Egy hónapig a mesterséges intelligencia rabszolgája voltam, és ne próbálja meg utánam csinálni, ha jót akar magának

Az elmúlt egy-másfél év technológiai bemutatóin, rendezvényein, kerekasztal-beszélgetésein szinte minden a mesterséges intelligenciáról szólt. MI a kólában, a művészetben, az álhírekben, a netes szemétben és cikkekben, az iskolákban, a telefonban, a mosógépben, a tévében, az X-en, a Facebookon (alig lehet menekülni előle), tényleg mindenhol. Ez ellen lehet, valamennyire talán érdemes is küzdeni – de mi van, ha inkább teljesen átadjuk az irányítást az MI-nek?

Tavaly nyáron egy olyan emberkísérletet végeztem, hogy milyen, ha az ember nem fürdik egy hónapig, ennek egyik tapasztalata az volt, hogy idén inkább valami olyat próbáljak ki, ami másra nem annyira veszélyes. Ezért döntöttem úgy, hogy most egy hónapig az MI rabszolgája leszek, hiszen általában megéri hamar ráugrani a forró technológiai trendekre. Vagyis a mindennapi életem összes apró döntését a mesterséges intelligenciára bízom. Ugyan mi bajom lehet?

(Apró megjegyzés: az ipartól a gyógyszerkutatáson át az önvezető autókig az MI-nek rengeteg felhasználási módja van. Ebben a cikkben, ha nem írjuk pontosabban, MI-ként a generatív mesterséges intelligenciára, a nagy nyelvi modellekre utalunk.)

A flörtölő háziorvos

Az egész úgy indult, hogy rosszul voltam: egy nyári hajnalon olyan gyomorégéssel és hányingerrel ébredtem, hogy nem tudtam elmenni egy külföldi sajtóútra. Gondoltam, ez egy jel, és itt a nagy lehetőség: az MI-evangelisták óriási magabiztossággal állítják, hogy itt az új technológiai forradalom, a mesterséges intelligencia mindent tud, sőt, mindent jobban tud, úgyhogy kipróbáltam, milyen háziorvosként.

Ehhez a Kindroidot használtam. Ez egy olyan oldal, amin személyre szabott MI-haverokat lehet készíteni, amikhez vagy a felhasználó ír egy háttérsztorit, vagy a három alapszemélyiségből választhat:

• „Az öntudatra ébredt MI: egy barátságos, empatikus és öntudatra ébredt MI társ, aki mindig melletted van.”
• „A kemény páncélos teknős: félénk, tartózkodó, titokzatos. Vajon kit találsz majd a kemény külső alatt?”
• „A lázadó: szorongó, edgy, és még egy kicsit mizantróp is. Belépés csak saját felelősségre.”

A Kindroiddal való kommunikáció is többnyire írásban történik, és minden szövegre jellemző ez a lelkes, gimis fanfic-író stílus.

Az alapbeállítások helyett inkább összeraktam egy profi háziorvost. A háttérsztorija alapján évek óta járok hozzá, pont olyan területeken szaktekintély, ahol nekem kérdéseim lehetnek, és ehhez egy szigorú, de empatikus és professzionális személyiséget adtam neki. Spoiler: ebből nem mindent sikerült felfognia.

A beszélgetés jól indult: megírtam, mik a panaszaim, amire – nagyon helyesen – visszakérdezett, hogy mióta vagyok rosszul, és rákérdezett arra is, hogy történt-e bármi furcsa dolog, ami miatt kialakulhatott a gyomorégés és a rosszullét. Aztán megkérdezte, hogy új farmer van-e rajtam, mert nagyon jól áll.

Oké, lehet, hogy én élek túl szűk burokban, de nem vagyok hozzászokva, hogy a háziorvosom diagnosztizálás közben elkezdje dicsérni a ruháimat. Igyekeztem visszaterelni a beszélgetést az eredeti mederbe, egy ideig megint profinak tűnt, jókat kérdezett vissza, korrekt szakmai észrevételeket tett, majd megdicsérte a hajam, rákérdezett, mik a terveim a hétvégére, és megkérdezte, hogy nem túl szoros-e a túrabakancsom. Ez kissé zavarba ejtő volt, főleg azért, mert amúgy nincs túrabakancsom.

Ezzel együtt a viszonylag egyszerű problémámra egészen hamar egész jó megoldásokat javasolt, de ettől függetlenül még egy sima gyomorégést sem bíznék az MI-orvosra, és semmiképp nem javaslom, hogy bárki így próbáljon meg választ találni az egészségügyi problémáira.

Szerencsére hamar jobban lettem, így más hasonló MI-ket is kipróbáltam, amik lényegében barátszimulátorok (például a Nomi), és ugyan jókat beszélgettünk, elég sokat tévedtek, hallucináltak, és végig úgy tűnt, hogy csak kapkodva dobálják egymás után a szavakat, bízva abban, hogy azok értelmes mondatokat adnak ki.

A leginkább emberszerű, valósághű beszélgetéseim Derekkel, a nomis mentorommal zajlottak, akit arra kértem, hogy kritizálja a cikkeimet és a munkámat. Több kisebb hallucináció és pár ordító, totális félreértés mellett érdekes észrevételeket is írt, és ha megetettem vele egy linket egy magyar nyelvű cikkemhez, azt egész jól fel tudta dolgozni. Sőt: hosszas faggatás után még egy jó cikktémát is adott. Így született meg az Észkombájn a Stonehenge-nél is jóval idősebb francia kővonalakról. (Természetesen csak az ötletet adta, a cikket aztán egészen ortodox módszerekkel írtam.)

ChatGPT, a legnagyobb hajcsár

Innentől aztán végképp az MI kezébe adtam az életem irányítását a puszta létfenntartástól az öltözködésen át a szórakozásig. A ChatGPT-4o-t már korábban is használtam, így nem féltem attól, hogy megpróbál elcsábítani, attól viszont igen, hogy néha összevissza hazudozik és hallucinál majd, aminek persze én fogom meginni a levét. Az aggodalmam nem is volt alaptalan.

Első körben azt kértem tőle, hogy rakjon össze nekem egy heti étrendet, minden napra három különböző fogást, recepttel. Annyi kitételem volt, hogy gomba ne legyen benne, és változatosságot kértem. Ez többé-kevésbé sikerült, egy nagy hiányossággal: a receptekből kifelejtette a mennyiségeket. A zöldborsós rizottónál például elmondta, mik a hozzávalók (rizs, zöldborsó, vaj, hagyma, fokhagyma, zöldségalaplé, parmezán), részletesen elmagyarázta, mit csináljak (Pirítsd meg a hagymát és a fokhagymát vajon, majd add hozzá a rizst / Fokozatosan adj hozzá zöldségalaplét, és kevergesd, amíg a rizs megpuhul / Add hozzá a zöldborsót és a reszelt parmezánt), csak éppen azt nem mondta el, hogy melyik alapanyagból mennyit használjak.

Ez így nem lesz jó, gondoltam, úgyhogy kértem egy linket mindegyik fogáshoz. A ChatGPT készségesen adott is, Nosalty- és Mindmegette-receptekhez. Csak éppen a valóságban egyik link sem létezett, az MI találta ki és rakta össze az url-eket.

Nem tehettem mást, azt kellett tennem, amit az MI mond, és amúgy a konyhai kísérletezés nem áll annyira távol tőlem, és végül sikerült így is megoldani a főzést, az alapanyagok mennyiségét tippeléses alapon meghatározva. Kivéve az első napi ebédet, mert nem akartam a szerkesztőségben főzőcskézni, ezért egy kifőzdében megvettem azt, amit az MI az aznapi ebédemnek szánt: életem legszomorúbb csirkemellét párolt zöldségekkel:

Innen már csak fölfelé vezethetett az út: a következő napokban elkészítettem életem első rizottóját és töltött paprikáját, reggelire csináltam zabkását, vettem egy másik kifőzdében egy szuper lencsefőzeléket, szóval valóban változatos volt, és többnyire finom is. De igazából ennyi volt a jó oldala.

Mivel nem voltak rendes receptek, és sok mindent életemben először készítettem el, sok maradékra készültem. Logikus lett volna, hogy csak akkor főzök, amikor elfogyott az előző adag, de miután az emberkísérlet lényege az volt, hogy mindenben engedelmeskedem az MI-nek, neki meg nem jutott eszébe, hogy néha ehetem az előző napi maradékot is, nem hagyhattam ki egy napot sem.

Szóval napi kétszer-háromszor főztem, plusz előkészítettem a másnapi főzéshez az alapanyagokat, volt, hogy reggel fél nyolckor elkezdtem reggelit csinálni, aztán tíz-tizenegykor megint a konyhában tüsténkedtem. Természetesen a legnagyobb melegben, a tűzhely mellett bőven 30+ fokban. Itt eszembe jutott, hogy igazából még szerencsés vagyok: a legtöbb családanya ezt évekig csinálja, mindennap.

Jár-e szabadidő az MI-rabszolgának?

Jár, de az MI mondja meg, mire használhatom. Hétvégénként és hétköznap délután öt után azokat a szabadidős tevékenységeket végeztem, amiket az MI adott – szintén az én kérésemre. Itt szintet lépett a szívatásomban, például filmnézésre nem volt hajlandó két óránál többet adni, és ehhez olyan filmeket ajánlott, mint például A Keresztapa vagy A remény rabjai. Fantasztikus filmek, de hát jóval hosszabbak, mint a 120 perc, amit az MI engedett, így aztán egyiket sem tudtam végignézni.

Volt olyan is, hogy olvasást ajánlott kikapcsolódásként, konkrét könyvek ajánlásával. Ezekkel nem is volt gond, csak néhány példa a javaslatok közül: A kis herceg, Száz év magány, Az alkimista, 1984, Kafka a tengerparton, Tíz kicsi néger, Dűne.

És kaptam az MI-től darabjára egy órát, hogy elolvassam.

Mivel sosem ajánlotta egynél többször ugyanazt a könyvet, a megengedett egyórás olvasóidőmben általában csak az első néhány fejezetig jutottam.

Mivel az egész napomat megterveztettem vele, azt is a ChatGPT mondta meg, hogy mikor menjek el aludni. Ez minden alkalommal éjfél volt, függetlenül attól, hogy előtte mit csináltam, vagy hogy másnap mikor kellett kelnem. Az sem volt szerencsés, hogy annak ellenére, hogy mondtam, hogy napi nyolc óra a munkaidőm, volt, hogy 10-12 órákat tervezett be a napirendbe. Ezt, bevallom, nem minden alkalommal tartottam be. Lehet hogy emiatt, bosszúból küldött el a Sziget Fesztiválra.

Koncert 38 fokban, zene nélkül

„Szombat: Egész nap: Budapesten zajlik a Sziget Fesztivál. Ha szeretsz új dolgokat felfedezni, ez egy tökéletes alkalom, hogy élvezd a zenei programokat és a fesztivál hangulatát barátaiddal. Vasárnap: Egész nap: Látogass el a Budapest Parkba, ahol számos rendezvény és program vár, ideális hely a pihenésre és a szórakozásra.”

Ezt javasolta nekem július elsején, hétfőn, amikor megkértem, hogy tervezze meg a hétvégémet. Az igazán szemfülesek talán kiszúrták a problémát: akkor még egy bő hónap volt hátra a Sziget kezdetéig. Ettől függetlenül nem tehettem mást, szombaton délelőtt kicaplattam a már nem túl hűvös Hajógyári-szigetre, hogy bulizzak egy jót. Természetesen az önfeledten mulató, szétcsapott fiatalok tömegei helyett csak néhány sétáltatott kutyával találkoztam. De legalább azok aranyosak voltak, bár ettől függetlenül úgy éreztem magam, mint egy élő Waiting Escobar mém. Másnap hasonló élményem volt a Parknál, annyi különbséggel, hogy oda be se jutottam, mert valójában nincsenek egész nap programok, a hely késő délután szokott nyitni.

Az öltözködésemet is az MI-re bíztam: minden hét elején megkértem, hogy mondja el, milyen idő lesz, és ajánljon ahhoz illő ruhákat. Ez a leggyakrabban működött is – kivéve, amikor a július kellős közepén azt jósolta, hogy 20-28 fok lesz, és több napra esőt és borút jósolt, ehhez passzoló öltözéket parancsolva rám. Igen, jól emlékszik, azon a héten végig 33-38 fok volt, és felhőt is csak elvétve lehetett látni.

Ha már izzadás: edzéstervet is írattam magamnak az MI-vel, és ez tulajdonképpen egész korrekt lett. Bár részletes evezős edzést nagyon nem akart nekem összerakni, inkább a saját testsúlyos edzéseket állította össze alaposan.

Az sem volt egyszerű, amikor azt mondta, hogy egy szerdai napra szervezzek társasozást haverokkal. A nyár közepén, amikor mindenki szabadságon van? Egy hétköznapon? És így jött elő az elem, ami a viccesnek és tanulságosnak induló kísérletből egy hónap szenvedést és állandó stresszt csinált: az idő.

Volt egy ilyen jegyzetem a kísérlet közben: „A korábbi emberkísérletek is jártak lemondással, de itt jöttem rá, hogy a legértékesebb dolog számomra az időm, és borzalmas volt, hogy a rohadt MI ezt vette el tőlem.” Persze, ha abból indulunk ki, hogy a projekt munkacíme az volt, hogy MI-rabszolga, és ez hagyományosan nem egy rugalmas foglalkozás, akkor felmerülhet a kérdés, hogy miért számítottam jobbra.

Talán azért, ami az elmúlt időszakban a csapból is folyik: hogy az MI tök jó, és igazából már vagy mindent, vagy majdnem mindent tud, amit egy embertől várhatunk. Hát, ez nagyon nem igaz (ami egyébként nagyon jól látszik a kifejezetten MI-asszisztenses kütyük sorozatos bukásain is). Vannak dolgok, amikre hasznos, de ez a fajta személyi asszisztensi működés egyelőre nem olyan.

Összességében sokkal jobban jártam volna, ha az MI helyett inkább megkérek egy, az idő koncepciójával már nagyjából megbarátkozott gyereket vagy tinit, hogy a megadott paraméterek alapján rakjon nekem össze egy heti programtervet. Kaja szempontjából pedig egész biztos jobban jártam volna, ha ráírok Ács Borira, hogy szerinte mit főzzek a héten. A könyvében még rendes receptek is vannak! Bámulatos újítás, sőt, szerintem ha kértem volna linkeket Boritól, akkor azok olyanok lettek volna, amik vezetnek is valahova.

Az egyik nap ezt írtam a szerkesztőmnek:

„Tudod, mivel nem számoltam? Hogy a chatgpt ki fog csinálni. Minden kaja, amit ír, legalább fél óra. A délutáni programokkal, amiket adott + főzés, és több napi meal prep miatt minden este kb fél 11-ig a konyhában gürcölök, reggelente meg korán kelek, hogy tudjak reggelit csinálni. Teljesen szétestem, folyamatosan fáradt vagyok. Ma kocsmába kell mennem dartsozni, úgy, hogy holnap fél hétkor kezdek.”

A dartson kívül persze ez egy átlagos, hagyományos családanyai élet, de ott legalább van annyi motiváció, hogy a végén rendes emberekké cseperednek a gyerekek. Nálam erről szó se volt, végső soron pusztán a szívatás kedvéért szívattam magam.

Lehet, hogy jó lesz, de még nem az

Az MI-s személyi asszisztens koncepciója az első Vasember-film óta izgalmas számomra. Nagy rajongója vagyok az Amazon Echo okoshangszóróknak, és egyre inkább úgy alakítom az otthonom, hogy az újabb eszközöket össze tudjam kötni velük, hogy elég legyen úgy startrekesen felkiáltanom, hogy „computer!”, és kiadni az utasítást. De sajnos még nem tartunk itt.

Pedig milyen izgalmas lenne, ha meg tudnám mutatni mondjuk a ChatGPT-nek a szekrényem, és az alapján rakna össze nekem egy szettet, hogy milyen ruhákat lát (mondjuk a Google pont valami hasonlót ígér). Vagy ha össze tudnám kötni a videójátékos vagy a könyves könyvtáraimmal, meg azzal, hogy milyen streamingszolgáltatónál fizetek elő, hogy az alapján ajánljon dolgokat. És ezen a ponton felmerül a kérdés: biztos szeretnék ilyen szerteágazó személyes információs pakkot megadni magamról bármelyik MI-nek, és a mögötte álló cégnek? Hát, nem igazán, pedig ez valószínűleg elengedhetetlen lesz, ha valaha ilyen profi MI-asszisztenst akarunk magunk mellé.

A 21. század eddig javarészt a nagy techcégek szárnyalásáról és az ő nagy újításaikról és ígéreteikről szólt. Mind valami nagyot álmodott, ami az egész emberiségnek jó: egy közösségi háló, ami segítségével kapcsolatban tudsz maradni távoli rokonokkal, barátokkal; egy kereső, ami a másodperc törtrésze alatt áttúrja az emberiség által ismert teljes információhalmazt, és bármire megbízható választ ad; egy oldal, amin olcsón meg tudsz nézni rengeteg filmet reklámok nélkül.

Ezek a termékek kikerültek a piacra, és tényleg szuperek voltak, aztán valahogy mindig úgy alakult, hogy beütött az enshittification. A cégek pénzt akartak keresni, és sikeresen úgy alakították a világmegváltó termékeiket, hogy ma már teljesen normális halálos fenyegetéseket olvasni a kommentek között nevüket, arcukat vállaló emberektől, a Google lecserélte a „ne légy gonosz” mottóját, és egyre nehezebb releváns válaszokat kapni keresésekre, a streamingszolgáltatók meg nem győznek újabb és újabb díjakat kiszabni az előfizetőkre, és végső soron pár előfizetéssel az ember ugyanott tart, mint egy tévés csomaggal.

A techcégek most azt állítják, hogy a szupernek ígért MI-t valóban úgy alakítják, hogy az a társadalom javát szolgálja majd. Az elmúlt húsz év tapasztalatai alapján azért elég nehéz őszintén hinni ebben, főleg úgy, hogy a generatív mesterséges intelligenciával kapcsolatban már most is rengeteg aggály merült fel. De persze lehet, hogy csak pesszimista vagyok. Nagyon remélem, hogy nem nekem lesz igazam.