Bán Zsófia: Búgócsiga

Nem hiszem el. Létezik, hogy nincsen határ? Hogy nincsenek falak? Paravánok, filterek, membránok?

Nem hagyhatnók valamit, mondjuk, érintetlenül?

Mondjuk, szüzen?

Kérdezd meg anyádat. Ja, anyád nem beszél.

Kérdezd meg apádat. Ja, apád lelépett.

Hát, peches vagy, csillagom. Ez van.

De ha valaki azt mondja neked, ez van, amikor fáj, abban sem érosz, sem agapé nincsen, abban semmi más nem ágaskodik, csak a végtelen nárcisz meg hübrisz, szúrós bokrétába kötve.

Olyan nincs, hogy neked fájjon, érted? Annak velem gyűlik meg.
De ha mégis van, akkor mondani kell valamit, érted? Ja, hogy mit.

Hogy mit.

Nem is annyira a szavak.

Nem is annyira a gondolatok, ahogy pánikban tolakszanak kifelé, mint lángoló istállóból a rémült lovak.

Nem is annyira a múlt, és nem is a jövő, hogy mi volt, pláne, hogy mi lesz, nem is annyira az idő, ami épp megszűnt létezni, nem is annyira a remegő hit, vagy a riadt kétely, a metafizika, a dialektika, vagy a latolgatás, hogy vajon megéri-e.

Milyen volt, milyen volt. Minek mindent tudni akarni, Pupikám?

Minek felkaparni a penész palimpszesztjét, akár egy örökké varasodó, de begyógyulni nem tudó sebet?

Minek zörögni olyan ajtón, amely mögött csak a csend süket ótvara lapul?

Megannyi kérdés.

De vajon mit állíthatunk? Lehet-e kifejezni, amit csak elszenvedni lehet. És ha lehet, kell-e. S ha kell, megéri-e. Mindig ez. Hogy megéri-e.

Nem is annyira a szavak, hanem a szag, amely megelőzte a tettet. Először a pince nyirkos, dohos szaga. Feltárul a vasajtó, ekkor olyan erővel csap meg, mint egy.

Itt egy szó jön.

Óvóhely, amely nem óv, hanem figyelmeztet, mint egy baljós, halkan morduló zene. Egy szag, amely a jövőt vetíti, csak te még nem látod, mert koromsötét van odalent, amit zseblámpák néma villanása szaggat fel. Még azt sem látod, hogy életet vetít-e vagy merev pusztulást. Nem látod, mi jön, mert nem tudod elképzelni, és amit nem lehet elképzelni, az nincs. Hát, legalább ennyi. Addig is, amíg lesz.

Aztán már megszokod a pinceszagot, meg a vizeletszagot, meg az izzadságszagot, a vödörben gyűlő fekáliaszagot, mondhatni, illatot, mert három nap után már meleg, otthonos, biztonságos. Átmeneti biztonság, de biztonság. A sebtében lehozott járóbetegek szagos lázálmai, az átkötözött, gennyes sebeik kupacban gyűlő koszlott gézkötései, izzadt pizsamájukon a vöröslő foltok vaktérképei, színesek, szagosak, mint távoli, ismeretlen szigetek csábító atlasza.

Harmadnapra a kivágódó, döndülő vasajtó hideg fémszaga.

Az ellenfény glóriájában ragyogó fekete egyenruhák olcsó dohány- és pálinkaszaga.

A magyar vezényszavak otthonos bukéja, anyanyelvünk friss, foszlós kalácsillata, a hangsúly más, és más a cél, de a szavak ugyanazok, mindegyiket hallottad, értetted már egy másik térben és időben, mind ismerős lények, kreatúrák, mindnek múltja, története van, melyeknek most, ebben a pillanatban, a vasajtóval egy időben nyílik egy-egy újabb fejezete. A szavak élete, ahogy összefonódik a miénkkel, otthonosan, családiasan.

Nem idegen testek ékelődnek be a pince sötét terébe, hanem a mieinké, az ő otthonosan ismerős testszaguk. Emberszag, magyarszag.

Az udvaron kisebb csoportokba terelnek, orvosok oda, betegek amoda, ápolónők emide, hószag, télszag, macskaszag. Frici a Major irányából puhán besétál, lassan, komótosan, mint akinek mindegy mivel és hogyan múlik az idő, bámészkodik, zöld macskaszeme villog a hóban, nyalogatja vöröslő bundáját, keresi a tejes tálkáját, és csalódottan nyávog egyet, amikor látja, hogy üres. Rám néz, egyenesen felém tart, számonkérni jön, a tejét én teszem ki kora reggel, még nagyvizit előtt. A lábamhoz dörgölőzik, nyávog, szemrehány, nem érti, mi van, szorongó macskalét lengi be az udvart. Lehajolok hogy megsimogassam, néhány halkan elmormolt szóval megnyugtassam a nyelven, amelyet az imént hallottunk, a macska is érti, egyek vagyunk a nyelvben mi, ők és az állat, egyetlen virágos kommunióban.

Szétloccsant macskaagyvelőszag a kezemen, Frici-szag, keveredve a levegőben szétterülő, kurjongató öröm szagával, a macska el lett találva. A reverendás kacskaringós, ízes, otthonos káromkodása, nyelvünk gazdag, ötletes kincsei, majd a türelmes magyarázat, ne az állatot lődd, te barom, pazarolod itt a muníciót!

A betegek és orvosok csoportja felé bök. Ezekkel vitézkedjél, kicsi nyilasom!

A hószaggal keveredő fehér orvosi köpenyek vérszaga, a tarka pizsamák vizeletszaga, a sorozatlövésekhez képzelt kénes puskapor szaga,

puskaporszag terjeng a levegőben!, morogta Apuska, ha a leves nem gőzölgött az asztalon déli harangszókor, és a Major felől áramló, metszően hideg szél szaga, amely mindezt szétfújta, elfújta, most nem gondolok rá, mondja Scarlett O’Hara, majd gondolok rá holnap, jut eszébe Scarlettnek itt az Alma utcában, most az almaillat egy másik téridőben terjeng.

Te akartad tudni, csillagom, edd meg, amit főztél. Finomfőzelékszag.

A reverendás négyünket beterel az épületbe, utána a sleppje, mintha normál viziten volnánk egy normál hétköznap az otthonban, a szeretet otthonában, s mintha a libbenő reverenda a Professzor úr köpenye lenne, a fehéret mintha pauszpapírral kopíroznám a feketére, jelenre a múltat, ami az imént még megvolt.

S mintha ezt a színmintát tükrözné a folyosók fekete-fehér kockás kövezete, a kórtermek ajtaja tárva-nyitva, leffegnek a huzatban, csapódnak, döngnek, aztán nyikorogva kinyílnak, a szétlőtt ablaküvegeken át húz be a huzat, a szél, a hó, az eső, tedd be az ajtót fiam, jön a huzat a derekamra, mondja Anyuska, vajon hol lehetnek most, csak nehogy a vonalra lépjek, mert ha rálépek, akkor ők halottak, szépen, leszegett fejjel, fehér kockára, feketére, és néha, oldalra sandítva, be a kórtermekbe, érzem a szétlőtt ágyakon elterülő holtak a hidegben még párálló testének enyhén áporodott szagát, mintha nem szellőztettek volna rendesen, pedig itt már örökszellőzés van, nem úgy, mint a gyerekeknek kialakított fülledt kis kuckóban, színes ceruzarajzok a falon, játékok szanaszét, szétdúlt kockavárak, szétbombázott felvonóhidak, kirabolt babaház, törött lábú marionett, takony és sírás szaga, pengehideg rémület szaga, kicsi a rakás, de mind egy szálig, és ahogy elhaladunk a játékszoba mellett, a páter megbotlik valamiben, ami kiszóródott a folyosóra, miakurvaanyja, és dühödten odébb rúgja, amitől az színesen pörögni, forogni és búgni kezd, búg, egyre csak búg, a páter meg egyre idegesebb, előrántja az övéhez erősített tartóból a pisztolyát, és egyszer, kétszer dühödten belelő a búgócsigába, néhányat még pördül, azután elhallgat.

Haladunk tovább a vizsgáló felé, ahová mind bezsúfolódunk, így már nem is tűnik olyan levegősnek, tágasnak, mint máskor, szépen besüt az ablakon a fáradt, téli nap, még nem lőtték szilánkosra az üveget, még csillog tisztán és szelíden, csicskák a falhoz lapulnak, míg a páter középre terel négyünket, mint jó pásztor a nyáját.

Melyikük szűz, lássuk csak, mondja a páter, melyikük nem eleve romlott, rohadt kis kurva, kérdi halkan, mintha csak maga elé mondaná, hirtelen álmodozóvá lesz az arca,

elődereng a kisfiú, aki volt, meglágyulnak a vonásai, mint akit a saját kérdése hatott meg, mint aki nem is számított rá, mint akit kellemesen megleptek, noha nem is így indult a nap ott lenn, a hideg Duna-parton.

A vastag jégtáblák mint jóllakott vízilovak úsztak lustán délnek, a tenger felé.

Négyünk közül egyedül én jelentkezem. Nem tudom, mi vezérel, a sértésre adott válasz, a kikérem magamnak vagy csak a kötelességtudat, hogy igazat mondani, mindig csak az igazat, intett Apuska szigorúan, amikor kérdőre vont egy rossz fát tevés után, amikor már nem volt idő menekülőre fogni, gyorsan lefeküdni és a fejemre húzni a dunyhát, én itt se vagyok, nem ér a nevem, nem én voltam, sőt, itt se voltam, nem tudom, mi hajt, mi mozgatja a kezemet, mintha hirtelen önálló életet élne, és felteszi magát, aztán megint a nyelv, a közös nyelv, melyen mind olyan jól értjük egymást, „én”, mondom én ezen a nyelven, de itt egy pillanatra elmélázok, hogy ki az az „én”, ki az, aki ezt mondja, és mikor mondja, és kinek.

De hogy ki az „én”, az egy sokkalta bonyolultabb kérdés annál, mintsem hogy ezt egy pillanat töredéke alatt eldönteni lehetne, máris lefognak és felfektetnek a vizsgálóasztalra, hideg a fém kerete, és a fémnek fémszaga van, a pálinkaszagú csicskák nekilátnak leszaggatni a fehér, szépen kikeményített egyenruhámat, amely a három nap alatt némiképp veszített tartásából és hófehérségéből, hófehérke és a csicskatörpék, először a szoknyát, aztán a blúzt, nem törődnek a gombokkal, aztán a pamutharisnyát és a pamutbugyit, utóbbit egyikük játékosan a bajtársa fejére húzza, mire a páter erélyesen rájuk vakkant, takarodjatok a helyetekre, és a hófehér fityulát a fejemen hagyja.

Már nem csak a fémkeret, hanem a vizsgálóágy töredezett bőrfelülete is hideg, ezúttal nem húztak lepedőt, régi, ráncos bőrszaga van, mint egy vénséges vén elefántnak. Nézzétek!, rivall a páter a három kolléganőre,

Ilona,

Anikó, Hilda,

akik

addig lehajtott fejjel álltak a vizsgálóasztal körül, karnyújtáson túl, mint egy női kórus. Ekkor egy, hideg, gumiszagú, kemény tárgyat érzek a vulva húsához érni, majdhogynem gyengéden, con sentimento, aztán megkeresi magának a hasadékot, és a méretes tárgy egy hirtelen lökéssel belevágódik az uterusba, egyszer, kétszer, háromszor, aztán ki és újra vissza, derekas kitartással, recsegnek a csontok, szakadnak az inak, háromig tudtam követni, aztán hószagot érzek, meg valami csirizes szagot, meg a másik három nővér meztelen testének szagát,

Ilona,

Anikó, Hilda,

akik vér- és vizelet- és csirizes spermaszaggal keveredve rám nehezednek, finom füstszagot érzek, és azt, hogy csak én élek, csönd van, hó, és valami hangsáv nélküli bál, mint az álmokban.

Most jobb?

Nem hiszem el, hogy folyton mindent tudni kell. Legyen elég, hogy aztán minden jóra fordult, de előbb mindenki elpusztult.

Legyen elég, hogy mézes-vajas kenyér. Legyen elég.

Elég.