Maros András: Döbrentei tér

Tele volt ülőhellyel a villamos, én mégis álltam. Megmarkoltam a fejem fölött fityegő kapaszkodót, és finom hátrahajlásokat végeztem. Jólesett megnyújtani a derekamat, miután egész délelőtt az íróasztalom fölött görnyedtem.

A Móriczon szállt fel a férfi. Mellém lépett, és megragadta az enyémmel szomszédos kapaszkodót. Magasba tartott kézzel feszítettünk egymás mellett. Értetlenkedő arcot erőltettem magamra, és teátrálisan körbetekintettem, hátha ettől ráeszmél saját pillanatnyi figyelemkihagyására, amelynek köszönhetően énmellettem cövekelt le. Ahelyett, hogy leült volna. Vagy ha neki is jólesett állni, mint nekem, állhatott volna bárhova máshova, de ne a képembe. Csakis pillanatnyi figyelemkihagyás lehetett, másra nem tudtam gondolni, nyilván elmélázott valamin, ahogy felszállt, és észre se vette, hol kötött ki. A körbetekintés hatástalan maradt (pedig színészileg mindent elkövettem, ami tőlem tellett, erőteljesebb is volt a játékom, mint amit a helyzet megkívánt), mégsem értette, mit kívánok közölni. Nem tágított mellőlem. Sőt, felém fordult, az arcomon éreztem a leheletét. Nem találta kényelmetlennek a közelséget, elvillamosozgatott volna velem így a világ végéig, én azonban csak egyetlen megállót bírtam ki így, összetapadva; amint a villamos megállt, elengedtem a kapaszkodót, és otthagytam, leültem messze tőle.

Ez volt az első találkozásunk.

Más alkalommal, ugyanezen a vonalon, magába roskadva ücsörgött egy kétszemélyes ülésen, oldalra billentette a fejét és az ablaküvegnek dőlt; azt hittem, alszik, de ahogy alaposabban megvizsgáltam, láttam, nyitva van a szeme, de mintha csak véletlenül maradt volna nyitva. Hol az alsó, hol a felső ajkát rágta. Később magában beszélt, pusmogott. Azt képzeltem, hogy valóban szunyókál, nyitott szemmel, mint a nyulak, és az álomképeit közvetíti a külvilágnak, elmotyogja, amit álmában lát. Aztán pislogott kettőt, megrázta a fejét, megdörzsölte egészen apró orrát, és jól hallhatóan közölte az utasokkal, hogy bárkit el tud gáncsolni. Nem fenyegetően mondta, se nem pimasz hangnemben, pusztán átadta az üzenetet, érzelemmentes hanghordozással, mintha a következő megálló nevét jelentené be: a Szent Gellért tér következik.

Célszerű az ilyen embert elkerülni, a látókörén kívül esni, elvégre ki tudja, mikor jut eszébe csakugyan elgáncsolni valakit. Biztonságos távolságba húzódtam, és kíváncsian figyeltem, tényleg csinál-e valamit.

Akárhányszor láttam, az volt az érzésem, hogy egy gonosz terven töri a fejét, amely terv még nem forrott ki igazán, még tökéletesítenie kell, de bármikor, bármiről eszébe juthat az a bizonyos végső gondolat, ami mindent a helyére billent, és akkor rajta... erre engedett következtetni az a többször elém táruló kép, ahogy lehajtott fejjel ülve (vagy állva) lassan felnéz, a feje nem mozog, a szemgolyója viszont felszalad, a szemöldöke felcsúszik a homloka közepére. Készülődik valamire, gondoltam, mint a szavanna rutinos ragadozója, amelyik hangtalan laposkúszásban közeledik kiszemelt áldozata felé. Bár alapvetően őt szemléltem, időnként másokra is odasandítottam, kíváncsi voltam, a többieknek szemet szúr-e a fura utastárs – ha jól láttam, senki sem figyelte őt. Nyilvánvalóan azért nem, mert a férfi átlagos külsejű, nincs rajta semmi feltűnő, hacsak az nem, hogy – a többiekkel ellentétben – ő nem nyomkodja vagy bámulja a telefonját, nem folytat telefonbeszélgetést fennhangon maga elé tartott, walkie-talkie üzemmódban használt készülékén... mint például most az a zöld svájcisapkás, sídzsekis nő a villamos túlsó végében, aki úgy osztogatja a házi parancsokat, hogy szóhoz se jut a másik fél a vonal végén, már mindenki tudja a villamoson, hogy a billegő lábú szárítóra kell kiteregetni a mosógépből kipakolt ágyneműt, az a nagyobb, arra fér csak rá a kiterített lepedő. Aki nem a telefonjával bíbelődik, a többi utast fürkészi – ilyenek az emberek, a többiekre kíváncsiak.

De valóban érdekesebb látvány az ülésen fészkelődő, bevásárlásból hazafelé tartó családapa, mint az ablaküvegen szánkázó esőcseppek csillogása? Izgalmasabb két idegen tinédzser lány beszélgetését hallgatni, mint a fogantyúk rögzítésének mechanikáját tanulmányozni?

Nem lenne szórakoztatóbb a padlómatricák szövegét olvasgatni, a hirdetéseken elhelyezett helyesírási hibákat számolgatni, mint egy vitatkozó házaspárt bámulni? (Hány hangos és félhangos beszélgetés zajlik egyidejűleg a villamoson? És a városban? És az országban? És a Földön? Több milliárd? Ezek közül hány lehet az, amibe érdemes belehallgatni?) Persze vannak, akik nem a telefonjukkal vagy a többi utassal vannak elfoglalva – ők a vonaljegy nélkül utazók, ők az ajtók közelében toporognak rémülten, katapultálásra készen, azt lesve, van-e valakinél apró fekete válltáska (városi nevén: „ellenőri szütyő”), amelyből a BKK alkalmazottai villámsebességgel rántják elő igazolványukat, karszalagjukat; ha Johnny Cash fele ilyen gyorsan kapta volna elő revolverét, máshogy alakul a Pisztolypárbaj vége.

Szóval most is itt van, a szokásos vonalon. Tőlem öt-hat méterre áll. Én kivételesen ülök, két egymással szembefordított egyes ülés egyikén. A férfi tekintete ide-oda szaladgál, mint az ellenőrkeresőknek, annyi a különbség, hogy az ő arcán nincs riadalom, ő láthatóan ülőhelyet keres. A rossz hír, hogy talál is: velem szemben.

Leül.

Hirtelen eszembe jut egy sok évvel ezelőtti jelenet: egy zsúfolt buszon ültem, bámészkodtam, elmélkedtem, amikor egy kanyarban rám zuhant egy már korábban is billegő utas, majd bor áztatta buffó basszusán arra kért, adjam át a helyem, mert rosszul van, ha nem ülhet le, lehány. Úgy pattantam fel, mint egy riadóztatott kiskatona.

A férfi kis mocorgás után megnyugszik, ernyedt tekintettel rám néz. Szemének tompa fénye halványszürkén pislákol, ez nem ugyanaz az ember, aki máskor alattomos akcióterveket forgat a fejében... vagy talán épp a szenvtelenséget, fásultságot mutató arckifejezés az eddigi legravaszabb álca? Ebből lehet váratlanul kirobbanni? Fel kéne állnom, fel kéne szívódnom. Ehelyett visszanézek rá – lássuk, mi lesz. Állja a tekintetemet, ami nem meglepő, a kényelmetlen helyzetekhez ragaszkodás terén már komoly eredményeket tud felmutatni. Akkor is beleállok, legyőzöm a saját fegyverével, kényelmetlenebb leszek neki, mint ő nekem; megverem farkasszemnézésben, de minimum kihozom döntetlenre. Bámuljuk egymást. Provokálóan hunyorgok. Előrébb csúszik az ülésen, előrébb csúszom én is. Még egy kicsit ő, még egy kicsit én. A térdünk kis híján összeér.

Olyanok vagyunk, mint két villamostervező mérnök, akik az ülések közti ideális távolságot keresgélik, tesztelgetik.

Azt kérdezi, zavar-e, ha felteszi a lábát. A kérdés hasonlóan váratlanul tör ki belőle, mint a gáncsolással való fenyegetőzés, habár előbbi csupán egy kérdés, választ vár rá. Meg az is különbség, hogy szavait most nem az összes utashoz intézi, hanem egyvalakihez, hozzám. Unottan kérdez, mint akit nem izgat, mit mondok rá, mert az, hogy mit fog csinálni, nem függ a válaszomtól.

– Ne tegye fel a lábát – felelem. Egyébként fogalmam sincs, hova akarja feltenni. Az ülésemre? Az ölembe?

Felteszi a lábát, valami egészen kitekert pózban. A külső lábfejét a fenekem mellé, a villamos oldalfalának szorítja. Kényelmetlen testhelyzetnek tűnik, mégis megkönnyebbülten felsóhajt.

– Vegye el innen a lábát, legyen szíves – mondom.

– Zavar?

– Igen.

– Kár – mondja, de nem mozdul. Témát vált. – Tudod, mi van az utcán? – kérdezi. – Nem tudod? Akkor mondom. Szar, csikk és alkohol.

– Elnézést, de én erre egyáltalán nem vagyok kíváncsi. És a lábára sem.

Felállok, otthagyom.

Még két megállót kell mennem, de inkább leszállok és gyalogolok.

A megállóból felnézek az álló villamos ablakára. Látom, hogy a férfi vadul integet, nekem. Kétségkívül egy bolond, félő, hogy kinézett magának, az első találkozásunk sem lehetett véletlen. Valamilyen fura késztetésből visszaintegetek neki, mosolygok is hozzá. Talán mert boldog vagyok, hogy megszabadultam tőle. Integet, integetek. Két jóbarát búcsúja. Jó volt veled, veled is jó volt. A férfi egyszer csak felpattan az ülésről, rohanni kezd a még mindig ácsorgó villamoson. Az ajtók berregnek, záródnak. Amint elindulok a Dózsa György tér felé, puffanásokat hallok magam mögött. Megállok, hátranézek: a férfi épp most tépte fel az egyik, már csukott villamosajtót. Felém rohan. Mit akar tőlem? Félni kezdek, futni kezdek. Rohan utánam, kiabál, hogy álljak meg. Tegez, mint a villamoson.

– Állj meg! – Hülye leszek megállni. – Álljál már meg! – üvölti. – A pénztárcád!

A mim?

Megállok. Beér, megáll. Elfáradt az erős sprintben, liheg, a térdére támaszkodik. Aztán felegyenesedik, és a markomba nyomja a pénztárcámat.

– A villamoson volt – mondja –, az ülés mellett, a földön.

Megköszönöm. Hátat fordít, visszacsoszog a megállóba.

Nem elég mély a kabátzsebem, nem kéne abban semmit sem tartanom, bármi kieshet.

Várja a következő villamost. Én még mindig ott állok, ahol átadta a pénztárcámat, őt nézem. Felém fordul, összenézünk. Intek neki. Visszaint. Integetünk egymásnak. Mondhatnám, hogy kényelmetlenül hosszan, de nekem nem kényelmetlen. Ezt most én bírom tovább.