David Fincher legújabb filmje annyira sűrű, hogy ha bármelyik elemére rákeresük a neten, akkor órákat lehet eltölteni különböző elképesztő részletek olvasásával. A főszereplője Herman Mankiewicz, azaz Mank, a forgatókönyvíró, aki a harmincas években belekeveredett a hollywoodi filmgyártásba, hogy az amerikai filmkészítés csúcsteljesítményének, az Aranypolgárnak a forgatókönyvét megírja. Csak éppen a neve nem szerepelhetett a stáblistán, hiszen ezt a filmet egy emberként kellett gyártania, rendeznie, írni, és eljátszania a keleti parti csodagyereknek, Orson Wellesnek.
Mankiewicz és Welles később megosztva kapták meg a legjobb forgatókönyvért járó Oscar-díjat. Az is csoda, hogy a film eddig eljutott, hiszen minden lehetőséget megpróbált megragadni az Aranypolgár állítólagos inspirációja, William Randolph Hearst médiamágnás, hogy ellehetetlenítse, leállítsa, sőt, a kész filmet megsemmisítse.
A Mank viszont nem erről szól, egészen pontosan nem kizárólag erről. A kerettörténete Mankiewicz munkája, ahogy egy Los Angelestől másfél órás útra található Victorville-ben, egy autóbaleset miatt félig begipszelve, Welles utasítására mindenféle szesz nélkül próbál alkotni, záros határidőre. Mank egy cinikus roncs, akinek nem is a csontjai miatt kell a gipsz, hanem hogy ne csússzon szét teljesen. A némafilmeken edződött, a harmincas évek stúdiófilmjein kérgesedett, abszolút elviselhetetlen fráter megutáltatta magát mindenkivel addigra, hogy Welles őt válassza az Aranypolgár forgatókönyvére. Hát persze, hogy Gary Oldman játssza őt, akkor is, amikor az ágyban fekve morgolódik, és akkor is, amikor látjuk egy évtizeddel korábban, ereje teljében, a Metro-Goldwyn-Mayer-stúdió alkalmazásában.
Az ereje telje igazából túlzás, Mankiewicz már akkor is egy iszákos, szerencsejátékos, feltehetőleg elviselhetetlen ember volt, aki viszont pont a sajátos, udvari bolond-személyisége miatt közel tudott kerülni a közbeszédet kénye-kedve szerint alakító Hearsthöz, és az ő évtizedekkel fiatalabb párjához, Marion Davieshez. A mágnás és a revütáncosból celebbé varázsolt nő kapcsolata ismerős lehet azoknak, akik látták az Aranypolgárt.
És akik nem látták az Aranypolgárt, azok gondban lesznek, amikor a Mankot nézik. Fincher filmje ugyanis olyan iszonyatosan sűrű történelmi lecke Hollywood nagyon izgalmas, de a nagyközönség számára kevésbé ismert korszakáról, aminél nem csodálkoznék, ha a legtöbben kikapcsolnák húsz perc után a Netflixet. A Mank nem foglalkozik sok időt azzal, hogy elmagyarázza, ki volt Irving Thalberg, ki volt Louis B. Mayer, ki az az utalás szinten feltűnő Philip Marlowe, Mervyn LeRoy, Josef von Sternberg (sorrendben: detektív Raymond Chandler regényeiben, az Óz, a csodák csodája producere, többek között a Kék angyal című Marlene Dietrich-film rendezője).
A történet egyik komoly része az 1934-es kaliforniai kormányzóválasztás, ahol republikánus Frank Marriam legyőzte a XX. század egyik legfontosabb amerikai íróját, a demokrata színekben induló Upton Sinclairt. Ez nem a Bohém rapszódia, ahol addig ütnek minket a közismert dolgokkal, amíg megadjuk magunkat bármilyen hülyeségnek, a Mank beledob a mélyvízbe, és csak akkor hagy a felszín fölé jönni, ha megdolgozunk érte.
>>A Telex legfrissebb cikkeit itt találja.<<
Fincher ráadásul abszolút nem sok engedményt tesz arra, hogy a történet közérthetőbb vagy befogadhatóbb legyen: a rideg vizuális stílusára még rádobja azt is, hogy a film fekete-fehér. Néha roncsolt a kép, és feltűnik a kép sarkában az az égésnyom, ami a Harcosok klubjával kapott plusz egy jelentést, és ami eredetileg arra volt jó, hogy a gépész tudja, nemsokára cserélni kell a film celluloidtekercsét a vetítőben. Nyilván egy Netflixen nézett, Netflixnek készült filmnél ez teljesen értelmetlen, főleg úgy, hogy a stáblistában egy pici logó jelöli, hogy Erik Messerschmidt operatőr a képeket bizony HDR-ben rögzítette. A hang keverése pedig direkt hasonlít a korabeli filmek hangkulisszáira, ami a tökéletességre bazírozó házimozi-kultúrában zajosnak és pattogósnak tűnik. Fincher ráadásul egy szuper módszert használ arra is, amikor elsötétedik a jelenet végén a kép: a képen látható fényforráson húzzák le a fényerőt először, nem pedig a film egészén. A jelenetváltásoknál pedig a helyszíneket és időpontokat úgy írják ki, mint ahogy egy forgatókönyvben szokás. Még a kopogó írógépet is halljuk.
A cselekmény pedig rafináltan majdnem ugyanazt a struktúrát követi, mint az Aranypolgár, azzal az eljárással, amit az író fejéhez is vágnak a Mankban, hogy nem mindenki fogja érteni. Beszédes jelenetek, az időben össze-vissza ugrálva, néha az idősíkok csak váltják, néha élesen kettévágják egymást. A forgatókönyvet egyébként Jack Fincher, a rendező édesapja írta, aki sikeres író volt, de ez lett az egyetlen megfilmesített munkája. Ráadásul 17 évvel a halála után.
A Mankban az a szórakoztató, hogy tényleg a filmkészítéssel próbál behúzni minket a csőbe, a cső pedig nem más, mint egy eléggé kiterjedt lenyomata a harmincas évek Hollywoodjának, ahol a stúdiók nem termékeket, hanem emlékeket gyártanak, ahol médiatulajdonosok irányítják a közbeszédet, és ahol a két világ kéz a kézben jár, amikor az ország politikáját és jövőjét kell meghatározni. Ahhoz nem kell vágni a majdnem 100 évvel ezelőtti amerikai filmgyártás részleteit, hogy értsük a párhuzamokat, még ha az akkori gazdasági világválsággal és a mostani járványhelyzettel véletlen is az egybeesés. Ahogy az is, hogy már akkor is pörgött az érdekképviseletek, a szakszervezetek, a szocializmus, és az egyre erősödő fasizmus témája is, amivel a Mank szintén egy-egy jelenet erejéig foglalkozik.
A foglalkozást viszont tényleg úgy kell érteni, hogy a szereplőink beszélnek róla cirkalmas, csipkelődő, korabeli szövegekben, aminek az ember vagy elkapja a ritmusát, vagy halálra idegesíti. Nem ez a film lesz, amiből megtudjuk, hogyan is készült az Aranypolgár, mert odáig el sem jutunk benne.
Ez egy ember története, egy tehetséges, tönkrement, magának való, de a korszakot szimbolizáló ember története, aki összeakadt egy géniusszal, akinek az árnyéka rávetült az ő munkájára is.
Gary Oldman parádés a főszerepben a tényleg az ember agyára menő, mindig részeg, de amúgy penge gondolkodású Mankiewiczként, aki valahogy képes úgy befolyásos emberek körül lenni, hogy nem akarják azonnal megfojtani. Oldman legutóbbi nagy szerepe a Churchill-maszk alatt volt a 2017-es, Oscart érő A legsötétebb napban, és jó nézni latex nélkül. Hearst társaként, azaz Marion Davisként Amanda Seyfried (Mamma Mia!) is szuper, főleg azért, mert az Aranypolgár alapján azt gondolhatnánk, hogy Davis egy tehetségtelen, foglyul ejtett, nem túl éles eszű perszóna volt az ura markában, Seyfried alakításában viszont minden, csak ezek nem. Hearst szerepében Charles Dance (Az utolsó akcióhős, Trónok harca) egy tiszteletet parancsoló, nagy hatalommal rendelkező férfi, aki mintha egy másik korból jött volna.
Igazából az egész Mank olyan, mintha egy másik kor eredménye lenne, bár hogy melyik kor is az, nehezen tudnám megmondani. Fincher ezredforduló utáni vizuális stílusa még komorabb és néhol még szebb fekete-fehérben. Trent Reznor és Atticus Ross filmzenéje nem az a futurisztikus puttyogás, mint A közösségi hálóban vagy a Holtodiglanban, hanem szintén egy furcsa, korabeli tisztelgés. A direkt roncsolt képek miatt azt is hihetnénk, hogy szándékosan akar a 80-90 évvel ezelőtti filmekre hasonlítani.
Miközben a Mank valószínűleg soha máskor nem készülhetett volna el, mint 2020-ban, amikor a Netflix iszonyatos pénzeket szán arra, hogy magához csábítsa a világ legnagyobb nevű rendezőit, hogy aztán olyan filmeket szállítsanak nekik, mint a Roma, Az ír, vagy mint David Fincher tisztelgése az Aranypolgár társforgatókönyvírója előtt.
Nyilván baromi jó, hogy ezek a filmek egyáltalán léteznek, ha a minőségükben vagy tartalmi erényeikben lehet is vitatkozni, abban egyáltalán nem, hogy jó, hogy elkészültek.
De a Mank ráadásul arról az iparról szól, amiben ezek a filmek léteznek, és egyáltalán nem fest jó képet róla. Sőt, egy utálatos, embereket hosszútávon megnyomorító iparnak mutatja be, egy olyanban, ahol egy olyan ember, mint Herman Mankiewicz, évekig tudott létezni, és még egy mesterművet is ki tudott adni magából, de ahol még ezt is meg akarták akadályozni mindenféle önös okokból. Egy olyan iparnak, ami tényleg a politika alá dolgozik a propagandával, ha tekintélyes urak úgy gondolják, hogy arra van szükség. Egy olyan iparnak mutatja be, ahol a fejesek könnyes szemekkel jelentik be a fizetéscsökkentést, de a könnyek csak a színpad széléig tartanak. És ahol az állami tulajdon egyet jelent a kommunizmussal, anarchiával, és mindennel, aminek nem szabad behódolni. A Mank egy olyan korszakról szól, aminek a végére valami alapvetően megváltozott Hollywoodban, de az, hogy egy ilyen film a Netflixen jött ki, majdnem ekkora váltás előszele.