Erős figurák téblábolnak „a virágzó kő-magány Galapagos-szigetén”. Nagy költő jellemezte ezekkel a szavakkal a nagy teret, akkor kék, sárga, zöld, piros eső zuhogott, olaj-szivárvány patakok és föltorlódott esőhólyagok tarkították az aszfaltot, ilyesmi most nincs, de az élet ma is lüktet, mint a több mint fél évszázados, hajdani versben; most is gyíkbőrbe bújt asszonyok és kígyóbőrbe bújt férfiak kerülgetik egymást, taxik és villamosok burjánzanak, igaz, autóbuszok már kisebb számban, és újságárusok sem kiáltoznak, mint egykoron; nincsenek is újságárusok.
Az erősek hárman álldogálnak, nagyképűsködnek a járda közepén, mindenkinek útban vannak, amit észre sem vesznek. Várok valakire, sok időm van, mert korán érkeztem, közel vagyok hozzájuk, akaratlanul is hallok foszlányokat a kellemetlen társalgásból. Sok az „öcsém”, sok a „hallod”, sok a „te”. El kéne szaladni. Itt kéne maradni.
Egy pillanatra megtorpan az idő, aztán újraindul, tovább keceg, mint a mánus a faliórán, székely szavak, a keceg, meg a mánus is, ketyegést és nagy mutatót jelentenek, a keceg érzékletességén tűnődöm, amikor megcsap egy szellőfuvallat, meg a felismerés: valaki néz. Becéloz, megindul. Viszonylag elegáns hajléktalan bukdácsol felém. Elegáns, amennyiben zakót visel, valami nyakkendőféle lóg a nyakában, még a cipője is rendben van, csak a járása problematikus kicsit. Ennyit tudok felmérni belőle, mielőtt hozzám érne. Az utolsó pillanatban hirtelen irányt változtat, az erőseket jobb partinak érzi, odakanyarodik, eléjük áll, kínálja nekik a
portékáját. Fedél nélkült árul természetesen.
– Mi van, öcsém? – kérdezi tőle az egyik, nem annyira a mondat bántó, ami leereszkedő ugyan, de ettől még kedveskedő is lehetne, inkább a hang. Sejthető, hogy a hajléktalan nem hozott jó döntést. Nem válaszol, csak mutatja az újságot.
– Mondjad, mit akarsz?
Lassan búcsúzik a csütörtök, akárcsak a megénekelt 1965-ös napon, amikor óriás
söröskorsót rajzolt az esőbe az este. A hajléktalan kezében nedvesnek tűnik az újság, persze valójában nem lehet az, hiszen száraz az idő, talán csak érzéki csalódás. Jobban megnézem, a csomagolás fénylik, mint valami óriás könnycsepp.
– Vegyem meg? – nevet fel az erős.
A hajléktalan egyetlen példányt szorongat. Talán friss, ropogós az újság a csomagolás alatt, talán napok óta hordozott, jó eséllyel nem fog kiderülni, a legtöbb adakozó nem kéri el, csak pénzt ad.
– Csomagolva adod? Honnan tudjam, mi van benne?
Szégyellem magam, amiért kezdem szégyellni magam. Szeretném, ha a hajléktalan
odébbállna.
– Mennyiért adod?
A hajléktalan reménykedni kezd.
– Mondjad, öcsém, mennyi?
– Lehet kétszáz?
Az erős szeme kikerekedik, a barátaira néz.
– Kétszáz! Nem kispályás a csávó, hallod.
A másik kettő nem élvezi a helyzetet, úgy látom, inkább unják a kis közjátékot.
– Mi van benne, ami kétszázat ér?
– Nem tudom.
– Nem tudod. De árulod. Mi van, ha valami hazaárulásost írnak benne? Erre nem
gondolsz? Gondolsz vagy nem gondolsz?
– Nem tudom, mi van benne.
– Nem gondolsz rá. Ugye nem?
– Nem.
– Na, ha nem tudod, mi van benne, megveszem ötvenért.
A hajléktalan nyel egyet, óvatosan bólint, tartja a tenyerét.
– Nem is alkuszol, te? – kérdezi az erős.
A hajléktalan körbenéz. Elkapom róla a tekintetemet.
– Lehet száz? – kérdezi halkan.
– Száz? Nem. Tudod, miért nem? Mert nem tudod, mi van benne. Ez így zsákbamacska nekem, öcsém. Még bajba is kerülhetek. Azt akarod, hogy bajba kerüljek?
– Nem.
– Na azért. Ötvenet mondtam, hallod. Adod vagy nem adod?
A hajléktalannak most válik világossá, hogy az újságot át kell adnia. Megteszi, elrakja az ötvenest. Motyog valamit, fordul, elmegy. A vásárló a hóna alá csapja a lapot.
Ácsorgok mélázva. Az órámra nézek. Okos, minden reggel megmutatja, mennyire rosszul alszom. Még mindig van tíz perc a találkozómig. Talán másfél telik el belőle, amikor ismét felbukkan a hajléktalan. Az erősek még nem látják. Sokáig készül, végre összeszedi magát, hozzájuk lép. Mielőtt megszólalna, észreveszik.
– Mi van, öcsém, itt hagytál valamit?
– Visszakérhetem? – alig hallani, mit mond.
– Mit?
– Hát az újságomat.
– Újságodat? Amit megvettem? Az már nem a tiéd.
A hajléktalan hallgat.
– Adjam vissza?
– Ha lehet.
Az erős hitetlenkedve néz a barátaira.
– Még ki se olvastam. Minek az neked?
– Eladnám.
– Többször ugyanazt, te? Az csalás, öcsém.
– Nem szokták elkérni.
– Nem szokták elkérni? Árulsz valamit, amit oda se adsz? Te, hallod, adózol te ezután?
Ez tetszik a többieknek, ismételgetik a frappáns kérdést.
– Adózol te?
– Mondjad már, adózol te?
Tanácstalan szünet. Csörren egy villamos. Elhúz egy szirénázó mentő. A legcsendesebb erős azt mondja a vásárlónak, hagyja a francba, adja vissza a lapot.
– Vegye meg. Vedd vissza, öcsém!
A hajléktalan odatolja a kezét, benne van az ötvenes. Az erős nem nyúl utána.
– Mit kérdeztem én, mielőtt megvettem tőled? Hogy mennyibe kerül, igaz? Kérdezd meg te is.
A hajléktalan némán áll.
– Halljam.
A hajléktalan oldalra néz.
– Kétszáz – mondja az erős.
A másik kettő most nem nevet, komolyan figyelik, mit művel a társuk.
– Kétszáz? Ötvenért adtam.
– Infláció is van a világon, te.
A hajléktalan csak áll.
– Nem is alkuszol, öcsém?
A hajléktalan toporog.
– Ez az utolsó – makogja. – Akkor adnak pénzt, ha van nálam.
– Akkor vedd meg kétszázért. Szükséged van rá.
Eddig bírom, kikotrok egy kétszázast, odalépnék, hogy a faszfej kezébe nyomjam, de a hajléktalan megelőz, belenyúl a zsebébe. Megvillan a kezében egy kétszázas, kifizeti a kért összeget. Az erős elégedetten csettint a nyelvével, odaadja az újságot. A hajléktalan elveszi, lopva körbenéz, kíváncsi, hányan voltak tanúi a jelenetnek, aztán eltűnik a forgatagban. Most kezd esni az eső. Hangos is, meg arrébb is lépek, így az erőseknek csak a göcögő nevetéseit hallom, a szavaikat már nem. Még két perc, és megjön, akire vártam. Elindulok vele ázottan, életre szántan.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .