November. Állunk a konyhában, Joci meg én. A csempe mintája. Régóta ismerjük egymást. Amikor először láttam, a színpadon állt, gitárral a nyakában, én meg sörrel a kezemben bukdácsoltam a közönségben. Akkoriban még olcsón adták az alkoholt, hajnalra a társaság fele menetrendszerűen zombira itta magát, a másik fele meg a zombikat ápolta.
Eszembe jut egy lány, aki zombivá változott azon az éjszakán. Órákon át sétáltunk vele fel-alá, legalább hárman vigyáztunk rá. Aztán újra a csempén vibráló sormintára téved a tekintetem.
Joci most csak néz rám, és átvillan az arcán, hogy én kicsit sem vagyok biztos abban, amiről évek óta beszél nekem.
– Mármint, ha egyáltalán tényleg volt feleséged és vannak gyerekeid… – mondtam neki az imént.
Évek óta a válásáról beszél, ami megzúzta, folyton azt ismételgette, hiányoznak a gyerekei. Egy fiú, egy lány, mondogatta, mint két orgonasíp.
De most, a közbeszúrt megjegyzésem hallatán leesett neki, külső szemlélő számára az se kizárt, hogy ő egy zaklatott, felfokozott, a téboly határán álló férfi, aki összevissza handabandázik egy szétesett, múltbeli idillről, ami csak a fejében létezett.
„Ha egyáltalán tényleg volt...” – visszhangoztak a fülemben a szavaim. Kezdett aggasztani, hogy túlfeszítettem a húrt. Amikor kibuggyant belőlem a mondat, félig vicceltem, félig nem. Tényleg soha nem találkoztam még se a feleségével, se a gyerekeivel. Fényképet se láttam róluk. Viszont itt, a konyhájában, ahol egymással szemben álltunk, gyerekrajzok borítják az egyik falat. Szépen rajzol a lánya, ezt is sokszor elmondta.
Lányom nekem is van, Petrának hívják. Jó néhány évvel idősebb, mint Jocié, szinte már felnőtt. Egyetemista Budapesten. Egy szem gyerek, nincs testvére. Azért vagyok itt Jocinál, aki Budapesttől kétszáz kilométerre lakik, mert éppen az ő városában kaptam munkát. Mostantól én is itt fogok élni, szolgálati lakásban, hétfőn kapom meg a kulcsát.
Az elmúlt hónapok furcsán teltek, Kata, a feleségem, és én is munkát kerestünk. Nyáron eladtuk a közös lakásunkat, átmenetileg kibéreltünk egy olcsó garzont. A holmink nagyját és a bútorainkat bepakoltuk egy konténerbe. Vannak ilyen konténerparkok, ahol havi díjért addig tárolják a cuccaidat, ameddig akarod.
Pár napja derült ki, hogy sikerrel jártam, megkaptam ezt az állást, hétfőn kell bemennem először, aláírni a papírokat, átvenni a lakáskulcsot. Megbeszéltem Katával, hogy ezt a hétvégét Jocinál töltöm, felvesszük a régi barátság fonalát.
Vágás, előretekerünk a jövőbe. Fél évvel később, tavasz van. Petra lányom továbbra is Budapesten, én itt vagyok, kétszáz kilométerrel odébb, a szolgálati lakásban. Petra és én reggelente, napközben vagy esténként gyakran ugyanazt csináljuk ugyanakkor. Sétálok a parkban, pár száz kilométerrel odébb Petra is a házukhoz közeli parkban sétál. Olvasok lefekvés előtt, Petra is olvas. Párhuzamos tevékenységek kapcsolnak össze bennünket.
Mindketten gyászolunk. Kata aznap halt meg, amikor bementem átvenni a szolgálati lakás kulcsait, és aláírtam a munkaszerződést. A cuccaink azóta is abban a budapesti konténerben vannak. Fél éve halott a feleségem, a gyerekem anyja, továbbra sem tudom felfogni.
Minden pénteken, amikor a munkaidőnek vége, vonattal Budapestre utazom, és a konténerhez megyek. Megtaláltam benne a régi sátrunkat, egy hálózsákot és a háztartási létrát, úgyhogy szokásommá vált, hogy felmászom a konténer tetejére, és amikor kifáradok, ott alszom. Az emlékeket rendezgetem, fotókat keresek, amin Kata szerepel, leveleket, amiket kézzel írt, így próbálom feldolgozni a hiányát. Nagyon fáj, de muszáj emésztenem a történteket. Az egyik első hétvégén kezembe akadt a szkenner. Konnektor van a konténerben, úgyhogy azt találtam ki, mindent, ami Katára vonatkozik, digitálisan rögzítek. Azóta ezzel töltöm a hétvégéket, jelenleg ez ad értelmet az életemnek.
Joci nemrég megismerkedett egy nővel, akinek két ugyanolyan korú gyereke van, mint neki. Jól megértik egymást, már az összeköltözést tervezgetik. Remélem, összejön neki, hogy újra családban éljen, két gyereket terelgessen.
Előretekerünk újabb fél évet. November. Állok Petrával kettesben az anyja sírjánál. Kata egy éve halt meg. Petrával a digitalizált cuccokról beszélgetünk. Még mindig nem pakoltam ki a konténerből, fizetem a tárolást. Nem tudom eldönteni, mennyire állandóak a jelenlegi életkörülményeim. Nem érzem ideiglenesnek, de ez mégiscsak egy szolgálati lakás. Ha nem fogok ott dolgozni, új lakást kell keresnem.
Joci összeköltözött a kétgyerekes nővel, boldogok. Ahogy nézi az ember a négytagú családról készült fotót, ki se találná, hogy nem a közös gyerekeik mosolyognak rajta. Időnként meglátogatom őket, állunk a konyhában, Joci rám néz, eszembe jut, ugyanígy nézett régen, a színpadon, gitárral a nyakában.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .
