Tenger alatti internetkábelek orosz szabotázsától tart Európa

Legfontosabb

2022. december 01. – 16:48

Tenger alatti internetkábelek orosz szabotázsától tart Európa
Munkások a nemzetközi összeköttetést biztosító 2Afrika tenger alatti kábellel, Barcelonában, 2022. október 25-én – Fotó: David Oller / Europa Press / Getty Images

Másolás

Vágólapra másolva

Az Északi Áramlat gázvezetékek robbanásai miatt Európában felerősödtek azok a régi félelmek, hogy a tenger fenekére telepített kritikus infrastruktúra többé-kevésbé védtelen egy esetleges szabotázsakció ellen. Kevesebb szó esik a szintén a tenger alatt futó internetkábelekről, pedig ezek adják a globális kommunikáció gerincét, és Oroszország évek óta nagy érdeklődést is mutat irántuk. Ilyen jellegű támadásról azonban még nem tudni, sőt, ha meg is történne, annak azért kicsi az esélye, hogy sikerülne vele súlyosabb üzemzavart okozni. A tenger alatti kábelek lehallgatása viszont valós kockázat, és vannak is hagyományai.

„Az energiahordozókat szállító vezetékek és a távközlési kábelek olyan fontosak az országoknak, mint az emberi testben az ütőerek, ezért a biztonságukról is gondoskodni kell” – mondta szerdán Olaf Scholz német kancellár, amikor bejelentette, hogy Németország és Norvégia közösen kezdeményezi egy NATO-n belüli testület felállítását a tengerfenéken húzódó kritikus infrastruktúra védelmét szolgáló erőfeszítések összehangolására. A bejelentés időzítése természetesen nem független attól, hogy Ukrajnában épp orosz invázió zajlik.

Háború idején mindig reális veszély, hogy nemcsak tisztán katonai célpontok kerülnek célkeresztbe, hanem a civil hátország, illetve az azt működtető infrastruktúra is. Az orosz–ukrán háborúban ez a veszély gyorsan húsba vágó valósággá vált: már tavasszal, a földig rombolt Mariupolban is tömegek maradtak hetekre víz, gáz és áram nélkül, és az elmúlt hetekben különösen sűrűvé váltak az ukrán infrastruktúrát érő támadások, az elmúlt hetekben is előfordult, hogy több mint tízmillió ember maradt áram nélkül az országban az orosz rakétatámadások nyomán.

Ennél természetesen kevésbé létfontosságú, de egy ízig-vérig 21. századi háborúban szintén nagy jelentőségű, ha az internetes infrastruktúra omlik össze vagy esik ki hosszabb-rövidebb időre, ahogy arra szintén volt már több példa Ukrajnában február óta. (Bár ennek elkerülésében segíti őket például az Elon Musk-féle műholdas internet, a Starlink is.)

Mindig van rá esély, hogy a háború hatásai a részt vevő országokon túli világban is jókora hullámokat vetnek – és itt nemcsak a nyilvánvaló gazdasági károkra, sőt nem is csak a hibrid hadviselés fontos elemének számító dezinformáció külföldi, például magyarországi terjedésére kell gondolni. Reális veszély lehet például az is, hogy egy kibertámadás más országokba is átgyűrűzik, ahogy az történt még békeidőben, a 2017-es NotPetya vírus esetében, amely első körben ukrajnai célpontokat fertőzött meg, de aztán továbbterjedt, és órák alatt a fél világon végigsöpört, becslések szerint 10 milliárd dolláros kárt okozva a világ gazdaságában. Azóta is minden idők legnagyobb rombolással járó kibertámadásaként tartják számon.

De ugyanígy a kritikus infrastruktúra is fokozott kockázatnak van kitéve konfliktusok idején. Az ukrajnai háború kitörése napján, február 24. hajnali óráiban például támadás érte a KA-SAT nevű internetes műhold földi infrastruktúráját, aminek a hatására nemcsak az ukrán kormányzatnál és védelmi erőknél akadozott a szolgáltatás, de máshol Európában is több tízezer ember maradt internet nélkül, illetve 5800 németországi szélturbinával is megszűnt a kapcsolat. Az akciót az amerikai hírszerzés az orosz katonai hírszerzéshez (GRU) köti.

A legfontosabb példa azonban az Északi Áramlat gázvezetékek meghibásodása volt: a Balti-tengerben lefektetett Északi Áramlat 1 és Északi Áramlat 2 vezetéken szeptember végén történtek robbanások, Svédország és Dánia kizárólagos gazdasági övezetében. Svédország néhány hete jelentette be, hogy robbanóanyag nyomaira bukkantak a helyszínen, így beigazolódott: szabotázs történt. Hivatalos gyanúsított még nincs.

A tenger mélyén azonban nemcsak gázvezetékek futnak, hanem a globális internet legfontosabb adatkábelei is.

Régóta téma, hogy ezeknek a kevésbé szem előtt lévő, de annál fontosabb és sérülékenyebb infrastruktúráknak a védelmére nem helyeznek elég nagy hangsúlyt az államok, de az Északi Áramlatoknál történő robbanások után minden korábbinál sürgetőbbé vált a kérdés, és a nyugati országok vezetői lázasan keresni kezdték a megoldást. (Hogy maga a probléma valójában mekkora, arra még visszatérünk.)

„Aggódom az Írország közelében található tenger alatti kábelek további biztonsága miatt” – mondta például Ciaran Cuffe ír politikus még szeptemberben. Szerinte az, hogy támadás történt az európai energia-infrastruktúra ellen, illetve hogy az oroszok a gázszállítás mértékének önkényes manipulációjával gyakorlatilag fegyverként használják az energiát, „emlékeztet arra, hogy egyikünk sem immunis Oroszország agressziójára”, ezért az Európai Uniónak „javulnia kell a modern, hibrid hadviselési módszerek terén”.

Vulkánok, cápák és szabotőrök

Ezen a ponton érdemes leszögezni, hogy a tenger alatti adatkábelek elleni orosz szabotázsakcióról a mai napig nem tudunk. Ez a cikk arról szól, hogy miért tartanak ilyesmitől mégis a nyugati államok vezetői, mennyire reális ez a félelem, és hogyan próbálnak felkészülni egy ilyen eshetőségre.

Annyi biztos, hogy ezek a kábelek viszonylag gyakran meghibásodnak, idén is érkeztek már hírek több ilyen esetről:

  • januárban a Norvégiához tartozó Spitzbergák szigetcsoportot a norvég partokkal összekötő két netkábelből hibásodott meg az egyik;
  • szintén januárban Tongát vágta le az internetről egy vulkánkitörés, a megsérült kábelt egy hónappal később tudták javítani;
  • márciusban Indonéziánál sérült meg egy kábel;
  • júniusban Egyiptomnál sérült meg két kábel, több afrikai és ázsiai országban kimaradásokat okozva;
  • októberben a Shetland-szigeteknél egy halászhajó akadt bele a kábelbe.

A fenti példáknál vagy természeti, vagy technikai oka volt a kábelekkel kapcsolatos problémáknak. Az ilyesmi mindig is gyakori volt, a New York Times például már 1987-ben a tenger alatti telefonkábeleket kóstolgató cápákról írt.

Történt azonban legalább egy olyan eset is, amelynél szabotázs történhetett: októberben a Zscaler nevű amerikai IT-biztonsági cég bejelentette, hogy az internetforgalomban tapasztalt anomáliák alapján felfedezték, hogy

Marseille közelében elvágtak egy kábelt, ami három kábelrendszerre is hatással volt.

Később a cég vezérigazgatója már egyértelműen kijelentette, hogy rongálás történt.

Tengernyi kábel

Azt hihetnénk, hogy 2022-ben az internet forgalmának nagy részét műholdak bonyolítják le, de mi sem állhatna távolabb a valóságtól – egyszerűen azért, mert még mindig közelébe sem érnek annak a sávszélességnek, amelyet az optikai kábelek nyújtani tudnak (a földi kábelek sem képesek kiváltani a tenger alattiakat). De mire is jók ezek a kábelek, hol futnak, és egyáltalán mennyi van belőlük?

A tenger alatti kábelek telepítése már jóval az internet előtti korban megkezdődött. Az első transzatlanti telefonkábelt 1956-ban fektették le. A tenger alatti kábelek védelmével foglalkozó nonprofit szervezet, a Nemzetközi Kábelvédelmi Bizottság (ICPC) elődjét már két évvel később, 1958-ban létrehozták. Az első nemzetközi tenger alatti optikai szálas kábelt 1986-ban húzták ki az Egyesült Királyság és Belgium között, az első transzatlantit 1988-ban.

A modern kábelek optikai szálas technológiát használnak, vagyis lényegében ugyanolyan üvegszálakból állnak, mint az otthonainkba is befutó újabb kábelek. Persze jelentősen megerősített borítást kapnak, és a partokhoz közelebbi részeken – de újabban már van, hogy végig – a tengerfenékbe ásva futnak. Ennek ellenére nem ritkák a meghibásodások, átlagosan heti 2-4, azaz évente több mint száz történik. Ezekről jobb esetben nem hallunk, mert a rendszer redundáns, azaz ha egy kábellel történik valami, egy másikon akkor is zavartalanul folyhat tovább az adatforgalom. A kábelek épségét folyamatosan figyelik, a javításukra pedig külön iparág épül: a világszerte stratégiailag elhelyezett kábeljavító hajók üzemeltetői a nap 24 órájában ugrásra készen várják a riasztást.

A kábelek száma folyamatosan változik, ahogy újabbakat telepítenek, illetve régebbieket nyugdíjaznak. A TeleGeography nevű telekommunikációs piackutató cég adatai szerint a jelenleg működő, illetve már tervben lévő kábelek együttes száma 530. Erről egy interaktív térképet is működtetnek.

A tenger alatti internetkábelek globális hálózata – Forrás: TeleGeography
A tenger alatti internetkábelek globális hálózata – Forrás: TeleGeography

A világ internetforgalmának túlnyomó része azon a nagyjából négyszáz aktív optikai kábelen folyik, amelyeknek az összesített hossza 1,3 millió kilométer. Ezeket nagyrészt telekommunikációs vállalatok üzemeltetik, de az olyan tech-óriások, mint a Google, a Meta, az Amazon és a Microsoft is egyre fontosabb szereplők, ahogy a kínai Huawei Marine Networks is.

Európát nagyjából 250 kábel köti a globális internethez, ezek kétharmada fut a tenger alatt. A legfontosabbak az Egyesült Államokat az Európai Unióval összekötő transzatlanti kábelek – 2021-es adatok szerint ezek szállítják az európai interregionális adatforgalom 75 százalékát –, de ugyanilyenek futnak a legtöbb kontinens között. Európa és Észak-Amerika között 17 kábel működik, a legtöbb brit vagy francia partokra fut be, de Spanyolország, Dánia, Norvégia és Izland is végpont. Elhelyezkedéséből adódóan a kontinens régiók közötti csomópontként is funkcionál: a tavaly év végi állás szerint Afrika régiók közötti adatforgalmának 97 százalékát tették ki az európai kapcsolatok, míg a Közel-Keleten ugyanez 90 százalék volt.

Az egyes kábelek kapacitásai között nagy különbségek vannak. A legújabb transzatlanti kábel, a Google idén szeptembertől üzemelő Grace Hoppere például 352 Tbps-es (azaz másodpercenként 352 terabit továbbítására képes), miközben a 2000 óta működő Yellow, a Lumen nevű amerikai gerinchálózati szolgáltató kábele csak 35 Tbps-t tud.

Annak ellenére, hogy milyen fontos infrastruktúráról van szó, viszonylag sebezhető is. Egy potenciális támadó dolgát persze megnehezíti, hogy jellemzően több ezer méteres mélységet elérő kábelekről van szó, másrészt viszont mindentől távol, a nyílt tenger alatt futnak, nemzetközi vizek mélyén, így fizikailag és jogilag is nehézkes a védelmük. A tengerfeneket átszövő hálózatnak vannak olyan kulcsfontosságú pontjai, ahol több fontos kábel keresztezi egymást, ezek biztonsági szempontból is különösen fontos területek. Európában ilyen például az Egyesült Királyság nyugati partvidéke, amely az amerikai és az európai kapcsolódási pontok egyik központja, illetve Gibraltár és Málta, ahová az ázsiai kábelek nagy része fut be.

Az oroszok tapogatóznak

Az Európai Parlament idén júniusban adott ki egy elemzést a tenger alatti kábelek biztonsági fenyegetéseiről. (Maga az elemzés áprilisban készült el, tehát már bőven a háború alatt, de még jóval az Északi Áramlat meghibásodása előtt.) Ebben megállapítják, hogy a hálózat „létfontosságú a globális összeköttetés szempontjából, egyben sebezhető”. A jelentés részletesen bemutatja a hiányosságokat, de a szerzők megjegyzik, hogy egy nagyobb üzemzavar kockázatát alacsonynak tartják – technikai okokból, és azért is, mert egy ilyen akció a jelen körülmények között háborús cselekménynek minősülne. Kisebb, szimbolikus támadásokra viszont számítanak.

A svéd parti őrség által kiadott fotón az Északi Áramlat 2 gázvezeték szivárgásából felszabaduló gáz látható a Balti-tengeren, 2022. szeptember 28-án – Fotó: Getty Images
A svéd parti őrség által kiadott fotón az Északi Áramlat 2 gázvezeték szivárgásából felszabaduló gáz látható a Balti-tengeren, 2022. szeptember 28-án – Fotó: Getty Images

Az EP-jelentés külön fejezetet szentel a potenciális állami hátterű támadásoknak, itt is a szokásos lehetőségek merülnek fel: elsősorban Oroszország és Kína, illetve az „egyéb” kategória tagjai. Oroszországgal kapcsolatban a szerzők felidézik, hogy 2008 óta a hadsereg jelentős modernizáción esett át, amelynek az egyik kulcsfontosságú eleme volt a haditengerészet fejlesztése, ezen belül is a Jantar osztályú felderítőhajók és a hozzájuk tartozó tengeralattjárók, amelyek képesek lehetnek a tenger alatti kábel-infrastruktúra megzavarására.

Bár ezt a jelentés elméleti lehetőségként kezeli, emellett azt is leszögezi, hogy az orosz érdeklődés a tenger alatti kábelek iránt az elmúlt években minden korábbinál nagyobb. „Most olyan orosz víz alatti tevékenységet látunk a tenger alatti kábelek közelében, amilyet szerintem még sosem. Oroszország egyértelműen érdeklődik a NATO és a NATO-országok tenger alatti infrastruktúrája iránt” – mondta például a NATO tengeralattjáró-haderőinek akkori vezetője 2017-ben. Hasonló aggályokról számoltak be a NATO-tagországok védelmi miniszterei is egy 2020-as találkozón. Idén januárban pedig Tony Radakin vezérkari főnök, a brit fegyveres erők katonai vezetője beszélt arról, hogy „az orosz tengeralattjáró- és víz alatti tevékenység rendkívüli mértékben növekedett” az elmúlt húsz évben.

„Oroszország egyre inkább képes arra, hogy veszélybe sodorja ezeket a tenger alatti kábeleket, és potenciálisan kihasználja őket.”

Bár a jelenlegi tudásunk szerint mindez még nem öltött testet konkrét támadásban, ennek a megnövekedett aktivitásnak azóta is vannak jelei. „A cél nem a kábelek elvágása, hanem üzenetet küldeni, hogy bármikor elvághatják őket. Ennek az üzenetnek a célközönsége a NATO, nem Írország” – mondta februárban egy ír katonai forrás egy Írország tengeri területéhez – egyben az országba futó tenger alatti kábelekhez – közeli orosz tengeri hadgyakorlat után.

Egyébként nem lenne példa nélküli egy adatkábelek elleni orosz támadás: a Krím 2014-es annektálásakor az oroszok elvágták a félszigetet a külvilággal összekötő fő szárazföldi kábelt, hogy felügyelhessék az online információáramlást, és kiszorítsák a sajátjukkal ellentétes magyarázatokat.

Európa rohamléptekkel erősítene

A tenger alatti kábelek védelmi kockázatait – ahogy az a fentebb idézett uniós parlamenti elemzésből is látszik – az EU is felismerte, és október 5-én Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke ismertetett egy ötpontos tervezetet a kábelek védelmének fokozására. Ennek részeként stressztesztnek vetnék alá az európai infrastruktúrát, azonosítanák a hálózat gyenge pontjait, előkészítenék a válaszlépéseket az esetleges üzemzavarokra, műholdakkal figyelnék a lehetséges veszélyeket, és a NATO-val is erősítenék az együttműködést.

November elején az Euractiv arról írt, hogy bár a legtöbb tagállam támogatásáról biztosította a kezdeményezést, a konkrét javaslatokat már többen kritikával illették. A lap által látott írásos kommentárok szerint a fő ellenvetés az volt, hogy a bizottsági javaslat jelentősen túlmegy azon, amiről a kritikus fontosságú szervezetek ellenálló képességéről szóló irányelv (CER) keretében korábban már megállapodtak. Több tagállam aggodalmát fejezte ki a kritikus infrastruktúrájukkal kapcsolatos érzékeny információk egymás közötti megosztása miatt. Írország azt hangsúlyozta, hogy a felségvizei nagy kiterjedése miatt, illetve azért, mert a kábeleket nagyrészt magánvállalatok birtokolják, jókora feladat lenne neki a víz alatti infrastruktúra monitorozása.

Az egyik leginkább érintett tagállam Franciaország, ahová nagyságrendileg harminc tenger alatti kábel fut be, ezzel az internet fő belépési pontjának számít a kontinentális Európában. (Az Egyesült Államokból az Egyesült Királyságba megy a legtöbb kábel, de onnan újabb tenger alatti kábeleken áramolnak az adatok a kontinensre, egyben a brexit után az EU-ba is a La Manche csatornán keresztül az Amerikából érkező adatok.) A Politico októberi értesülései szerint Franciaország saját hatáskörben is a tenger alatti kábelek védelmének megerősítésére készül: szakértőkkel konzultálnak egy védelmi terv kidolgozásáról, amely képes lenne megelőzni egy esetleges támadást az európai internetes infrastruktúra ellen.

„Vannak olyan alapvető infrastruktúráink, amelyek a területünkön kívül vannak: kábelek, műholdak, olaj- és gázvezetékek. Ezek biztonságát a háború kezdete óta erősítjük”

– mondta Emmanuel Macron nyilvánosan is október közepén, de informálisan a prágai EU-csúcson is felvetette a témát az uniós vezetőknek. A 2023-as francia költségvetés tervezete tartalmaz is egy 3,1 millió eurós (1,26 milliárd forint) tételt a „tengerfenék” védelmére, amibe a természetes erőforrások mellett a tenger alatti kábelek is beletartozhatnak.

A Reuters szintén októberben arról írt, hogy katonai forrásai szerint Franciaország mélytengeri drónokra tervez beruházni, hogy hathatósabb védelmet nyújthassanak a tengerfenéken, különösen a 3-6 ezer méter mélyen fekvő infrastruktúráknak. Ilyen mélységet elérni képes önjáró vagy távirányítású eszközei jelenleg csak az Egyesült Államoknak, Kínának és Oroszországnak vannak, illetve egyes magánvállalatok is birtokolnak ilyesmit. Franciaország a világ egyik legkiterjedtebb tengeri területe felett rendelkezik, de csak két olyan robotja van, amelyek kétezer méter mélységig vethetők be, így az a nagyjából harminc kábel, amely a területén fut, ki van téve nemcsak szabotázsakcióknak, de lopásnak és baleseteknek is – mondta a Reuters egyik katonai forrása.

Az Egyesült Királyság MROSS típusú óceánfigyelő hajója – Fortás: Ocean Infinity
Az Egyesült Királyság MROSS típusú óceánfigyelő hajója – Fortás: Ocean Infinity

A Reuters emlékeztetett, hogy Franciaország épp az orosz–ukrán háború kitörése előtt tíz nappal, február közepén mutatta be a tengerfenéki hadviselési stratégiáját, amelynek a részeként francia ipari vállalatok fejlesztenének önjáró, illetve távirányítású járműveket, amelyek ezt a hatezer méteres mélységet is képesek bejárni. A terv szerint 2025-re mindkét típusú eszközből lenne már az országnak egy-egy saját fejlesztése, 2028-ra pedig továbbiakat is gyártanának. Addig is azonban 11 millió eurót szánnának arra, hogy már létező, külföldi gyártmányú járműveket vásároljanak erre a célra, amelyek már ez év végén vagy 2023 elején bevethetők lennének.

Franciaország nincs egyedül az ilyen jellegű terveivel. Az Egyesült Királyság még ebben az évben beszerez és jövőre szolgálatba állít egy többfeladatú óceánfelügyelő hajót (MROSS), amelynek többek között a tenger alatti kábelek monitorozása lesz a dolga, a későbbiekben pedig építenek egy saját gyártású második hajót, amelyet kifejezetten erre a célra terveznek. A projekt már csak azért is élvezi a kormány támogatását, mert október vége óta épp az a Rishi Sunak a miniszterelnök, aki még 2017-ben, a Policy Exchange nevű think tank kiadásában írt egy nagy hatású jelentést a tenger alatti kábelek biztonsági hiányosságairól.

Lapértesülések szerint Olaszország is megerősítette a tenger alatti kábelek felügyeletét. A német haditengerészet pedig segíti Norvégiát a tengeri kritikus infrastruktúrája – olajfúró tornyok, csővezetékek és tenger alatti kábelek – megvédésében, és jelezte, hogy Dánia és Svédország esetében is készen áll ugyanerre.

Nem olyan könnyű súlyos fennakadást okozni

Egy-egy kábelt nézve valóban viszonylag sebezhető az internethálózat, de ha onnan nézzük a kérdést, hogy számottevő károkozás mekkora valószínűséggel kivitelezhető, akkor épp a kábelek számossága, a hálózat kiterjedtsége és redundanciája nyújt jelentős védelmet a nagyobb fennakadások ellen.

A Reutersnek nyilatkozó katonai források szerint éppen ezért az aggodalmak ellenére kicsi a kockázata annak, hogy a tenger alatti kábelek megrongálásával meg lehessen bénítani egy olyan hatalmat, mint Franciaország: „Rengeteg kábelt kellene elvágni, mielőtt elveszítenénk az Egyesült Államok és Európa közötti kommunikációt. Ez leginkább a kereskedőket zavarná, akiknek egy mikromásodperc is számít, de hacsak nem fektetünk be nagy összegeket a tőzsdére, nem vennénk észre a különbséget, ha egy kábelt elvágnak.”

Arról eltérnek a vélemények, hogy pontosan hány stratégiai jelentőségű kábelt kellene elvágni ahhoz, hogy Európának súlyos kimaradással kelljen szembenéznie. Bernard Barbier, a francia hírszerzés korábbi technikai igazgatója szerint elvileg elképzelhető egy ilyen jelentős üzemzavar, de ahhoz legalább tíz kábelt kellene megrongálni. Cyrille Dalmont, a Thomas More Intézet nevű francia–belga think tank kutatója is hasonló véleményen van: „Hogy hatot vagy nyolcat kellene-e elvágni ahhoz, hogy a hálózat elérje a telítettségi pontot, nehéz megmondani. […] A forgalom nagy része az Atlanti-óceánon keresztül folyik, így ha az egyik ilyen kábelt elvágják – és nem tervezett karbantartás miatt –, a fennakadások óriásiak lennének, és a kritikus infrastruktúra működésképtelenné válna.”

A legvalószínűbb forgatókönyv, hogy ha egy állam, például Oroszország ilyen jellegű támadásra szánná el magát, talán sikerülhetne elvágnia egy régiót, például a balti államokat Európa többi részétől. Ahhoz azonban, hogy ennél jelentősebb zavart okozzon, olyan nagy kiterjedésű támadást kellene kiviteleznie, amely nemcsak óriási technikai feladat lenne, de nem is nagyon tudna észrevétlen maradni, ráadásul a saját lakosságára is hatással lenne. (Utóbbi hatást, mondjuk, tompítaná, ha az adott ország már eleve kiépítené a lehetőségét annak, hogy szükség esetén leválhasson a globális internetről.)

A legjobb védekezés a bővítés

Mivel a redundanciák kiépítése, a minél sűrűbbre font kábelhálózat egyszerre nyújt védelmet a kisebb üzemzavarok és egy esetleges szabotázsakció ellen, a szakértők szerint a legcélravezetőbb út a további bővítés lehet.

Ebben a hagyományos telekommunikációs cégek mellett egyre inkább a nagy techvállalatok játszanak vezető szerepet, amelyeknek köszönhetően a tenger alatti kábelek piaca új virágkorát éli. Ennek oka leegyszerűsítve az, hogy ezeknek a cégeknek önmagukban akkora adatforgalomra van szükségük, hogy megéri nekik saját útvonalat kiépíteni vagy ilyen projektekbe résztulajdonosként beszállni.

A tartalomszolgáltatás világából érkező techcégek teljesen felforgatták az iparágat: 2015 és 2019 között az általuk kiépített kapacitás megkilencszereződött, a kapacitások felhasználásában pedig már 2017-re lehagyták a gerinchálózati szolgáltatókat – úgy, hogy 2012-ben még csak a teljes nemzetközi sávszélesség 10 százalékát használták.

A TeleGeography frissített listája szerint a techóriások közül is a Google jár az élen, nekik összesen 20 tenger alatti kábelben van tulajdonrészük, ebből hatnak egyedüli tulajdonosai. Őket követi a Meta 15 résztulajdonosi érdekeltséggel, és egy további kábelnél a legnagyobb használók között van. A Microsoft négy kábelben résztulajdonos és kettőn számít fő kapacitáslekötőnek. Az Amazon pedig kétszeres résztulajdonos és háromszoros fő felhasználó.

Ennek eredményeként a várakozások szerint soha nem látott mennyiségű pénz ömölhet az iparágba 2023-ban, az eddig bejelentett projektek értéke jövőre közelíthet az ötmilliárd dollárhoz:

Évenkénti befektetések a tenger alatti kábelek kiépítésébe – Forrás: TeleGeography
Évenkénti befektetések a tenger alatti kábelek kiépítésébe – Forrás: TeleGeography

Az Európai Unió is dolgozik a kapacitásbővítésen. Az Euractiv október közepi értesülése szerint azt tervezik, hogy finanszírozzák egy teljesen új útvonal kiépítését, amellyel Finnországot és Japánt kötné össze tenger alatti kábel az Északi-sarkvidéken keresztül. Ezzel olyan új kapcsolatot hoznának létre Európa és Ázsia között, amely elkerüli a sűrűn kábelezett útvonalakat.

Kémkedni könnyebb

Bár az elmúlt hónapok eseményei miatt most mindenki a rongálásról beszél, ha a tenger alatti internetkábelek biztonságáról van szó, érdemes kitérni arra is, hogy létezik egy másik fenyegetés, amelyben a szemben álló felek visszaélhetnek ezekkel a kábelekkel, ráadásul ez a lehetőség a szabotázsnál sokkal észrevétlenebb és jóval reálisabb: a kémkedés. Mivel ezek a kontinenseket összekötő kábelek bonyolítják le a világ digitális kommunikációjának 99 százalékát, értelemszerűen gazdag információforrást jelentenek.

A tenger alatti kábelek lehallgatása nemhogy nem példa nélküli, hanem kifejezetten gazdag történelme van. A hetvenes években az amerikai NSA, CIA és a haditengerészet az Ivy Bells hadművelet keretében éveken át úgy hallgatta le a szovjeteket, hogy tengeralattjárókkal és búvárokkal vízálló rögzítőeszközöket helyeztek el a Kuril-szigeteken található nagy szovjet haditengerészeti bázisok közelében futó tenger alatti kábeleken. Ezeket néhány hetente begyűjtötték, kinyerték az adatokat, aztán visszarakták, és az egész kezdődött elölről – egészen addig, amíg egy Ronald Pelton nevű NSA-alkalmazott el nem árulta a KGB-nek a program létezését. (Peltont 1985-ben lecsukták, 2015-ben szabadult, idén szeptemberben, 80 évesen halt meg.)

Modernebben kivitelezett, de hasonló célú gyakorlatokra pedig azóta is többször derült fény. 2013-ban a Snowden-féle nagy megfigyelési botrány részeként kiderült, hogy az NSA akkoriban is megfigyelte a tenger alatti kábelek adatforgalmát, amihez a kábeleket kezelő cégekkel is megállapodást kötött. 2021-ben pedig a dán közszolgálati média feltárta, hogy a dán titkosszolgálat segített az NSA-nek európai politikusok lehallgatásában, méghozzá a tenger alatti kábelek és a szárazföldi fogadóállomásaik lehallgatásával.

Az Atlantic Council nevű amerikai think tank tavaly őszi jelentése szerint autoriter államok, különösen Kína és Oroszország egyre több, a kábelek kiépítésében utazó vállalatot vásárolnak fel vagy szereznek benne befolyást. A nyugati félelmek szerint ez biztonsági kockázatot jelent, hiszen ezek a cégek adott esetben kényszeríthetők lehetnek arra, hogy hátsó ajtót építsenek a rendszerbe vagy más módon hozzáférést engedjenek az adatforgalom megfigyeléséhez. Az ilyen jellegű megfigyelési módszerek feltehetően valóságosabb veszélyt jelentenek a tenger alatti adatkábelek integritására, mint egy esetleges átfogó szabotázsakció.

Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!