Anyu ruhát próbál

2021. január 16. – 14:09

frissítve

Anyu
ruhát próbál
Illusztráció: Fillér Máté / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

Jucus a Facebookról került elő, ahol Anyu ismerősök után kutakodott. Egyik este felsikoltott. „Jesszusom, a Hentes Jucus, ez nem lehet igaz! Harmincegy éve nem láttuk egymást, utoljára a nyolcadikos évzárón!”

- Tudod, ki a Hentes Jucus? – nézett rám, én pedig nem tudtam, mert akkor hallottam először ezt a nevet, és egyelőre nehezemre esett elképzelni egy nőt, amint vérfoltos köpenyben áll a hentespult mögött, a füle mögött ceruzacsonk, és éppen csontos karajt aprít egy kisebb fajta bárddal.

Anyu rögvest örvendező üzenetet írt neki, és javasolta, jöjjenek össze, annyira szeretne beszélni a régi dolgokról.

Holott amúgy nem szeretett beszélni a régi dolgokról. Apuról, aki elköltözött az „ő Ágicájához”, és azóta Anyu nagyon szomorú. Ennyire, mint ennek a Hentes Jucusnak, még akkor se örvendett, amikor a születésnapjára közös tortát készítettünk a Mamával, és az volt rácsepegtetve cukormázból, hogy „A világ legjobb anyukájának”. Mosolygott, könny szökött a szemébe, fejbúbon csókolt, de hallottam, amikor a Mamának azt mondta, „nem vagyok én semmiből sem a legjobb, nem érek én semmit…” A Mama megfogta a két vállánál, és megrázta, mint a paplanhuzatot szoktuk, hogy a helyére csússzon benne a paplan. Beszélsz itt hülyeségeket, sziszegte a mama, mintha gombostűket tartana a szájában, „a Bandi volt a kretén, amiért itt hagyott, egy ilyen kincset!”

- Kincs…! – mosolyodott el halványan anyu. – Kincs, ami nincs…

Péntek este Hentes Jucus ott ült a konyhában, és nagy hahoták közepette vette sorra a régi osztálytársakat, még néhány ezeréves fotót is hozott magával, azokon tanulmányozták, melyik gyerekarc ki lehet, és ha felrémlett egy-egy név a múltból, a Jucus szinte mindenkiről tudott valami érdekeset. Anyu az általános iskola után egy távoli, bentlakásos gimnáziumba járt, és minden kapcsolata megszakadt a régiekkel. Ám érdekes módon azokkal az osztálytársaival sem tartotta a kapcsolatot, akikkel abba a világ végi suliba járt.

Anyunak nem voltak barátai. Anyunak Apu volt az egyetlen barátja.

Jucus (azonnal megtiltotta, hogy nénizzem) egykettőre elkezdte győzködni anyut, hogy nincs ez így jól. „Ne érdekeljen senki és semmi, mondta, vesd bele magad az életbe. Fiatalok vagyunk még, kisanyám!”

Az biztos, hogy Jucus totál más volt, mint anyu. Nem hogy véres hentesköpeny nem volt rajta, hanem úgy nézett ki, mint azok a nők, akik a reklámokban szerepelnek, mosolyogva kenegetik az arcukat és festik a hajukat, és ki merik jelenteni, hogy ez igenis jár nekik, mert megérdemlik. A kényeztetés.

Jucus mindenképp rá akarta szedni Anyut, hogy menjenek el együtt felturbózni Anyu ruhatárát. A két ujja közé fogta Anyu haját, azt a szép haját, és halálosan komolyan közölte vele: „És a fejeddel is kell csinálni valamit… Ez így gáz.”

Anyu tiltakozott. „Ugyan kinek”, felelte először, amire Jucus rögvest rávágta: „Hogyhogy kinek? Hát magadnak!” Anyu tovább makacskodott, „Akinek nem tetszem így, pukkadjon meg!”, de Jucus sem engedett, felkiáltott. „Jó, hogy azt nem mondod, akinek nem tetszik, az bekaphatja!”, és megint felkacagott. Nagyon tudott, nevetni. Igazság szerint ezt az egyet nem bántam volna, ha Anyu megtanul tőle egy kicsit nevetni.

A nevetés az, ami széppé tesz, nem a hajfesték.

Egy csúf, ködös novemberi délutánon, péntek volt, anyu megállt a szobám ajtajában. Nem szólalt meg rögtön, mintha még mérlegelte volna, milyen szavakat használjon arra, amit mondani szeretne.

Kiscsibém…, kezdte, de megtorpant. Hirtelen eszébe ötlött, nem is olyan rég megbeszéltük, hogy már nem vagyok Kiscsibe, és attól fogva egészen egyszerűen a nevemen fog szólítani. Még akkor is, ha a nevet apu adta nekem, igazból Anyu akarata ellenére, ezért is hívott ő tíz éven át Kiscsibének.

- Jozefa…, kezdte. .- Mit szólnál, ha elmennénk egy kicsit vásárolni? Csak mi ketten. Vennénk valami jópofa kis ruhát… Valami szépet. Neked egyet, és… – itt tartott egy másodperc szünetet – és talán nekem is. Hm?

Ránéztem, és a reklámbeli nők meg Jucus jutott eszembe. Szinte automatikusan kérdeztem, „Mert megérdemeljük?”. Egy kissé meghökkenten nézett erre, de végre elmosolyodott, majdnem úgy, mint régen szokott. „Hát persze, hogy megérdemeljük.”

Az áruházban anyu előbb a blúzok között válogatott. Levett egyet-egyet a temérdek holmi közül, maga elé emelte, és rám nézett, Na, milyen?

Minden alkalommal azt feleltem, hogy szerintem szép, meg kéne próbálni… De anyu még egyszer végigmérte, aztán a fejét kezdte ingatni, „Nem is tudom”, mondta, és visszarakta a helyére.

Sokáig tartott ez így. Keresgélt a blézerek között, a szoknyáknál és a nadrágoknál is.

Egyszer csak megszólalt. „Gyere, előbb keressünk neked valamit. Mit szeretnél?”

Mi tagadás, én vágytam egy buggyos farmerre, aminek hímzés van a combján és a hátsó zsebén, no meg télire egy kordnadrág vagy egy kardigán is elkelt volna. Ennek ellenére, fura módon kicsit mérges lettem. Most igenis azért jöttünk, hogy Anyunak vegyünk új ruhát, és ha én is kapok valamit, az csak ráadás lehet.

- Nem kérek semmit – vágtam ki, majd a szemébe mondtam, úgy éreztem, olyan határozottan, mint a Hentes Jucus. – Neked van szükséged új ruhára!

Rám nézett, és láttam, hogy a szeme bepárásodik. „Úgy véled?”, kérdezte nagyon halkan, és éreztem, elég, ha csak bólintok egy jó nagyot.

Mintha csak erre várt volna, az én „engedélyemre”, vagy szótlan „parancsomra”. Gyorsan kezdett el válogatni, és ha kivett egy ruhadarabot helyéről, nem méregette sokáig, a karjára dobta, és vidáman mondta, Belebújok, aztán majd meglátjuk. Te megmondod, hogy áll…

És látszott, már ennek is mennyire örül.

A próbafülkébe egy rakat blúzzal, szoknyával, egyrészessel és nadrággal vonult be. Elhúzta a függönyt, de huncutul kilesett még mögüle. Aztán nem kukucskálni ám, intett, jön a divatbemutató!

Letelepedtem a fülkével szemben, a várakozóknak kitett fotelek egyikébe. Kettővel odébb, a másikban egy férfi ült kopott télikabátban, rojtos, kötött sálban. A feje a mellére bukott, úgy tűnt, mintha aludna. Olyan korú lehetett, mint apu, de a haja gyérebb, és a bőrén vörös foltok terpeszkedtek. A füle szőrös volt, de nem belül, mint sok idősebb férfinak, hanem a széle, a fülkagyló felső peremén, végig.

Aztán lebbent a függöny, és anyu lépett elő. Egy gyűrött anyagú fehér blúz volt rajta, aminek a mandzsettája a fél kézfejét eltakarta, és egy lilás-bordós nadrág, széles szárral.

- Milyen? – kérdezte, és megfordult.

Csak lelkesedni tudtam. Anyu is odalépett a tükör elé, megszemlélte magát, és mosolyogva mondta, „Szerintem se rossz… No de várjál, ez még csak a kezdet!”

Akkor vettem észre, hogy a férfi, aki eddig, úgy tűnt, bóbiskol, ébren van, és ráadásul éberen figyel. Anyut figyeli. Még a sálját is levette, így látszott, hogy a nyaka ugyanolyan vörös foltos, mint az arca.

Anyu ismét a függöny mögött volt, és hamarosan egy teljesen új szerelésben állt előttem. Most rozsdaszín felső volt rajta, és egy árnyalattal világosabb, oldalt felsliccelt szoknya.

- Nem merész egy kicsit? – lépegetett, és figyelnem kellett, mennyire villan ki a lába.

A férfi is leste. Még oldalt is dőlt kissé.

Harmadjára jött a rózsaszín kiskosztüm. „Nagyon Barbie-s, ugye?”, kérdezte anyu, és húzkodta a blézer alját, lássa, hogyan áll. Azt feleltem, csöppet sem Barbie-s, inkább vidám azzal a bordó-fehér csíkos toppal, amit választott hozzá. Közben a szemem sarkából a férfit figyeltem, akinek a szája sarkában mosolyféle tűnt fel, mint amikor valaki valami nagyon szépet lát, és ez önkéntelenül kiül az arcára.

Amikor anyu visszabújt a fülkébe, odamentem a függönyhöz, és suttogva közöltem vele, hogy a divatbemutatójának rajtam kívül más nézője is akadt.

- Ne mondd! – és a kezét maga elé kapta, mert közben levetett a csíkos topot.

Az a forma, aki kint ül, intettem hátra a fejemmel. Anyu lábujjhegyen odalépett a függönyhöz, és kilesett a résen.

- Az? – kérdezte visszafojtott hangon.

Oldalt vágott a szemem, a férfi irányába.

- Az hát, a kabátos – mondtam. – Téged nézett és mosolygott picit.

- Mosolygott? – kérdezett vissza megint anyu.

- Biztos bejössz neki – tettem még hozzá, és elvigyorodtam.

- Na persze, suttogta anyu, de közben még egyszer kinézett a függönyön.

Visszaültem a helyemre. A férfi megint maga elé meredt, a rongyos sál rojtjaival babrált. Az ujjai kissé remegtek. És a foltok az arcán és a nyakán mintha élénkebben virítottak volna.

A függöny táncoló ráncain látszott, hogy Anyu odabent megint öltözködik.

Akkor jött oda egy idősebb előadónő, hogy összeszedje a fülkékben hagyott ruhadarabokat.

- Hát maga? Még mindig itt ül? – nézett oda a férfira.

Az meggörnyedt ültében, de rögvest előre hajolt, mint aki felállni készül.

- Most már menjen szépen tovább, jó? Megmelegedhetett, pihent kicsit.

Ekkor az idősebb eladónő észrevett engem is a másik fotelben, erélyesebben folytatta, „Ez a hely nem erre van fenntartva. Hanem a kedves vevőknek.”

És zavartan rám mosolygott.

A férfi kapkodva felállt, a sálat ügyetlen mozdulattal a nyakába kanyarította. A fotel mögül egy nagy, piszkos, tömött nájlonszatyrot húzott elő. A karjára akasztotta, és valamit halkan motyorászva nekiindult.

Az eladónő követte a tekintetével, miközben a guruló fogasra automatikusan aggatta fel az itt hagyott ruhákat. Amikor elém ért, megvonta a vállát.

Anyu ekkor lépett ki a fülkéből. Rám nézett, majd rögtön oda, ahol a férfi ült még az előbb.

- Hova lett?

- A pasi? – kérdeztem.

Hát persze, mondta anyu, és mintha egy csipetnyi türelmetlenség vegyült volna a hangjába.

- Felállt és elment – mondtam a teljes igazat.

Anyu egy pillanatra még odameredt az üres fotelra.

Még szerencse, felelte aztán. Rám nézett, és elhúzta a száját. Nem tudtam eldönteni, mosoly volt-e vagy inkább valamiféle grimasz.

- Elnézést, ha esetleg kellemetlen lett volna önöknek – állt meg az eladónő a ruhaállványt tolva. – Nem szabadna, de én meg szoktam engedni az ilyeneknek, hogy leüljenek egy picit. Végül is emberek vagyunk valahol, nem?

- Hát persze – felelte Anyu, és ösztönös, tétova mozdulattal megsimogatta az arcomat.

Telextárcák

A Telex tárcarovata egy küldetés. Küldetés, hogy a magyar sajtóban jelentős hagyományokkal bíró, de a közéleti lapokból jórészt kikopott, az online médiában pedig meg sem honosodott tárcanovella műfaját új életre keltsük. Célunk a kortárs szépirodalmat közelebb vinni az olvasóhoz, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem a lehető legszélesebb körben: olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas – ahogyan az 1900-as évek első felében még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt olvashatók.

A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!
A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!