Sima kedd este. A Széna téren már sötét van, mikor felszállok a négyes villamosra. A belvárosba tartok. Közepes a népsűrűség, helyet foglalok. Az előttem lévő széken egy férfi ül, az arcát nem látom, háttal van nekem. A szerelvény nekilódul a Margit körúton. Civil ruhás ellenőrök kerülnek elő valahonnan. Az előbb még biztos nem voltak itt, mintha csak az ülések alól vagy valamelyik utas nagykabátjának zsebéből bújtak volna elő. Ketten vannak, egy nagydarab erős és egy kicsi cingár. Valószínűleg így osztják be őket, legyen egy szigorú elrettentő meg egy apró vicces. Jó zsaru, rossz zsaru – mint a filmeken. Felhúzzák karjukra a BKK-s szalagot.
Karszalagban nagyjából száz éve nagyon erősek vagyunk, ez tehát egy élő hagyomány.
A nagyobbik ellenőr erőteljesen halad felém.
– Jegyeket, bérleteket! – brummogja.
Már kezemben tartom a bérletemet, amikor az előttem ülő férfihoz ér.
– Jegyeket, bérleteket!
– Nincs – mondja blazírt hangon a férfi, akinek csak a haját látom hátulról.
– Hogyhogy nincs? – kérdezi az ellenőr.
– Úgy, hogy nincs! – szól unottan hősünk.
– Akkor, kérem, szálljon le a villamosról. Nem kell pótdíjat fizetnie, csak szálljon le. – Most kiderül, hogy a nagydarab zord külseje érző szívet takar.
– Nem szállok.
– Miért?
– Mert nyugdíjas vagyok, ingyen utazom.
– Uram, maga még negyvenéves sincs. De tudja, mit? Ha ön nyugdíjas, mutassa meg a személyi igazolványát.
– Nem mutatom.
– Miért?
– Mert amit maga csinál velem, az diszkrimináció.
– Micsoda??? Diszkrimináció? Ugyan miért? Mert elkértem a személyi igazolványát?
A nagydarab egyre idegesebb, az utas egyre nyugodtabb.
– Ne zaklasson, menjen tovább. Nem adom oda a személyimet, mert abból csak a társadalmi korom olvasható ki, az a születési időpont, amit a szüleim rám erőltettek. Engem senki sem kérdezett meg, hogy akkor akarok-e születni. A beleegyezésem nélkül történt.
– Mit beszél maga itt összevissza?
– Azt, hogy én nyugdíjasnak érzem magam. Nyugdíjasként azonosítom önmagam. Én transzkorú vagyok!
– Micsoda? – most már üvölt a karszalagos.
– Transzkorú. Nyugdíjas identitású.
– Ilyen nincs!
– Miért ne lenne? Ha van transznemű, akkor miért ne lehetne transzkorú? Ha valaki fiúnak születik, de később nőnek érzi magát, nőként azonosítja magát, felvehet női ruhát, és járhat a női vécébe. Én meg nem negyvennek érzem magam, hanem nyolcvannak. Nyolcvan az énazonosságom. Tehát utazhatok a villamoson ingyen, mert transznyugdíjas vagyok. De ez olyan hülyén hangzik, mondjuk inkább azt, hogy transzkorú.
Legutoljára Szókratész vagy Jézus mondott ennyire felháborítóan őrült dolgokat ennyire nyugodtan.
Az ellenőr már csak ordítani képes, nem is akar érvelni:
– Szálljon le a villamosról, most azonnal, vagy lerugdosom.
– Transzkorú vagyok, kérem, ne diszkrimináljon!
Ekkor végre az utastársadalom is aktivizálódik. Egyesek messziről kiabálnak:
– Szájjále, te köcsög! Lekésem a vonatom!
Aztán három diszkréten öltözött, apukakorú, polgári férfi lincselésre jelentkezik, persze színtisztán etikai alapon.
