Biró Zsombor Aurél: Mellőzöttek

A kormánybiztos a moziteremben fogadott. Éreztem a gyomromban a remegést, ahogy először rám nézett, ez tényleg filmeseket eszik reggelire, futott át az agyamon. Pedig amúgy le volt robbanva rendesen, az elmúlt hetekben rákerestem vagy harmincszor, de a találatokban még nem így nézett ki, csak a szájából lógó cigaretta miatt tudtam egyáltalán, hogy ő az. Két bársonyszéket is elfoglalt az első sorban, szétfolyt a teste a karfák között, úgy biccentett a projektor felé, tied a színpad, mondta halkan, ez az a művészkedős a Szatmáryval, ugye? Odaléptem a laptophoz, bedugtam a winchestert, a Szatmárynak csak tíz perce van benne, feleltem óvatosan, találtunk egy erdélyi srácot, övé a főszerep. Türelmesen nézte, ahogy bénázok a touchpaddel, aztán bólintott, amikor végre sikerült rányomnom a videófájlra, hát akkor remélem, legalább katarzisom lesz.

Felkészülten érkeztem. A producerem hetekig szívta a véremet a tanácsaival, még azt is előírta, hogy mit vegyek fel a nagy napon, fehér ing, zakó minimum, mert át se engednek a kapun, ha úgy állítok be, mint egy csöves, késni pedig eszembe se jusson. Persze nem kellett nekem ezeket mondani, ismertem a sztorikat a kormánybiztosról, még a fűből is szívtam pár éve, amit róla neveztek el. Legendák keringtek a bőrkötéses noteszéről, állítólag filctollal vezette benne az írókat meg a rendezőket, de mások szerint nem kellett neki notesz se, fejből tudta a listát, elég volt egyetlen rossz nyilatkozat, és már meg is kaptad a helyedet a parkolópályán.

Nem harapunk bele a kézbe, amelyik az ételt adja, mondta egyszer egy interjúban, és ebből nem engedett, nála tényleg nem számított, hány díjat hoztál haza korábban, de az se, hogy jó-e a filmterved, ha nem járattad meg a nyelvedet időről időre valaki fontosnak a seggében, akkor tartozhattál a befutottak vagy a pelenkások közé, ugyanúgy kukázták az ötletedet. Volt persze néhány beavatott, aki megérezte, hogyan lehet térdelés nélkül átkúszni a rendszeren, és rájuk lehetett is mindig irigykedni, de aztán nem úszták meg ők se, rákerültek a szopóágra előbb-utóbb. A régi mesterem is így járt, annak idején hozzávágtak egy rakat pénzt, hogy megcsinálhassa élete filmjét, és meg is csinálta tényleg, csak hát látni már nem látta senki, mert marketingre nulla forintot ítélt neki a kormánybiztos, aztán amikor nem jöttek a jegyeladások, személyesen hívta fel, hogy közölje vele, talán itt az ideje szögre akasztani a kamerát.

Azóta már csak a lemezboltban futottam össze néha a mesterrel, oda vették fel eladónak húsz év rendezés után, és ott nem fizettek neki többet a PhD-ért. De a régi osztálytársaimmal se tartottuk a kapcsolatot, és amikor nagy ritkán mégis dumáltunk egyet Facetime-on, akkor is éreztem, hogy igazából nem rám kíváncsiak, csak a megerősítést akarják tőlem, hogy jól döntöttek, megérte új életet kezdeni Berlinben, még akkor is, ha ott megint végig kell járni a szamárlétrát. Nem törődtem velük, és az itthon maradtak hisztijét is elengedtem a fülem mellett, nem érdekelt a nyavalygás meg a kifogások, már az egyetemen megtanultam, hogy nincs még egy olyan állatfaj, mint a művészek, csupa éhenkórász, aki úgy gyűjtögeti a sérelmeket, mint normális emberek a Lidl Plus pontokat.

Nem is jártam közéjük nagyon, a tehetség úgyis utat tör magának, nálam ez volt felírva otthon a falra. És azzal is tisztában voltam, hogy hiába a pletykák meg a vádaskodás, a kormánybiztos nem véletlenül kereste butára magát Hollywoodban, ha ő azt mondja egy szinopszisra, hogy jó, akkor az tényleg nem lehet szar. Egyébként meg hithű keresztény ember, ez is köztudott volt róla, és ezért nála csak egyetlen telefonba került a megbocsátás, egy halkan elmotyogott kérem szépen, és már ki is húzott a noteszből.

Elindult a film. Még láttam a fintort a kormánybiztos szája szélén, ahogy feltűnt a vásznon a Szatmáry kicsontosodott arca, de aztán már nem mertem odanézni többet, csak markoltam a karfát, és az utolsó jelenetet pörgettem magam előtt, hogy vajon elég erős lesz-e az a katarzis. Még az egyetemen kezdtem el forgatókönyvet írni a gyerekkoromból, belepakoltam mindent, amit csak találtam magamban, kisöpörtem az összes családi mocskot a szőnyeg alól. Nem a fióknak dolgoztam, de nem is azért, hogy egyszer majd film legyen belőle, csak a mesterem asztalára akartam lecsapni azt a száztíz oldalt, mert a felvételitől kezdve a diplomáig azzal szívatott, hogy egyetlen őszinte mondatom sincsen.

Szinte poénból adtam be aztán az anyagot, és jó nagyot röhögtem, amikor írt a producer, hogy kaptunk rá kétszázmilliót, screenshotoltam is egyből az sms-t az osztálycsoportba, lol, csak ennyit írtam hozzá a berlini emigránsoknak. Beavatottá váltam én is, átkúsztam a rendszeren, valami titkos kiskapun keresztül be a palotába, ahova már évek óta csak a történelmi filmek meg az idétlen vígjátékok legyártóinak volt bejárása.

A pályázatban persze elsunnyogtam a nevét, de az első tíz percet mindig is a Szatmáryval képzeltem, akkoriban jött ki a hererákból az öreg, és én tudtam, hogy kell nekem az az arc, amit a vonásaiból csinált a kemó. A producerem próbálta megfúrni az ötletet, azt mondta, ha már bejutottunk, húzzuk meg magunkat, ne mozgolódjunk feleslegesen, amúgy se szeret már színészkedni a Szatmáry, tejben, vajban kell füröszteni a vén fuckboyt, és még úgy sem egy életbiztosítás. Végül előhúzta az aduászt is, jött a költségvetéses duma, hogy ez most nem az a projekt, ahol ki tudjuk fizetni a prémiumot, főleg nem egy mellékszereplőnek, akinek tíz perce van összvissz. De én nem engedtem az öregből akkor se. Tudtam, hogy pont az a karcos, húsba vágó tíz perc löki majd fel a filmet a középszerből valami magasabb ligába.

A forgatáson találkoztunk először. A próbákra nem tudtam elimádkozni, pedig hívogattam lelkiismeretesen, ide figyelj, kicsi fiam, morogta a telefonba, hatvan év rutin talán elég lesz ehhez a húsz mondathoz, nem?

Tanya-külsővel kezdtünk hajnali ötkor, szanaszét fagyott az egész stáb, de őt nem zavarták a mínuszok, még rá is szólt a díszletesekre, hogy ne járassák már azt a kurva motort, ha ő meg nem kap tisztességes fizetést. Egy szál kinyúlt pólóban ácsorgott a disznóól mellett, úgy kortyolgatta a feketét, és közben a kormánybiztosról magyarázott a sminkesnek, ha a szart felteszik a polcra, egyből lekvárnak képzeli magát. Nyolcvanévesen is fölém tornyosult, szikár volt az alakja, összementek körülötte az emberek. Már az első felvételnél kiderült, hogy fejben odarakott engem is a herétlenek közé, és ha hagyom, megrendezi helyettem a filmet. Az instrukcióimat átengedte a fülén, vagy bólogatott, aztán direkt nem úgy csinálta, minden harmadik take után cigiszünetet követelt, de akkor is ment a hiszti, ha túl sokáig tartott a bevilágítás, mi a szarnak kell annyit pakolászni azt a sok szart, mondogatta, úgyis csak én kell látszódjak, a többit nem nézik úgyse.

Az első nap anyaga kuka. Nem bírtam aludni utána, vert a víz egész éjszaka, hogy rohadna meg az a vén geci, gondoltam, idejön, és elkezdi lóbálni nekem a szétsugarazott faszát, közben meg már fel sem áll neki biztos, hát jó, akkor csinálja, de akkor én is kicsapom az enyémet az asztalra, és lássuk, ki fog szopni. Reggel közöltem az asszisztenssel, hogy a jelenet maradékát esőben fogjuk felvenni. Köpni nyelni nem tudott, de én nem törődtem vele, betoltam az öreget a felszitázott slag alá, és nem engedtem, hogy kijöjjön a kényszerzuhany alól. Ott ázott vagy másfél órát, az elején még dühöngött, de aztán kifogyott belőle az akarat, meg se szólalt már egy idő után, csak nézett maga elé, mintha látna valamit a távolban, amit senki más.

Ebédre vége volt. Csorgott a víz a hajából, és remegett a keze, egyedül kanalazta a lencsefőzeléket a konyha sarkában, és amikor vittem neki két szál extra kolbászt, végre hajlandó volt emberként beszélni velem. Elmesélte, hogy milyen volt neki a főiskola, hogy nem kapta meg soha a Rómeót, mert azt mondták, alkatra inkább olyan Tybalt-figura, de a Júliákat ő kúrta meg akkor is, és a filmesek is őt hívták a vizsgáikba.

Így ment ez egészen addig, amíg ki nem nyílt a szája, akkor aztán elapadtak a megkeresések, de ő csak azért is mondta a magáét, nem bírta bevenni a gyomra a protekciósokat meg a helyezkedőket, a zsidókat lezsidózta, a nácikat lenácizta, és egyszer csak azt vette észre, hogy a rezsit se tudja már kifizetni, odakerült a mellőzöttek közé. Itt ül előtted a színész, akinek nem adták meg a Kossuth-díjat se balról, se jobbról, mondta keserűen, pedig rég elfogytak már az öregek, ki lett gurítva a temetőbe mindegyik, rávertem pár évet az összes belpesti rohadékra.

Beletunkolta a kenyeret a főzelékbe, hosszan rágta az utolsó falatot, aztán hozzátette, hogy ez van, egyszerűen túl sok nálunk az egy négyzetméterre jutó köcsögök száma, a hozzá nem értő faszparaszt, aki csak azért kapja meg a szeletet a tortából, mert már a nagyapja is Aczél elvtárs pöcsén húzogatta a bőrt. Na jó, elég a szórakozásból, csapott a vállamra, miután megtörölte a bajszát, rakjuk össze ezt a filmet. Magától állt vissza a slag alá, még egy kis sarat is felkent az arcára, mintha odafröccsent volna, ti még fiatalok vagytok, és tiszták, mondta, bennetek a jövő.

A kormánybiztos figyelmesen nézte végig a stáblistát. Megvárta, amíg az utolsó statiszta neve is eltűnik a vászonról, csak utána nyúlt ki a távirányítóért, hogy felkapcsolja a villanyt. Lassan fordult felém, az erdélyi gyerek ügyes, mondta, mások nem annyira. Kiszáradt a szám, éreztem, hogy feltapad a nyelvem a szájpadlásomra, pedig tudtam, mivel kellene érvelni, begyakoroltam ezt is, de mégis azon kaptam magam, hogy fejben már a berlini életemet tervezem, olcsó szoba a külvárosban, hangosan szexelő lakótársak, majonézes kifli és tojásos rizs. Megsimogatta az állát, tanácstalanul nézett rám, mintha nem tudná, mihez kezdjen velem, nem sokan jutnak ám lehetőséghez ennyi idősen, azt ugye tudod?

Hordanám a szar német kávét valami napi sorozatban, adogatnám be a területfoglalási kérelmeket, tolnám a matekot a gyártási tervek felett, és egy kis mázlival talán tíz év múlva rendezhetnék újra filmet. Rágyújtott egy cigire, de oké, hát semmi gond, a gyerek is úgy tanul meg úszni, ha bedobják a vízbe, folytatta, nekem van egy olyan érzésem, hogy fogsz te még ennél jobbat csinálni. Kezet nyújtott, összeragadtak az ujjaink, most itt csak az a kérdés, biccentett a winchester felé, hogy ezzel mit akarsz kezdeni.

Rám mosolygott, szép fehér volt a mosolya, arra gondoltam, vajon van-e még egyáltalán saját foga, indulásnak különben nem rossz, de ha azt szeretnéd, hogy sokan lássák, és még többen szeressék, akkor futni kéne vele még egy kört a vágószobában. Elengedte a tenyerem, majdnem el van ez találva egyébként, nem is kéne sokat leszedni, a vége nagyon jó már, mondta, és közben a szememet nézte, csak egy negyedóra, vagy nem is, egy mínusz tíz perc az elejéből.