Egressy Zoltán: Tamara

Az öregasszony utólag elárulta, hogy minden jelentkezőt lecsekkolt a nekem is feltett két kérdéssel. Azt még természetesnek találtam, hogy alaposan végigmért, végül is vadidegen voltam, mondjuk, úgy három másodperccel hosszabban járatta rajtam le-fel a tekintetét, mint ahogy az indokolt lett volna. Jöttek a kérdések.

– Volt valaha kutyája? – szólt az első.

– Nem – mondtam.

Bólintott. Sehogy. Nem volt benne értékítélet. Eltelt vagy öt másodperc. Azalatt is bámult. Aztán érkezett a második kérdés.

– De azért szereti a kutyákat?

– Persze, szeretem – makogtam ösztönösen. Megint bólintott, majd hátralépett, és óvatosan kinyitotta a mögötte lévő kis szoba ajtaját. Fekete tacskó csámpázott ki. Megállt előttem, vakkantott, nézett, közelebb jött. Az asszony mereven figyelte őt. Nem tudtam, mi következik, hogy rám ugrik, belém harap, vagy csak megszagolgat, egy darabig nem történt semmi, némán álltunk mindhárman. Aztán a kutya ugatni kezdett. Csóválta a farkát, közel jött, láthatóan elfogadott. Örült nekem, mintha régi ismerőse lennék.

– Tamara, elég – szólt rá a főbérlőm. Mert akkor már az volt. Megfeleltem.

A lakás nem volt túl jó helyen, viszont a környéket megbízhatónak nevezték azok, akik ismerték a várost. Aznap jártam először Pesten, magamtól fogalmam sem lett volna, merre keressek albérletet. Mások segítettek a kiválasztásában.

Megtudtam, hogy tizenvalahány jelentkező közül választódtam ki. Annyian jártak már ott előttem, de a tacskó nem adta rájuk az áldását. Azonnal aláírtuk a szerződést. A hirdetésben szerepelt egy nekem megfelelő ár, azt hittem, annyit fizetek majd. Az öregasszony somolygott.

– Kicsivel olcsóbban adom – mondta –, mert úgy látom, Tamara magába szeretett.

Nem volt sok cuccom, egy bőröndben tartottam mindenemet. Kipakoltam, lefeküdtem. Egyszer csak hallom, hogy nyílik az ajtó. Megrémültem, mit akar tőlem a hetvenéves nő, de nem jött be, csak a kilincset nyomta le. A tacskó érkezett. Felugrott az ágyra, mellém feküdt. Fáradt voltam, nem zavartam le a földre, gyorsan elaludtam. Másnap meg akartam beszélni a főbérlőmmel a történteket, de úgy tett, mintha nem értette volna, mire célzok. Ő, ugyan, ő nem nyitott be hozzám. Este megismétlődött minden. Kilincs, tacskó, alvás. A harmadik napon már be sem csuktam az ajtót.

Onnantól nem volt megállás. Hazaérkezéseimkor a kutya olyan hisztit zavart le, míg meg nem simogattam, hogy zengett tőle a ház. Rohant hozzám, szerelmesen nézett, körbeugrált, felmászott az ölembe. Ha olvastam, nem mozdult mellőlem, ha a fürdőszobába indultam, jött velem. Igazi gazdáját egy idő után le se szarta, de a nő nem bosszankodott emiatt. Azt mondta, amikor nem vagyok otthon, Tamara irgalmatlan patáliát csap. Nem tettem semmit ezért a túláradó szeretetért, ma sem értem, mivel érdemeltem ki. Aztán úgy alakult, hogy egyre kevesebb időt töltöttem a lakásban.

A grúz nő miatt.

A megállónál, ahol le kellett szállnom, volt egy lepusztult étterem. A bejárata mellett pedig egy értelmezhetetlen lak. Ütött-kopott ajtó, fölötte egy ablak. Ült előtte egy lány. Korábban is ott lehetett, de nem tűnt fel, egy nap viszont ránéztem, és meg kellett állnom, annyira szép volt. Szóba elegyedtünk. Gyönyörűen beszélt magyarul, igaz, furcsa akcentussal. Kiderült, hogy Tbilisziből jött. Harmincéves lehetett, bár sose kérdeztem rá, mindenesetre egy jó tízessel többnek tűnt, mint én. Onnantól naponta köszöngettünk egymásnak. Egyszer megkérdezte, miért nem jövök vissza esténként, jó bulik vannak. Mint kiderült, ez azt jelentette, hogy zene szólt egy magnóból, páran táncikáltak, általában az étterem aktuális vendégei. Ettől kezdve sokszor elnéztem oda, békésen ücsörögtünk egymás mellett. Mondott egy-két furcsaságot. Ártalmatlan dolgokat, de azért meglepőeket. Például hogy Lermontov az egyik művében csábító asszonynak ábrázolta a legnagyobb grúz királyt. Néha pitát sütött, volt, hogy azzal várt. Egy szeptemberi napon behívott magához. Rettenetes szuterénban lakott. Kint volt a falán Sztálin képe. Mire kijöttem tőle, hajnal volt.

Tamara őrjöngve várt otthon. Az öregasszony a földön feküdt. Hívtam a mentőket, bár tudtam, hogy már késő. Ki tudja, milyen megfontolásból, visszaszaladtam a lányhoz, nyomomban a kutyával.

– Meghalt – lihegtem.

– Ő ki? – mosolygott a tacskóra, mint aki nem fogja fel, mit mondtam.

– Meghalt, hallod? Az öregasszony. A főbérlőm.

– Mi a neve? – kérdezte szelíden.

Elgondolkodtam.

– Nem tudom – mondtam. – Tényleg, azt se tudom, hogy hívják.

A lány le nem vette a szemlét a kutyáról.

– Ja, neki? – kérdeztem. – Ő Tamara.

Elsápadt. Felállt.

– Ez jel, megint egy jel – dadogta. – Már a neved is, a Dávid. Tamara volt a mi legnagyobb uralkodónk. Grúzia fénykorában. Dávid meg a szerelme. Tamarát Lermontov úgy ábrázolta… Ezt már meséltem… Költözzetek ide hozzám, ez egy jel!

Aznap ott aludtunk, pedig már akkor menekülni akartam. Másnap kiderült, hogy az öregasszony rám íratta a lakást. Nem volt senkije rajtam kívül. Napokon belül megszabadultam a bútoraitól, a személyes tárgyait kidobáltam. A lányhoz többé nem mentem át, csak odaköszöntem neki, amikor láttam. Amikor arra sétáltattam a kutyát, ő meghajolt előtte, és a nevét suttogta. Egyszer még megkínált friss pitával. Nem kértem.

A lakást nem sokkal később eladtam, az árából sikerült vennem egy jobb környéken lévő kisebbet. Pár hónap múlva a régi hely felé vitt az utam. Nyoma nem volt sem az étteremnek, sem a szuterénnek. Lerombolták az egész épületegyüttest. Belehasított valami a szívembe, arra gondoltam, meg kéne keresnem a grúz lányt. Vagyis a georgiait, ahogy újabban mondani kell. Aztán rájöttem, hogy nem tudom az ő nevét sem. Álldogáltam egy darabig, aztán Tamara két vakkantással jelezte, hogy indulna. Nézett körbe-körbe, mintha keresne valamit, majd húzni kezdett a megálló felé.