Méhes Károly: Vasárnapi felelés magyar irodalomból

2022. január 08. – 12:57

Méhes Károly: Vasárnapi felelés magyar irodalomból
Illusztráció: Fillér Máté / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

Megjelent és kapható a Telexshopban a Telex első könyve, A fukusimai búvár és más novellák című válogatáskötet, amelyben a Telextárcák rovat szerzőinek művei olvashatóak, 23 író 28 novellája, köztük öt eddig még sehol nem publikált írás.

Egy ramaty, esős vasárnap délután a leckéből felnéző Leánygyermek egyszer csak súlyos, embert próbáló kérdést tett fel a tévé előtt félálomban kornyadozó édesapjának.

Szokás szerint feltartott mutatóujjal, kicsit emelt, tanárnőssé formált hangon szólalt meg:

– Aztán tudod-e, milyen fontos esemény történt a magyar irodalomban 1835-ben?

Az Apa felrebbenve úgy tett, mint aki erősen töri a fejét, ahogy egy igazi rossz tanulóhoz illik. Aztán ugyanehhez a rossz tanulóhoz méltó módon, kópésan felcsillant a szeme. Mivel közben kisütötte, hogyan vághatja ki magát a nem tudás rettenetes dzsungeléből.

És a fotelben kihúzva magát ekképp kezdett a felelésbe:

– 1835 különösen jeles esztendőnek bizonyult a magyar irodalom folyásában. A kis Petrovics Sanyi 12 éves volt akkor. Az örökmozgó, süvölvény kamasz kint szaladgált a kiskőrösi árokparton. A nagy rohanásban persze előbb-utóbb elesett; de teljesen akaratlanul, mert akkor egyáltalán nem gondolt még arra, hogy pont ott essen el. Előrezuhant, és egy kiálló kőbe alaposan beverte a térdét. A fájdalmas élmény olyan erősen hatott rá, hogy vérző térdével hazaérkezvén a következő verset kanyarintotta:

Ej, mi a kő, gaz árokpart,
jól elestem, fájdalom mart,
de én vagyok a talpra magyar!
Tizenkét évesen estem én,
gyermekkoromnak épp delén,
sete-
suta…

Itt az Apa hatásszünetet tartott, és figyelte, érkezik-e valamiféle reakció szigorú tanárnő-gyermekétől. De nem érkezett, csak mohó várakozást vélt felfedezni a tekintetében. Erre való tekintettel folytatta hát irodalomtörténeti fejtegetését:

– Bizony, így fejezte be művét kamasz Sándorunk. Mi tagadás, ahogy írta is, kissé setén és sután, mert ekkoriban még nem volt oly’ igen kiforrott költő, ezért nem tudta, hogyan kerekítse le rendesen a költeményét.

A Leánygyermek ekkor már hol bólogatott, hol a fejét hol ingatta. Amikor némi torokköszörüléstől kísérve az Apa befejezte nem létező tudását oly igen kidomborító értekezését, a Leánygyermek, ahogy egy elégedetlen tanárhoz illik, kicsit előredugta az állát, és megkérdezte:

– Ennyi? Hát, ennél azért többet vártam…

Mire az Apa sietve emelte a kezét, mint aki jelentkezik.

– Nem, nem ennyi! Mondom tovább!

– Remélem is. Nos, halljuk!

És a Leánygyermek lassan a szájába vette a ceruzája végét.

Az Apa bólintott, majd nagy levegővétel után folytatta:

– Ugyanezen évben, amiről beszélünk, vagyis a jeles 1835. esztendőben a 18 éves Arany János elgondolkodva sétálgatott Kisújszálláson, ahol házitanítóskodott. De egyszer csak megcsúszott a kora őszi esőktől felázott árokparton. Elbukott, és eléggé beverte a térdét. Üggyel-bajjal feltápászkodott, leveregette magáról a földet és a sarat. Közben, félig mérgében, félig fájdalmában szülte eme sorokat:

Estem el, estem el, még hogy nyugalomba’
Feketén cuppogott az árokpart gyomra.
Itt egy folyó, a partja jó,
lejtőin a sár kövér.
Csöpögött térdemből
az arany és a vér.
Tizennyolc éves voltam én,
költészetemre ébredvén,
sete-
suta…

Az Apa épp csak egy mélyebb lélegzetet vett, és rögvest folytatta a mondókáját:

– Roppant érdekes, mondhatni irodalomtörténeti szenzáció, hogy ő is pontosan így fejezte be alkalmi verselményét, mert bár ügyes tollforgatónak számított, még nem mindig tudta, hogyan kerekítsen le egy sebtében szült költeményt. Tehát leszögezhetjük, e két jeles személy és poéta, ebben az évben, 1835-ben kapcsolódott össze, még ha csak tudat alatt is, emberként esendő, költőként setesuta mivoltukban.

A Leánygyermek bólintott, leplezetlen vigyorral:

– Akkora butaságokat mondtál most, Apa, hogy kapsz rá egy csillagos 1835-öst!

Az Apa ültében kissé meghajtotta magát, és ravaszkás mosollyal fogadta az elismerést.

Azért megkérdezte:

– És ha szabad kérdeznem, végül is mi történt 1835-ben, a magyar irodalomban?

A Leánygyermek füzetébe nézett, majd kissé zavart, szende vigyorral felelte:

– Jaj, bocsi, elnéztem! Nem is 1835-öt akartam mondani. Hanem 1838-at!

Az Apa fáradtan dőlt vissza a fotelba.

– Ebből már feleljen más…

A Leánygyermek végtelenül nagyvonalúan válaszolt, ahogy egy jó pedagógushoz illik:

– Úgyis tudom, hogy tudod… Akkor halt meg Kölcsey, ugye, fiacskám?

Az Apa csak a szemével intett, és halkan ráhagyta:

– Alap. Kölcsey halála: 1838. Mindenki tudja.

Kint orkánszerűvé vált a szél, az esőcseppek szinte lövésként csattantak az ablaküvegen. Mintha csak a magyar irodalom zivataros századait akarnák megidézni.

A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .

Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!