló során szokás szerint összefutottam pár kerettaggal, és ment a szomorkodás, hogy akkor mi lesz. Ismertük már annyira a dörgést, hogy tudtuk, nem tehetjük meg, hogy ne kövessük a szovjet példát. Nem is ért meglepetésként, hogy vagy egy héttel a szovjetek után a Magyar Olimpiai Bizottság is közzétette álláspontját, miszerint a jelenlegi körülmények nem teszik lehetővé a magyar sportolók részvételét a Los Angeles-i nyári olimpián.

Abban a pillanatban lenullázódott a Luzsnyiki-stadionban lőtt bombagólom.

Nem sokkal később Gyuri bá kihirdette a keretet a következő két válogatott mérkőzésre. Nem szerepeltem benne. Nem voltam meglepve, a moszkvai selejtező óta nem ment a játék. Mintha a felezővonalat átlépve ellőttem volna az összes puskaporomat. Na meg ideges is voltam, amiért folyamatosan kaptam az ívet, hogy miattam ugrott a magyaroknak az olimpia. Úton-útfélen ment a zrika, hogy ez a szovjet vezetés bosszúja: ha már az ő futballistáik nem mehettek Los Angelesbe, akkor ne menjünk mi se.

Az nem érdekelte az elvtársakat, hogy hány embernél nullázzák le sok év munkáját, nem mellesleg mennyi életet tesznek tönkre.

Szóval, idefigyelj, most elárulom neked: az a rohadt nagy helyzet, hogy mielőtt rábikáztam volna, kézzel vettem át a labdát. Nem emlékszem, asszem, nem is figyeltem, kitől jött, de talán elpattant volna mellőlem a laszti, és más vette volna gondozásba, ha nem szelídítem meg egy leheletfinom kézmozdulattal. Látod? Így. A legtöbb focizsugás tudja, hogy kell. A szovjetek is tudták. Ketten is voltak a közelemben, láttam, hogy észrevették. Azt hittem, szólnak a sporinak. De nem, tudomásul vették, hogy bent van a löket.

Tényleg azt mondod, ha nem kezezek, és utána nincs a gól, a szovjetek a csoportelsők, és nem sikálják el az olimpiát? Hát, én meg amondó vagyok, hogy Szergejék azért nem reklamáltak, mert mi a francért tököltek volna vele. Ők már akkor tudták, hogy nem megyünk sehova. Tuti, hogy ez rögtön a moszkvai olimpia után elrendeltetett. A gáz az, hogy erre sokaknak egy csomó pótolhatatlan éve ráment.

Amikor a vb-selejtezők előtt összefutottam Gyuri bával valamelyik öltözőfolyosón, biztosított róla, hogy figyeli a teljesítményemet, és amennyiben úgy ítéli meg, ismét megkínál a kerettagsággal. Azt is mondta, hogy a moszkvai meccs miatt ne bánkódjak: ha összekerülünk a szovjetekkel a világbajnokságon, megint megverjük őket. Mexikóban fogunk bosszút állni az olimpiáért, ismét az én gólommal.

Mit mondhatnék erről? Soha nem kerültem vissza a keretbe. A többit ismered. Na, még egy sör?