– Mit képzelsz, te geci, hogy te ingyen használod a közösségi közlekedést, amit mi fizetünk az adónkból? Lerángatunk, te szemét!
A transzkorú férfi csak nézi őket szelíden:
– Dehát nyugdíjas vagyok. Ingyen utazom! – mondja ártatlanul és magától értetődően.
Elszabadul a pokol, megindul a lincselés. Az apukák (a morál, a társadalmi igazságosság és a közteherviselés nevében) ráncigálni kezdik a negyvenéves nyugdíjast, aki azonban – előrehaladott korának dacára – nagyon is jó erőben van, és sorra elhárítja a támadásokat. Az ülésébe kapaszkodik, csapkod, rugdos, az apukák egyszerűen nem bírnak vele.
Marad a verbális erőszak.
– Rendőrt hívok – jelenti ki az ellenőr.
– Én hívok rendőrt – mondja az utas. – Majd meglátják, mit fog szólni, ha megtudja, hogy egy transzkorút diszkriminálnak.
A három apuka, akik eddig bőszen rángatták a transzkorút, most tanácstalanul és némán állnak. Valósággal megjuhászodtak. Látom rajtuk, hogy elbizonytalanodtak: lehet, hogy mégis van olyan, hogy transzkorú? Lehet, hogy azt mégse lehet rángatni? Ki tudja? Lehet, hogy csak ők nem hallottak még erről, de Amerikában már régen van ilyen? Lehet, hogy Amerikában már tucatnyi jegyellenőrt lesitteltek transzkorúak vegzálásáért?
Az ellenőr rendőrt hív, hallom, ahogy a rendőr lerázza:
– Szállítsa le a villamosról.
– De nem száll le! – kiabálja a telefonba kétségbeesve az ellenőr.
Ezután a felháborodott utasok a villamosvezetőhöz fordulnak. A sofőr pedig a lázadók oldalára áll, kijelenti, addig nem megy tovább a villamos, amíg a transzkorú le nem száll. Sokan gyűlnek a magát nyugdíjasnak valló fiatalember köré, üvöltenek, kiabálnak, szidalmaznak. Az apukák is újra dühbe jönnek.
– Rohadék buzi, szájjále!
– Ha vidéken lennénk, már kifiléztelek volna! Mer vidéken az ilyennel nem szórakoznak ám…
– Szégyejjed el magad! Hát milyen magyar vagy te?
Mellettem egy ősz hajú néni (nyugdíjas tanárnő talán) csak mosolyog szelíden, az egyik apuka ráförmed:
– Maga meg mit nevet? Mi olyan mulatságos?
Mire a néni csak annyit suttog maga elé:
– Őrült beszéd, de van benne rendszer…
Közben a villamos rostokol a híd közepén. Megáll az idő, kellemes lincshangulat, a sofőr cigizik a megállóban, rendőr nincs, egyre többen skandálják:
– Szájjále, szájjále… – Mintha csak focimeccsen lennénk: „Ria, ria…”
De nem történik semmi.
Nincs megoldás.
Úgy tűnik, a nyugdíjig még hátralévő éveinket itt töltjük ezen a kibaszott villamoson. Itt fogunk megöregedni, mert a villamos nem megy tovább, a transzkorú nem száll le, a rendőr nem jön, és az apukáknak sincs elég bátorságuk a lincseléshez.
Patt.
Már azon gondolkodom, rendelek ide egy pizzát, mikor a transznyugdíjas egyszer csak magától feláll, és azt mondja:
– Na jó, ha maguknak ez ennyire fontos, akkor leszállok. De figyelmeztetem magukat, hogy jogtalanságot művelnek. Én nyugdíjas vagyok!
Azzal lepattan, és eltűnik a Margitszigeten.
A sofőr eldobja a cigit, az emberek némileg megnyugszanak, a villamos pedig megy tovább. Hogy hová, merre, az még nem egészen világos, de az ajtók záródnak, kérem, vigyázzanak, indulunk!
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .