Még kapható a Telexshopban a Telex első könyve, A fukusimai búvár és más novellák című válogatáskötet. A könyvben a Telextárcák rovat szerzőinek művei olvashatóak, 23 író 28 novellája, köztük korábban nem publikált írások.
Elvira maga sem tudta megmondani, miért izgult fel azon, hogy Zsigmond hazacipelte a macskatápot. Tizenöt kiló, vállon. Kétutcányi séta a macska- és kutyatápbolt meg Elvira lakása között. Kézenfekvő lett volna arra gondolni, hogy Zsigmond karján kirajzolódtak az izmok, a rövid ujjú pamutpólót enyhén nyomta a gyakorlatilag gluténmentes, halas finomság csillogón szürke zacskója, és Elvirát elragadta az erőnek ez a látványa, a test, jaj, a test, ugyebár, csakhogy Zsigmond egyrészt tavaszi kabátot húzott a pamutpólóra még az üzletben, mert kissé süvített a szél azon a konkrét délutánon, Elvira pedig nem volt alapvetően testi hangulatban, hogy úgy mondja, és elég világosan érezte, hogy itt nem valamiféle izmokról, bőrről, nedvekről, leheletről volt szó, részéről legalábbis, itt valami más történt és másképp, mint ahogy az szokott.
Amikor megérkeztek, Zsigmond megállt a konyha közepén, és körülnézett. „Na, hova tegyem, Elvirácska?”, kérdezte, Elvira pedig fel-alá ugrándozott a nyolc négyzetméteres helyiségben, mintha iskolás lány volna inkább, nem harminchét és fél éves, felelősségteljes ügyintéző a kormányablaknál, és hamarosan kiválasztotta a helyet a hűtő mellett, majd rámutatott, „ott pont jó lesz, köszönöm, Zsigmond”. A macskatáp nagyot zuttyant, épp hogy ki nem szakadt, és Elvira egyből rájött, hogy ez így egy picit problémás, mert a hűtőt sem lehet kinyitni a táptorlasz miatt, illetve hogyan fog a polcra felkerülni az az étel végső soron, ahol valójában a helye van? Na, mindegy.
Egyelőre úgy döntött, hogy a lábával tolja arrébb az óriási csomagot, a sportcipőjével és az alsó lábszárával taszigálta a fal mellett, csak egy kicsit messzebb legyen a jégszekrénytől, hogy bekukkanthasson, talál-e egy doboz sört Zsigmondnak. A férfi mélán nézte a kísérletet, a tekintete kissé ellágyult, és kellett néhány másodperc, amíg lehajolt, „de hát Elvirácska, arrébb teszem én, hagyja csak”. Elvira intett, hogy mindegy, majd elővett egy doboz Sopronit a kaliforniai paprika mellől az alsó polcról, felállt, és már nyitotta volna, szinte hallotta a szisszenést, azt az izgató, bár kicsit durva megkönnyebbülést, amit a doboz felnyitása, a kiszökkenő gázok hangja okozott neki mindig, de Zsigmond kedves mosollyal figyelmeztette, „nem lehet, még három címem van mára”, tudniillik, hogy három helyen akadtak problémák a csővel vagy vezetékkel meg ilyesmivel, amivel Zsigmond foglalkozott, és erre Elvira félig lehunyta a szemét, hogy ne látsszon, mennyire csalódott. Még jó, hogy a férfi azonmód hozzátette, „egy kávét inkább, Elvirácska, ha nem probléma”.
Elvira erre már boldogan elővette a kotyogóst. A nőnek nemigen akadt témája, mit kérdezhetett volna, mondjuk „miért szereti a fali csöveket, Zsigmond?” vagy „nem mondja, hogy érdeklődik a vízvezetékek iránt, hiszen azok rendkívül unalmasak” vagy hasonlót, egyébként meg nem bánta, hogy Zsigmond vágyakozón stíröli őt hátulról kávéfőzés közben csendesen, valamire legalább jó a kifakult, pink színű cicanadrág.
Ork előjött a szobából, megállt a konyha sarkában, és Zsigmondra meredt. Zsigmond megérezte a vizsgahelyzetet, elfordította tekintetét Elvira pompás, pink színű hátsójáról, leguggolt Orkhoz, és elfojtotta enyhe undorát, amit a macska csimbókokban hulló, sötétbarna szőre keltett benne. Kinyújtotta a kezét, a kerek fejű, valaha volt kandúr macska megszagolta, majd hozzányomta bundás koponyáját, és beledörgölődzött a tenyerébe. Zsigmond hezitált, hogy fölvegye-e. Arra jutott, hogy az azért már mégiscsak túlzás volna. Egy ilyen ronda, hulló szőrűt. Legfeljebb ha muszáj lesz, akkor.
Elvira kiöntötte a kávét, melléhelyezte a cukrot, ellágyulva nézte Ork dörgölődzését, és ismét érezte azt a különös izgalmat, amit az elején, a macskatáp hurcolásának idején, a kétutcányi szakaszt megtéve, amely nem egészen a testből származott, mégis testivé vált végül. Valamiféle belső rezgéssé, amely Zsigmondot akarta, de nem a pink cicanadrág levételéhez kötődött, ahhoz igazán csak részben, hanem inkább a fugához a fürdőkád szélén, amelyik erősen rohadt és enyhén szólva is cserére szorult már, illetve egy hirtelen beugró ábrándképhez, amelyben ők ketten Zsigmond Ford Fiestájában, amelynek létéről Elvira korábbról tudott, és amely annyival kényelmesebb a Katica expressznél, szóval a Fiestával robognak a Balatonra, és az almádi strandon úgy döntenek, hogy megisznak egy fröccsöt, és Zsiga meghívja Elvirácskát egy-két nutellás palacsintára is.
„Mindig ilyen sok a dolga, Zsigmond?”, kérdezte Elvira a hosszú csöndben, míg Zsigmond kevergette a kávét kissé tétován, már ültében, hosszú lábait ügyetlenül a kis asztal alá szorítva, majd megitta három csodálatos, óriási korttyal az áttetsző kávés pohár teljes tartalmát. Vajon hogy nem égette szét a torkát? „Mindig hát… Elvirácska. Általában”, és mivel Zsigmond sem tudta, mit csináljon, de szeretett volna valami grandiózusat, hogy mégis jó fényben tűnjön fel ez előtt a remek hátsójú, éles tekintetű nő előtt, aki kiváló kávét készít, lehajolt ültében, felemelte a még mindig a lábánál sündörgő Orkot, és a karjában tartotta. Ork fújt egyet, erre Zsigmond felhúzta a szemöldökét, mint aki meglepődik, „no, no, no, cica”, mondta mosolyogva, mire Ork a karjához simult, Zsigmond pedig a vállához húzta a fejét. Ott legalább nem hullott a szőre.
„No, mennem kell”, mondta aztán, a földre huppantotta a sötét macskát, felállt, és Elvirának kihagyott a szívverése, úgy gondolta, nem is egyszer. „Máris? De hát…”
Zsigmond vette a kabátját, köszönte a kávét, és már a gangon járt.
„Zsigmond, Zsiga…”, szaladt utána Elvira, hogy még magára sem kapott egy kardigánt sem, „hát hogy… ha esetleg… ha lesz valami a vízvezetékeimmel, felhívhatom?”
„Hogyne, Elvirácska, hogyne hívhatna”, felelte a férfi, és szinte már fordult le a lépcsőházba.
„A száma… akkor megadja a számát?”
Zsigmond bambán nézett, a zsebéhez nyúlt, és hirtelen maga sem értette, hogy lehetett ekkora marha. Hát a száma, persze. „Diktálom”, közölte, mire Elvira hozzálépett, egészen a közelébe, a keze és a mobilja közelébe. „Nem, én diktálom, írja. Figyeljen”, és a mellét óvatosan hozzányomta Zsigmond karjához, diszkréten és véletlenül, és figyelte, hogy a férfi a helyes számot írja-e be. „Hívjon föl most.” Ettől Zsigmond kicsit izgalomba jött, ettől a hangtól, úgy gondolta, megnyomta a zöld telefonjelzést, Elvira pedig így sóhajtott, „jó, így nekem is meglesz a száma. Menjen.” Zsigmond tétovázott, látszott, hogy kicsit megzavarodott, ez a határozottság, ez a suttogás, ez mind igazán furcsa reakciókat váltott ki belőle, úgy értve, a testéből is, vagy nem is tudja, honnan, aztán kilépett a lépcsőházba, kettesével vette a fokokat, és hamarosan hallatszott a kapu csukódása.
Elvira visszament a konyhába, megsimogatta Orkot, ellenőrizte a hívást, és úgy döntött, két sürgős teendője van: egy, hogy a macskatáp mégis felkerüljön a polcra, de ez várhat egy kicsit, kettő pedig: a víz. Rájött, hogy őt nem érdekli. Nem érdeklik a következmények, nem érdekli semmi, de ő most előveszi a franciakulcsot, vagy ha az nem elég, a kalapácsot, és itt csőtörés lesz holnapra vagy valami. Valami komoly, az most már száz százalék.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .
