(Szabó Máténak)
Szomorú magyarok voltak, akiknek vidám magyaroknak kellett látszaniuk, amikor hazamentek. Azért mentek el, mert egy rossz hangulatú országot akartak lecserélni egy jó hangulatú országra. Ha vidámaknak látszanak, akkor ez azt jelenti, hogy sikerült. Az igazi okról nem beszéltek. Hogy az apjuk, az anyjuk, a családjuk elől menekültek, hogy egy munkahelyi kudarc hajtotta őket külföldre, vagy az a szerelem, amit öröknek hittek, s végül egy perc alatt összeomlott.
A vidámnak látszó magyarok más társadalmi közegbe kerültek, mint amit otthon megszoktak, legtöbbször a képzettségük alatt dolgoztak, de ez ott nem számít, mert nem tartoznak a helyi mércéhez, otthon meg eleve sikeresnek látszanak. Ők azok a bátrak, akik merték vállalni, hogy lehessenek vidámak.
A fiú készülődött, mert hívva volt az apja miatt. Telefonált az anyja, hogy ha, és akkor mondott valamit, akkor még, és akkor megint mondott valamit.
Ha nem az lett volna az apja, gondolta, aki volt, akkor most otthon lenne, és
mindenről tudna, ami történt. De az apa olyan volt, és akikkel megismerkedett,
az ő apjuk is olyan volt, hogy minden mondatában benne volt az elvárás, hogy
milyennek kéne lennie, később meg az elégedetlenség, hogy nem lett olyan.
Amikor gyerek volt, felemelte és megölelte, mert ügyes volt, és akkor még akart
ügyesebb lenni, és jobb tanuló, és kedvesebb, amikor vendégek voltak. A
vendégek el voltak ámulva, mert el kellett ámulniuk, hogy milyen szerencsések
ennek a gyereknek a szülei, különösen az apa. És ő érezte, hogy ilyenkor az apa
mennyire ott van mellette, segített neki a megmutatkozásban, holott később
tudta, hogy ez az apa megmutatkozása volt, nem az számított, hogy ki volt ő,
hanem az, hogy kitől eredezik ez a, nevezzük képletesen, bővizű forrás.
Tudta pontosan, hogy mikor változott meg minden. Gimi, második. Az első még olyan volt, hogy lehetett az új iskolával magyarázni, de a másodikat már nem. Rossz vagy közepes jegyek, fejüket szomorúan csóváló pedagógusok a fogadóórán. Nem lett az, akinek várva volt, hogy legyen, és az apa azt mutatta minden pillanatban, hogy te vagy az én fiam, aki nem az lett. Korábban úgy érezte, mintha ennek a fiúnak a vére egyenesen az ő véráramából csorgott volna át bele, de most azt mondta az anyának, a gyerek hallotta, még nem aludt, és nem is volt csukva a hálószoba ajtaja, már régen nem csukták, hogy ez a gyerek olyan, mintha nem is a mi gyerekünk volna. Az anya nem szólt semmit, ő biztosan tudta, hogy ez a gyerek az övé, de nem mert ellentmondani az apai kijelentésnek, hogy nem olyan, mint ők.
Tulajdonképpen nem is tudták, hogy ők milyenek. Ők azok, akik nagyon igyekeznek és kerülnek minden olyan konfliktust, ami a társadalmi elvárással ütközne. Rendesek voltak, megfeleltek annak, amilyennek egy családnak, egy házaspárnak, egy gyereket nevelő szülőnek lennie kell. Megteremtették a lakhatást, biztonságosan fizetik a hitelt, majd egyszer el is fogy, ha korábban meghalnának, akkor sincs gond, mert kötöttek biztosítást, és a bank állja az anyagi terheket, igaz, ezzel kissé megnövelték a havi részletet. Járnak nyaralni. Olyan helyre, ahová jó menni, hiszen mások is odamennek. Hallották, hogy mennyien beszélnek körülöttük magyarul például egy horvátországi helyszínen. Így kell élni, mert másképp nem lehet. Nincs alternatívája annak, aminek nincs, s az élet egy ilyen dolog. Hogy a fiú ennek elleneszegült, saját döntés volt, mert elvárva épp nem ez volt. Féligjárt egyetemek, otthagyott munkahelyek, elhagyott barátnők, semmi nem olyan volt benne, amilyennek lennie kellett volna. Az apa nem mondta, inkább hallgatott, de mindig éreztette, hogy mit gondol, s hogy némiképp a fiút hibáztatja azért, mert nem sikerült optimális állampolgárt nevelni belőle, aki a boldog gyermekévek és a bohókás gimis és egyetemi évek után rendben elfoglalja a neki szánt társadalmi szerepet, valamit ennek nyomán úgymond, bevásárolja magát a felnőttek világába.
Közben, míg írom, elindult a repülő, a fiú arra gondolt, hogy lesz valami olyan, ha otthon lesz, ami felmenti mindazok alól a terhek alól, amit az apa elégedetlensége rápakolt, hogy lesz majd olyan, hogy azért mindig is szerette, még ha ezt nem is tudta kifejezni, és hogy valójában soha-soha nem hagyta el.
Közben az Alpok fölé értek. Nem olyan hosszú ez az út, bár minden út hosszú, amit nincs értelme megtenni, és ennek az útnak tulajdonképpen nem volt értelme, bár hülyeség számonkérni a múlton azokat a döntéseket, amelyek csak olyanok lehettek, amilyenek lettek.
Majd most valami történik, gondolta. Sikerül valamit megtudni arról, hogy mi miért volt, hogy nem az az oka, amit egy haverja mondott, hogy a katolikus papok is azért ragaszkodnak a papi nőtlenséghez, mert ha velük kicsesztek (úgy fogalmazott, hogy kibasztak), akkor a többivel is legyen kicseszve (kibaszva). Pont olyanok, mint az apák, akik helyes döntésnek tartják, ha belelépsz abba a folyóba, amiben ők térdig gázolnak, rettegve attól, hogy a sodrás egyszer felborítja őket.
Addig kell őket megkérdezni, lehet, azt a szót használta, aki mondta, hogy számonkérni, amíg lehet. Mert ő mindig tervezte, hogy majd az anyukáját
megkérdezi, hogy mi miért volt, és a vége az lett, hogy már nem lehetett kit
megkérdezni.
Kilépett a repülőtérről. Nem volt vidám, bár ez a vidámsághatár volt épp, de a
körülmények, úgy gondolta, megengedhetővé tesznek egy ilyen kedvetlen viselkedést. Kétszázas busz, metró, Déli, huszonegyessel fel a hegyre, Zsolna
utca.
Nem csengetett. Már várták.
– Szia, kisfiam – mondta az anya, s hogy már nagyon várta vagy nagyon hiányzott, nem emlékszik, pontosan mit mondott, csak hogy nagyon.
A fiú megölelte az anyját, hirtelen az ugrott be, amikor úgy kellett kapaszkodnia, hogy felérjen az arcához. Puha arc volt. Most lefelé hajolt, az arc most is puha volt, érezte az arckrémeket a bőrön.
– Apu?
– A szobában.
– Bemehetek?
– Igen, de, na, mindegy, majd látni fogod. Amit a telefonban is mondtam.
A fiúnak nem ugrott be, mit mondott az anyja a telefonba, először mintha úgy
értette volna, hogy meghalt, csak később derült ki, hogy nem pont arról van szó,
bár kicsit arról is.
A fiú belépett.
– Szia, apu, én vagyok.
Az apa gyanakodva nézett a látogatóra. Az volt a tekintetében, hogy te nem az vagy, aki vagy. A fiú beljebb lépett, az apa az ajtó felé hátrált.
– Én vagyok az, apu.
– Nem tudom, ki vagy – mondta az apa, aztán az állapotához mérten gyorsnak
tekinthető léptekkel kisurrant az ajtón.
– Valaki van a szobában – mondta az anyának –, rácsuktam az ajtót.
– A fiad az – mondta az anya –, hazajött, hogy találkozzatok.
Az apa furcsán elvigyorodott, és kicsit akadozva, ahogy az utóbbi időben beszélni
szokott, főleg ha izgatott volt, azt mondta az anyának, amikor a fiú épp kilépett szobából, és szemben állt egymással apa és fia:
– Ne-kem nincs fi-am.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .
