A fókuszált napfényben a pók bénultan állt. Várni kellett, míg egyszerre megroggyan, füstölni kezd és felfordul. A fiú hajszálnyit közelebb vitte a nagyítót, és egészen addig tartotta, amíg az állat egyetlen pillanat alatt, kis szisszenéssel lángra lobbant, összegyűrődött, és megfeketedve elszenesedett.
Hátranézett, látta-e valaki, azután széttaposta, talpával szétkente és lesöpörte a teraszról a maradványokat. Az apró nagyítót a zsebébe rejtette. A néni nem szerette, ha ilyesmit játszik, hiába feleselt, hogy a pókok csípnek, és a halakat is le szokták csapni. Az más, mondta, de azt sem szereti. Ezért is sietett be esténként a stégről a házba, mielőtt az öreg és a fiú felhúzták a szákot az aznapi zsákmánnyal, és a rövid husánggal egyenként végeztek velük. A fejük és a törzsük találkozásánál mérték rájuk az ütést. Ott, ahol az embernek a tarkója van, mutatta meg legelőször az öreg a fiú nyakán a pontos helyet. Néha előfordult, hogy szétlapult a halak feje, néha az iszamós bőrről és a kemény fejcsontról lecsúszott a bot.
Volt, hogy többször is le kellett sújtani, mert rossz helyen találták el őket, nem akartak kimúlni. A nyálkás pikkelyű halak ilyenkor riadtan tátogtak, ficánkoltak. Testük megfeszült, utolsó életjelként apró bélsarat engedtek ki magukból, vagy ha megint rosszul sikerült a csapás, tovább rángtak, csúszkáltak a fiú kezében. A saját testén is remegés szaladt végig néha ilyenkor, de erőt vett magán. Nem undorodott tőlük, nyálkás pikkelyüket vagy sikamlós bőrüket, sőt a szagukat is inkább érdekesnek találta. A belezést is könnyen megtanulta, ahogy már szürkületben, odabent a teraszon, a legyeket el-elhajtva, a pikkelyezés után a végbélnyílástól a kopoltyúig felmetszették a hasukat, és egyetlen mozdulattal fordították ki a belsőségeket, vigyázva, hogy ne nyomják szét az epét, mert attól a hal húsa megkeseredik.
A halakat fejbe csapni különben nem volt nagy dolog. Ezt tette minden horgász, az öreg is így csinálta, tőle leste el a mozdulatokat. Később ő maga jelentkezett, amikor a horgászás végeztével már csak ez volt hátra. Az öreg figyelmeztette: határozott legyen a mozdulata, ne szenvedjenek, de a fejüket sem kell szétverni, és a saját ujjaira is vigyázzon. Azért is rászólt, amikor egyszer észrevette, hogy a stégen is pókokat és legyeket próbál a lupéval felgyújtani. A fiú nem értette, hiszen korábban épp az öreg mutatta meg, magától eszébe sem jutott volna.
Késő délutánonként ültek ki a stégre. A napközbeni unalom megtörésére ott volt a légpuska, amit a határon csempésztek át az autó hátsó ülése alatt. A fiú rettegve ült rajta, mert előre felkészítették, hogy egy szót se szóljon, és a szeme se rebbenjen, ha jönnek a határőrök vagy a vámosok. Kezdetben a kerítésre aggatott papír céltáblára lőttek, később már egyedül is próbálkozhatott, de amikor elfogytak a céltáblák, és rászóltak, hogy ne a fatörzsekre lődözzön, más után kellett néznie.
A kert végében kanális húzódott sűrű barnás moszattal, zöld békalencsével a felszínén. Messzebbről észre sem lehetett venni a parti földrögök között vagy a nád tövénél lapuló kecskebékákat, foltos hátukkal beolvadtak a környezetbe. Ha közelebb ment, és leguggolt vagy letérdelt, könnyen észrevették. Az ellenszenves, dülledt szemű jószágok riasztóan nagyot ugrottak, és belecsobbantak a vízbe. Ha csak a fejük lógott ki a kanálisból, és így érzékelték, hogy közeledik, lebuktak, kinyújtott lábaikkal elrugaszkodtak, és eltűntek a mélyben. Mozgásuk is viszolygást váltott ki benne, bár feltűnt, hogy hasonlóan lábtempóznak, mint az emberek mellúszásnál.
A legundorítóbbnak mégis a kertben meglapuló duzzadt varangyos békákat találta, amelyek, ha váratlanul melléjük lépett, ostobaságukban akár a cipőjére is ráugrottak. Nem tudta, az öreg komolyan figyelmeztette-e, vagy csak viccelt, hogy vigyázni kell velük, mert ha a szemébe vizelnek, megvakulhat. Ez a gondolat feldühítette.
Távolabbról, lesből, könnyebb volt meglőnie a békákat, így nem tudtak elmenekülni, és nem kellett hozzájuk érnie. Ha türelmesen célzott, egyik szemét lehunyva, lélegzetét visszafojtva, a fegyver dördülése után tompa pukkanást hallattak, kinyújtott tagjaik úgy maradtak, felfordultak és fehér hasukkal az ég felé buktak a víz felszínére. Néha még megrándultak, amitől hideg futott át rajta, mintha érzékei közvetlenül tapasztalnák, amit a jószágok átélnek, de amíg célzott és lőtt, az izgalom eluralkodott egész elméjén és testén, nem számolt a következményekkel. Előfordult, hogy bottal megpiszkálta az apró tetemeket, de még így is érezte süppedő puhaságukat, amitől megrémült. Alájuk nyúlva, a nádasba vagy a túlsó partra dobta őket, bár a békák miatt senki nem szólt rá.
A sárga dolmányos cinegékre viszont nem engedték lőni, ezt szigorúan megtiltották neki. A két öreg nagyon szerette őket, a bácsi még téli madárházat és etetőt is ácsolt nekik, felakasztva a keresztrúdra a terasz műanyag hullámpalája alá, hogy ne verjen be az eső vagy a hó. Kis szalmát is tesznek majd bele, magyarázta, hogy kényelmes, meleg fészkük legyen, ami megvédi őket a fagytól. Mielőtt ősszel elmennek, napraforgómagot szórnak majd az etetőbe, aminek magas a tápértéke, és télre egy kis szalonnát is kiakasztanak majd. A gondoskodás melegséggel töltötte el a fiút. Télen, ha egyszer-egyszer lejöttek, irdatlan hideg volt a nyaralóban, az olajkályha csak estére fűtötte fel a házat, hajnalra kialudt, újra kellett tölteni, hogy ne vacogva ébredjenek.
A kóbor macskák nyaranta mindig ott ólálkodtak a kert végében, átbújtak a kerítés alatt, néha a teraszig is előre merészkedtek. A madarak sipító, kétségbeesett csivitelése, zavarodott verdesése jelezte a veszélyt, ha megtámadták fészküket a faágak között, mert a macskák, karmukat a kéregbe vájva, fel tudtak kapaszkodni az alacsonyabb fák törzsén, és a cinegék tojásait is felfalták. Egy-egy fejétől megfosztott madártetemet is találtak a kertben. Amikor az öreg látta, hogy a macskák a környéken ólálkodnak, maga nyúlt a fegyverhez. Utálta és alattomos állatoknak tartotta a kóbor macskákat, a néni hiába szólt rá, hogy hagyja békén őket. A kert végébe ment, nyomában a fiúval, és ha megvillanni látta a macskák szemét a bokrok között, vállához emelte a puskát, és lőtt. Azután a fiú kezébe nyomta, hadd próbálja meg ő is. Ha nyivákolást hallottak, és a menekülés csörtetését a bozótosból, elégedetten nyugtázta, hogy nem jönnek a közelbe egy darabig. A fiú vérszemet kapott, hiába kiabált a néni a teraszról, hogy hagyják abba.
A hét közepén beszélt a szüleivel, akik Pesten dolgoztak, csak hétvégenként jártak le. A falu postája előtt álló telefonfülkéből hívta fel őket, ami úgy nyelte a fémpénzeket, hogy sosem tudott a beszélgetésre figyelni, csak arra, vajon mennyi idő van még hátra. A nap tűzött a fülkére, az öreg az autóban ült, érszűkületes lábával nem bírt sokáig állni, a szülei is siettek, amúgy sem lehetett telefonon beszélgetni mindarról, amiről szeretett volna. A horgászatról azért mindig beszámolt, a vadászatot nem hozta szóba.
Szürkület előtt, ha nem volt kapás, és hamarabb hagyták abba a horgászást, varjakra ment, mint ezúttal is. Azokat is kártékonynak mondták, mert kikaparták a vetést. A szomszédos telek távolabbi pontján szálltak le, ahol úgy érezték, biztonságban vannak. Hiába állt a közelben egy-két madárijesztő, nem zavartatták magukat, kemény csőrükkel turkálták a földet. A fiú a drótkerítésen dugta ki a puska csövét, megtámasztotta, és hosszasan célzott. Nem tudta kiválasztani, melyikre lőjön. Idegesen mozgatta a fegyvert, végül a legközelebbinél, ami a célkeresztbe esett, meghúzta a ravaszt. A madár felrebbentett, menekült volna, de nem tudott. Vergődve húzta maga után meglőtt szárnyát. Kétségbeesetten ugrált, majd eltűnt a vetés egyik árkában.
A fiú hirtelen arra gondolt, soha nem tud már repülni. De mihez kezd egy szárnyaszegett madár? Egész életére béna marad. Reszketett a felismeréstől. Ledobta a puskát a terasz asztalára, és a házat megkerülve, kirohant a kertkapun, át a szomszéd telekre. Fel-alá járkált a vetésben, míg besötétedett és kiabáltak utána, de a sebesült állatot sehol sem találta.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .
