2021. április 24. – 20:46
Nem tudunk hirtelen szimbolikusabb szórakoztatóipari döntést mondani, ami jobban leírná 2021 első felét, mint hogy az Oscar-gála ceremóniáján Steven Soderbergh, a Fertőzés című, meglehetősen realisztikus vírusfilm rendezője fog dolgozni. Kell is egy ilyen friss látásmód, ki tudja, hányadik hullámba fogunk mindjárt ugrani egy seggest, a mozik Magyarországon már fél éve zárva vannak, digitálisan és legálisan a filmek egy töredéke jut el hozzánk, egyszerűen nem biztos, hogy az érdekli most a világot, hogy Hollywood aranykorának egyik alkoholista forgatókönyvírója hogyan préselte ki magából az Aranypolgárt, vagy hogyan alakult egy polgári jogi bírósági tárgyalás a hetvenes évek Amerikájában.
Pedig a tavalyi év egyik fontos kulturális pillanata volt az, hogy több Oscar-díjat is nyert a dél-koreai Élősködők című film, és ezzel úgy tűnt, hogy valami új, valami más, valami nyitottabb és érdekesebb kezdődhet el az amerikai filmgyártás fősodrában. A kezdés helyett majdnem minden leállt, de a koronavírus gazdasági és élettani hatásait nem kell ecsetelni: a mozik bezártak, a forgatások leálltak, a streamingszolgáltatók virágoztak. A bezárt mozik miatt a filmek töredékét mutatták be, blockbusterekről nem lehetett beszélni, és bár a Tenet megpróbált 2020 egyik meghatározó hollywoodi filmje lenni, a stúdiók és forgalmazók sorban tolták el a filmjeiket 2021-re vagy akár 2022-re. Az Oscar nézettsége mindig akkor volt a legnagyobb, amikor éppen egy óriási kasszasikert jelöltek rengeteg díjra, így volt ez a Titanic és az első Gyűrűk Ura díjesőjének idején is, hiszen mindenki látni akarta, hogy mennyire fog ünnepelni az a film, amit még a szomszéd is látott kétszer a moziban. Hát hogy lehet ilyenek nélkül egy oscarnyi válogatást összehozni? Hogy lehet egyáltalán egy ilyen gálát megtartani 2021-ben?
Az első kérdésre a válasz az volt, hogy még tavaly eltolták a díjátadót, sőt, a jelölések határidejét is, tehát azokat a filmeket lehetett felterjeszteni a díjra, amelyeket 2020. január 1. és 2021. február 28. között mutattak be. Ezzel pedig még ki lehetett tolni szélesebbre a merítést. A másik kérdésre pedig az a válasz, hogy nyögvenyelősen. Steven Soderbergh és producerpartnerei, Stacey Sher és Jesse Collins először kötötték az ebet a karóhoz, és ragaszkodtak hozzá, hogy minden egyes vendég személyesen jelenjen meg Los Angelesben, a díjátadó helyszínén. Amikor teljesen érthetően többen is felvetették, hogy hát mostanában mintha problémás lenne az utazás a világ különböző pontjain, végül lemondtak erről a műsor készítői. A megoldás az lett, hogy bizonyos nagyvárosokban (például Londonban és Párizsban), egyelőre még ismeretlen helyszíneken közvetítőközpontokat állítottak fel, ahova a jelöltek mehetnek, hogy részt vegyenek a közvetítésben. Soderbergh korábbi nyilatkozataiban egy filmszerű, 24 képkocka per másodperccel felvett műsort ígért, aminek a nyitányától „összecsuklik majd az ember térde”. A Golden Globe-bal ellentétben nem lesznek Zoomon átvett díjak és köszönőbeszédek.
De melyek azok a filmek, amikről idén szólni fog az Oscar? Mielőtt a Telex hétfő hajnalban élőben közvetítené a gálát írásban, itt van egy gyorstalpaló minden olyan fontosabb filmről, amely szóba kerülhet a díjátadón és az azokat összefoglaló cikkekben is.
(Megjegyzés: A filmekre kivételesen az angol címeik alapján hivatkozunk, hiszen így fognak szerepelni a díjátadón is. Zárójelben odaírtuk, hogy van-e hivatalos magyar címe.)
Nomadland (A nomádok földje)
Az idei Oscar egyik abszolút befutója szinten minden téren Chloé Zhao rendező (A rodeós) elégiája azokról, akik vagy muszájból, vagy saját döntésből maguk mögött hagyják az otthonaikat, hogy örökké úton legyenek, alkalmi munkákból, lakókocsikban vagy autókban éljenek. Ilyen a főszereplő Fern (Frances McDormand) is, aki egy visszafogottan felpimpelt kisbuszban él egyedül, miközben évszakról évszakra változva mindig máshol éri a reggel. Fern története kerek, de Zhao a filmjébe belevesz olyanokat is, akik nem színészetből, hanem valóban ezt az életet választották, akik aztán mesélnek a saját tapasztalataikról, úgyhogy A nomádok földje néha átvált olyan dokumentarista játékfilmbe, aminek a történetmesélése, mondjuk, a hetvenes évek Magyarországában sem lógna ki. Mondjuk, az igaz, hogy a stílusa igen, a lemenő/felkelő nap fényeiben forgatott, csodálatos, kies, néha zord tájakat mutató képektől az Egyesült Államok inkább egy feltérképezetlen tájnak látszik, amit néha megszakít egy-egy Amazon-raktár vagy benzinkút.
A nomádok földje tavaly szeptemberi bemutatója óta legalább annyit vándorolt, mint a film főszereplője, iszonyatos mennyiségű fesztiváldíjat gyűjtött be, a legjobb film lett a Golden Globe-on és a BAFTA-díjátadón is, Frances McDormand a Fargo és a Három óriásplakát Ebbing határában után simán megkaphatja megint a legjobb női főszereplőnek járó díjat, Zhao pedig simán lehet a legjobb adaptált forgatókönyvíró (a film Jessica Bruder nem fikciós könyvéből készült), legjobb rendező, sőt, a legjobb vágó is, ugyanis az is az ő keze munkáját dicséri. Szintén jelölt Joshua James Richards mint legjobb operatőr.
Hogyan lehet megnézni? Legálisan sehogy, arra vár a forgalmazó, hogy nyissanak a magyar mozik.
Mank (Mank)
Az elmúlt években a Netflix mindig igyekezett valamilyen kiemelt filmet az Oscarra pozicionálni, és ez többnyire elég jól sikerült neki. Tavalyelőtt a Roma volt ez a film, tavaly Az ír, idén pedig a Mank, amit a magasságos celluloidisten is az Amerikai Filmakadémiának teremtett: egy egyelőre díj nélküli veterán rendezte (többek közt a Hetediket és a Harcosok klubját jegyző David Fincher), Hollywoodról szól, és Gary Oldman a főszereplője. Oldman ezúttal Herman J. Mankiewicz bőrébe bújt, aki a kaliforniai álomgyár egy elég különc és kiállhatatlan írózsenije volt, továbbá alkoholista, aki a negyvenes évek elejére már elég méltatlan körülmények között volt kénytelen dolgozni. Pedig ekkor alkotta élete főművét, Az aranypolgár szkriptjét, amiért Oscart kapott, és ami a forgatókönyvíró-képző szakokon nagyjából annyira megkerülhetetlen, mint Kölcsey Himnusza egy gimis irodalmi szöveggyűjteményben. Fincher fekete-fehérben, részben Mank forgatókönyvének szerkezetét követve meséli el, hogy Mankiewicz milyen figura volt és hogyan építette bele művébe korának nagy hatalmú médiacézára, Willam Randolph Hearst életvitelét és tökéletlenségeit, alaposan felbosszantva Hearstöt. Odafigyelős film, és így sem adja könnyen magát, mert utalásait leginkább az olyan kipattintott filmrajongók tudják értékelni, akik ismerik valamennyire a régi Hollywoodot, és elégedetten hümmentenek, ha egyszer csak egy mellékszerepben Louis B. Mayer tűnik fel. Ez a film nem közönségnek készült, hanem kritikusoknak és fesztiválzsűriknek.
Ennek ellenére a Mank az idei Oscar-gála egyik nagy vesztese lehet. 10 díjra is jelölték, de a legtöbb kategóriában van nála esélyesebb. Mégis, ez nem a Golden Globe, hanem az Oscar, szoktak itt olyan cifraságok lenni, hogy a legjobb film és a legjobb rendező díját szétdobják két filmnek (mint amikor a Zöld könyv elvitte a Roma elől a szobrot). Ha valaminek van egy kis sansza A nomádok földjével szemben a legjobb film díjára, az a Mank. Jelölt még a fontosabb kategóriákban Gary Oldman természetesen, Amanda Seyfried női mellékszereplőként, Fincher rendezőként és a film operatőre, Erik Messerschmidt. Igazán komoly esélye viszont csak ez utóbbinak van. A téma miatt ironikusnak tűnhet, hogy pont a forgatókönyvírót nem jelölték, ugyanakkor érthető, mert ő 2003-ban meghalt. Jack Finchernek hívták, és a rendező apja volt – a Mank ugyanis Fincher régóta dédelgetett terve, és apukája már a kilencvenes években megírta a film szkriptjét.
Hogyan lehet megnézni? Netflix.
The Trial of the Chicago 7 (A chicagói 7-ek tárgyalása)
Aaron Sorkin írta és rendezte, és ezzel szinte mindent el is mondtunk. Vagyis aki arra számít, hogy a filmben lesz olyan jelenet, amiben két szereplő lendületes séta közben folytat le egy sziporkázó dialógust, az nem fog csalódni. És úgy általában, aki szereti Sorkin (Az elnök emberei, Elit játszma) stílusát, az semmit nem kockáztat A chicagói 7-ek tárgyalásával. A narratíva ura elképesztő magabiztossággal tartja kézben a több szálon futó cselekményt, miközben mindenki olyan blikkfangos és fordulatos mondatokban beszél, ahogy a valóságban senki, de ez mégis nagyon szórakoztató tud lenni. A címbéli bírósági dráma egy koncepciós pernek is nevezhető tárgyalássorozat volt, aminek során az amerikai igazságszolgáltatás 1968-ban lázadásra felbujtással és összeesküvéssel vádolt meg hét polgárjogi aktivistát (valójában nyolcat, de a nyolcadik nem vett részt az eseményekben). A hét vádlott által vezetett szervezetek a Demokrata Párt chicagói elnökjelölő gyűlésén békés tiltakozásba kezdtek a vietnámi háború ellen, amire a rendőrség és a Nemzeti Gárda erőszakkal reagált, mégis a szervezőket állították a vádlottak padjára. A szereposztás Netflix-produkcióhoz képest egészen parádés, olyan nevekkel, mint Eddie Redmayne vagy Mark Rylance, vizuálisan ugyanakkor elég unalmas a film, és ez nem a tárgyalótermi műfajon múlik. Mint kritikánkban írtuk, Sorkin remek író, de rendezőként nem elég kreatív, nem véletlen, hogy nincs is jelölve a kategóriában.
Jelölt viszont forgatókönyvíróként, a film további öt jelölése közül pedig a legjobb filmre nevezést, Sacha Baron Cohen mellékszereplői és Phedon Papamichael operatőri esélyeit érdemes megemlíteni. A legsanszosabb talán egy újabb írói díj Sorkinnak (a The Social Networkért már kapott egyet tíz éve), de az is könnyen előfordulhat, hogy a film díj nélkül marad a gálán.
Hogyan lehet megnézni? Netflix.
Sound of Metal (A metál csendje)
Sajnos a legjobb film díjára semmi esélye, pedig jelöltként az egyik legerősebb, legjobb alkotás a mezőnyben. Egy hallását elvesztő dobos kálváriája, és ez így önmagában talán nem egy nézőmágnes ajánlás, de mint a jó filmeknél általában, nem a téma a fontos, hanem az, hogyan mesélik el. Ezt a sztorit pedig lenyűgözően tálalja a rendező és részben forgatókönyvíró Darius Marder: a cselekmény szikár és végig nagyon valóságszagú, a főhőssel történtek átélését pedig segíti a folyamatos játszadozás a csenddel vagy a hangok torzításaival. És a film szerencsére túlmutat az „úristen, milyen szörnyű lehet siketnek lenni, pláne, ha addig zenéből éltél” kérdésen, mert bőven elidőz azon is, milyen hatással van egy hirtelen jött fogyatékosság a mindennapi életre és a kapcsolatokra, és a megküzdés lehetőségeit is érzékenyen bemutatja. A cím többértelműsége sajnos a magyarban el fog veszni, pedig benne van egyrészt az utalás a főhős metálzenekarára, másrészt bizonyos fémes hangok, harmadrészt pedig a film egyik legszebb jelenete egy csúszdával.
A film hat jelölése közül a főszerepet alakító Riz Ahmed nagyon megérdemelné a szobrocskát, de szinte kizárt, hogy az akadémia őt válassza a már halálos betegen remekül játszó Chadwick Boseman posztumusz díjazása helyett. A mellékszereplőként jelölt Paul Racinak pedig már a jelölése is meglepetés volt, mert aránylag ismeretlen név; a most 73 éves Raci befutottabb színészeket maga mögé utasítva leginkább azért kapta meg a dobost a siketségével való együttélésre tanító mentor szerepét, mert siket szülők gyerekeként nőtt fel, és hitelesen használja a jelnyelvet. Meghálálta a lehetőséget, de hiába parádés, amit a filmben művel, kizárt, hogy az akadémia őt választaná. Az eredeti forgatókönyv kategóriában nincs biztos befutó, ott akár még a Marder tesók is nyerhetnek (Darius mellett Abraham Marder a másik szerző). Végül, nemigen szoktam komolyan drukkolni azért, hogy a legjobb hang díját megkapja egy konkrét film, de most ez a helyzet. Nem is kaphatja más.
Hogyan lehet megnézni? Amazon Prime, illetve Itunes, Google Play stb.
The Father
Vannak azok a filmek (és ezek Oscar-gálákon sűrűn előfordulnak), amelyekben remek színészek játszanak, a rendezés és a forgatókönyv is hatásos, minden a helyén van – csak éppen nézhetetlenül borzalmasak a témáik miatt. Mindenkinél máshol van a határ, nálam ott, amikor az alkotók jó mélyre ereszkednek egy betegség poklába, a The Father esetében az öregkori demenciáéba. A demencia önmagában is egy rettenetes és ijesztő állapot, köszönöm, de semmi szükségem arra, hogy a szellemi képességek hanyatlásába ráadásul még nagyon okosan dramatizált másfél órában, elkeserítően hatásos művészi megoldások révén éljem bele magam. Szóval a The Father egy jó, de eléggé megterhelő film, és éppen attól olyan szörnyű, hogy mennyire empatikusan áll hozzá ehhez a hétköznapisága ellenére nehezen feldolgozható témához. Ráadásul a rendezőként debütáló Florian Zeller saját színdarabját feldolgozva úgy játszik néha a nézővel, mintha valami pszichothrillert vezényelne: ahogy a címbéli apa kezdi elveszíteni önmagát, úgy sokszor a néző sem lehet biztos abban, mi a valóság és mi az, ami csak egy rosszul vagy már sehogyan nem rögzült emlék. A különbség annyi, hogy a nézőnek végül minden összeáll, a zsebkendője is a könnyektől.
Hat kategóriában is ott találjuk a film címét: a legjobb film mellett jelölt a címszerepben félelmeteset alakító Anthony Hopkins is (Boseman mellett neki sincs sok esélye). Fontos jelölés még az apa lányának szerepében Olivia Colman (szuper, mint mindig, de két éve kapott Oscart, ami csökkenti az esélyeit), valamint az adaptált forgatókönyvért Zeller és Christopher Hampton.
Hogyan lehet megnézni? Legálisan sehogy, úgy tudjuk, hogy nincsen magyarországi forgalmazója.
Promising Young Woman (Ígéretes fiatal nő)
Ha bárki szeretne azonnal kirobbanó vitát szítani, akkor dobja be bármilyen internetes felületen, hogy a Promising Young Woman zseniális, csontig hatoló, bátor, kíméletlen szatíra, vagy azt, hogy egy felszínes, dilettáns, logikátlan, álfeminista zagyvaság. Ha lehet igazságról beszélni, akkor az valahol félúton van a kettő között, bár valószínűleg már ezzel is lehet hergelni az embereket, de minden kétséget kizáróan az eddig íróként (Megszállottak viadala) és színészként (A korona) dolgozó Emerald Fennell is ugyanezt szerette volna: hergelni az embereket. A filmje főszereplője Cassandra (Carey Mulligan), akit először úgy ismer meg a néző, hogy kiütve fetreng egy klub kanapéján. Egy rendesnek tűnő fickó hazaviszi, piával traktálja, aztán amikor már elkezd egyáltalán nem rendesen viselkedni, Cassandra szemei nagyra nyílnak: a totál rottyot csak megjátszotta azért, hogy férfiakat leckéztessen meg. Hogy pontosan kiket és miért is szeretne, az csak sokkal később derül ki.
Fennell filmjéről már több helyen leírták, hogy a tavalyi-idei, csökkentett módú Oscar-szezon egyik óriási nyertese, hiszen ha lenne egy sűrűbb felhozatal, nem biztos, hogy a Promising Young Woman öt Oscar-jelölésig jutott volna, többek között a legjobb filmnek, legjobb rendezőnek, legjobb forgatókönyvnek és legjobb vágásnak járónak. Carey Mulligant szintén jelölték a legjobb főszereplőnek, talán abban a szkeptikusok és a rajongók is egyet tudnak érteni, hogy a film terhét nagyon is képes a vállán cipelni.
Hogyan lehet megnézni? Legálisan sehogy, arra vár a forgalmazó, hogy nyissanak a magyar mozik.
Judas and the Black Messiah
Az utóbbi években az akadémia egyre jobban ügyelt arra, hogy rácáfoljon az #OscarsSoWhite hashtagre, ami 2015-ben még nagyon is igaz volt, hiszen akkor szinte csak fehér férfiak nyertek. Idén talán minden korábbinál változatosabb a jelöltek listája, a Judas and the Black Messiah pedig már témájával is garantálja, hogy nem sok fehér férfi fordul meg benne (vagy ha igen, abban nincs sok köszönet). A cím biblikus utalás a két főhősre, Fred Hamptonra és William O'Nealre: előbbi a hatvanas évek Amerikájának radikális fekete polgárjogi mozgalma, a Fekete Párducok egyik vezetője volt, utóbbi pedig egy beépített FBI-ügynök, akinek a segítségével a hatalom kiiktatta Hamptont. A film tökéletes Oscar-alapanyag aktuális témával, amiben még a Black Lives Matter mozgalommal is találni párhuzamokat, és erős színészi alakításokkal. Ami a cselekményt illeti, az eddig főleg tévés munkái révén ismert Shaka King eléggé Wikipédia-szagúan dolgozta fel a történetet, de a karakterek árnyalása mégis kiemeli a filmet a hasonlók közül – King még a sztori Júdásának dilemmáit is együttérzően mutatja be.
A filmet a két főszereplő, a Hamptont alakító Daniel Kaluuya és az O'Nealt játszó Lakeith Stanfield viszi el a hátán. Szép kategóriacsalás, hogy mindkettejüket mellékszereplői Oscarra jelölték, így nem kell Bosemannal versengeniük, és valószínű, hogy Kaluuya meg is kapja a díjat (az elmúlt hónapokban megkapta már a Golden Globe-ot, a BAFTA-t és a színészek szakszervezetének díját is). Jelölt még az eredeti forgatókönyv (King és Will Berson a két szerző), és izgulhat a film operatőre, Sean Bobbitt is. És persze a legjobb film kategóriában is bezsebelt egy jelölést, de ott ennyivel be kell érnie.
Hogyan lehet megnézni? Egyelőre a Google Play kínálatában, 5500 forintért.
Minari
A koronavírus-járvány alatt Amerikában sok atrocitás érte az ország ázsiai származású polgárait, a média már többször elsütötte, hogy ideje lassan egy Asian Lives Matter mozgalomnak is. Talán ezt a közhangulatot, talán az executive producer Brad Pitt lobbierejét mutatja, hogy a Minari nagyon szépen, hat fontos jelöléssel szerepel az idei gálán – de az sem kizárt, hogy azért alakult így, mert tényleg egy jó dráma. Egy dél-koreai származású család megpróbáltatásait követi, akik a nyolcvanas évek Amerikájában próbálnak letelepedni, sőt nem szegénysorban élni. Az idegen kultúrába való beilleszkedés megugorhatatlan akadálynak tűnik, miközben a családfő ambíciói kikezdik a házasságot, a Koreából betoppanó, tradíciókhoz hű nagymama pedig csak bonyolítja a helyzetet. A Minari lassan bontakozik ki, és kell hozzá egy kis türelem, de szerethető figuráit körüllengő melankóliája nagyon is megkapó, akárcsak a visszafogott, nosztalgikus rendezés.
Nem csoda, hogy a film mellett a rendezést is jelölték: a koreai származású, de már amerikai születésű Lee Isaac Chung izgulhat, sőt ő forgatókönyvíróként is várományosa az Oscar-szobornak. Díjat kaphat még a filmzene, illetve két színész: főszereplőként az apukát alakító Steven Yeun, mellékszereplőként pedig a nagyit megformáló, Youn Yuh-jung. Komoly esélyei csak Younnak vannak, de simán lehet, hogy a Minari egyik jelölést sem tudja díjra váltani.
Hogyan lehet megnézni? Legálisan sehogy, úgy tudjuk, hogy nincsen magyarországi forgalmazója.
Another Round (Még egy kört mindenkinek)
Vannak olyan emberek, akiknek bármilyen kifogás jó arra, hogy alkoholt igyanak, a Még egy kört mindenkinek című dán film főszereplői – akik ráadásul középiskolai tanárok – egy kísérletbe vágnak bele, egy viszonylag ismeretlen tudós ugyanis kitalálta, hogy bizonyos, kordában tartott mennyiségű alkoholfogyasztással az ember produktívabb lesz. Mivel az egyik szereplőt Mads Mikkelsen alakítja, az eredmények először szimpatikusak, de mivel a filmet a Születésnapot és A vadászatot is jegyző Thomas Vinterberg készítette, hamar elindulnak a dolgok a lejtőn lefelé, bár kétlem, hogy sokan lesznek, akik a film egyik legjobb jelenete után nem akarnak azonnal fogyasztani a Sazerac nevű koktélból.
Mikkelsent sajnos nem, de Vinterberget jelölték a filmért, aminek van egy tragikus háttérsztorija is. A dán rendező ugyanis a lányával, Idával készítette volna el a filmet, ő játszotta volna a főszereplő egyik gyerekét, az ő iskolájában és osztálytársai között forgattak volna. A lány azonban a forgatás negyedik napján, még mielőtt az ő részei elkezdődtek volna, egy autóbalesetben, 19 évesen az életét vesztette. Vinterberg így is befejezte a legjobb nemzetközi filmnek is jelölt drámát, amit a lánya emlékének ajánlott.
Hogyan lehet megnézni? Legálisan sehogy, arra vár a forgalmazó, hogy nyissanak a magyar mozik.
Ma Rainey's Black Bottom (Ma Rainey: A blues nagyasszonya)
A hivatalos magyar cím arra enged következtetni, hogy a Ma Rainey's Black Bottom egy életrajzi film, amiben megismerhetjük a valóban létező, igazából a blues édesanyjának nevezett énekesnőt, de itt egyáltalán nem erről van szó. Az August Wilson drámájából készült film csak egy darab délután Ma Rainey karrierjéből, és nem is ő a főszereplője a filmnek, hanem talán a Levee névre hallgató trombitása, akit Chadwick Boseman játszik, élete utolsó alakításában, csontsoványra fogyva. A blues édesanyja és zenekara egy délutánra Chicagóba érkezik, hogy felvegyenek pár számot, de a tényleg minden egyes személyi viszonyt átszövő faji, társadalmi, erkölcsi, sőt néha az elektromos feszültség miatt csoda, hogy a szereplők nem esnek egymásnak az ötödik percben. Csak később.
A csak maréknyi helyszínen játszódó Ma Rainey’s Black Bottom tipikusan az a film, ahol teret engednek a nagyszabású, széles gesztusokkal operáló színészi alakításoknak: Boseman legalább három olyan jelenetet kap, ahol az érzelmek széles skáláját tülköli végig kigúvadt szemekkel, görnyedt háttal a piperkőc trombitásként, Viola Davis pedig durva sminkben fortyogva végig az egész sztorit, mint a címszereplő leszbikus díva. Ezeket az alakításokat méltán jelölték a főszereplői Oscarra – szinte tuti Boseman posztumusz díja, de Davisnél sem lenne rossz helyen. Ezek mellett viszont főleg szakma díjakra jelölték: legjobb smink, legjobb kosztüm, legjobb díszlet.
Hogyan lehet megnézni? Netflix
Colectiv (Kollektíva)
Magyarországon először 2019 őszén, a Verzió Filmfesztiválon lehetett megnézni ezt a román dokumentumfilmet, de az azóta eltelt majdnem másfél év a komplett koronavírus-szőnyegbombázással gyakorlatilag semmit nem változtatott azon, hogy mennyire felháborító és megdöbbentő az, amit bemutat. 2015-ben a bukaresti Colectiv klubban koncert közben tűz ütött ki. A tűzben 27-en meghaltak, 180-an megsérültek, az eset iszonyatos terhelést jelentett a nem éppen a helyzet magaslatán lévő román egészségügyre. Aztán a kórházba került sérültek közül egyre többen haltak bele súlyos fertőzésekbe, olyanokba, amikkel egy kórházban nemigen kellene találkozni. Egy maroknyi, ráadásul sportújságnál dolgozó újságírónak informátorok segítségével sikerült kiderítenie, hogy a román kórházak a fertőtlenítőszereket egy bizonyos cégnél szerzik – ez a cég, a Hexi Pharma pedig titokban tízszeresére hígítja a szereket, amivel gyakorlatilag hatástalanok. Az oknyomozói munka még keményebb sztorikat fejt fel, ezeket ismerjük meg a Colectivben, hogy aztán a film felében perspektívát váltsunk, és találkozzunk azzal az emberrel, akit kineveznek, hogy tegye ezeket a dolgokra rendbe. Nem sok sikerrel.
Habár a román filmet már hosszú évek óta zabálják a művészfilmek rajongói, valamint a nagyobb filmfesztiválok (2021-ben Berlinben is egy pompás román film kapta a fődíjat), ez lesz az első alkalom, hogy Románia kitermelt egy Oscar-jelölt filmet, ráadásul rögtön két kategóriában: versenyben van mint legjobb nemzetközi film és legjobb dokumentumfilm. A Colectivet látva érthető is, a valós sztori elképesztő fordulatokat vesz, és nehéz nem úgy végignézni, hogy az ember hátán a hideg futkos. Főleg attól, hogy néha ráismer Magyarországra is.
Hogyan lehet megnézni? HBO
One Night In Miami (Egy éjszaka Miamiban)
Egy képzeletbeli este története, csak éppen négy világhírű résztvevővel: a bokszoló Muhammad Ali, az énekes Sam Cooke, az amerikaifutballista Jim Brown és a polgári egyenjogúságért küzdő Malcolm X egy éjszakát együtt töltenek, na nem úgy, hanem azzal, hogy megvitatják, mi is a fekete ember sorsa a hatvanas évek Amerikájában (kritikánk). A Cooke-ot alakító Leslie Odom Jr-t a legjobb mellékszereplőnek jelölték, az általa írt és énekelt szám a legjobb betétdalért versenyez, és Kemp Powers is kapott egy jelölést a saját színdarabjából írt forgatókönyvért.
Hogyan lehet megnézni? Amazon Prime
Pieces Of A Woman
Mundruczó Kornél és Wéber Kata egy tragikus otthon szülésről és annak az utóéletéről szóló filmje önmagában is érdekes (itt írtunk róla), de a premierje óta kirajzolódott az, hogy ez lett az a film, ami Golden Globe-díjig és Oscar-jelölésig vitte a főszereplőjét, Vanessa Kirbyt. Shia LaBeoufnak a netflixes világpremier körüli botránya valószínűleg elkaszálta minden más esélyét, de Kirby neve már ott van a jelöltek között, és egy magyar rendező segítette ehhez. Legutóbbi ilyen akkor történt, amikor jelölték Annette Benninget a Csodálatos Júlia című Szabó István-film főszerepéért.
Hogyan lehet megnézni? Netflix
Hillbilly Elegy (Vidéki ballada az amerikai álomról)
Ron Howard jószándékú, de eléggé elfuserált filmjére (kritikánk) mégsem harapott rá úgy az Akadémia, ahogy azt sejteni lehetett. Az amerikai mélyszegénységben játszódó, egy konzervatív érzetű befektető memoárjából készült filmben végül Glenn Close és az ő láncdohányosnagymama-sminkjét készítő szakemberek kaptak jelölést.
Hogyan lehet megnézni? Netflix
