2020. október 21. – 22:25
„Még nem kerültem bíróság elé a gondolataimért”
– ezt a mondatot Abbie Hoffman (Sacha Baron Cohen) mondja A chicagói 7-ek tárgyalása vége felé, és a film annyira komolyan veszi ezt az egészet, hogy Hoffman szinte ledermed, a kép pedig átúszik feketébe, hogy érezzük, ez már tényleg annyira súlyos mondat, hogy el kell rajta gondolkodni.
A szándék jó, a megvalósítás kevésbé, és ez igaz Aaron Sorkin filmjének egészére: egy pattanásig feszült, mindenféle jelentésekkel teli időszakot arra redukál le, hogy emberek egymással jelentőségteljes mondatokat váltanak. És amikor nem a mondatoknak kellene beszélniük, hanem a képeknek, akkor Sorkinnak kifogy az eszköztára – az ötvenes évek tárgyalótermi drámái A chicagói 7-ekhez képest vizuális fieszták.
Ami annyira nem meglepő, mert Sorkin főleg íróként ismert. Jellegzetes stílusát Az elnök embereiben ismerhette meg ország-világ, a tempósan sétáló, egymás szavába vágó, de azért erkölcsi igazságokat szóró elnöki stáb története nemcsak népszerű volt, hanem egyfajta televíziós iránytűként is szolgált annak, akit elbizonytalanított az, hogy bizonyos friss eseményről vagy politikai dilemmáról mit kell gondolni. (A kultikus sorozat épp a napokban tért vissza egy különkiadás erejéig.)
Sorkin későbbi, A stúdió című sorozata bukás volt, és egy lábjegyzet a témájában hasonlító, csak komédia létére sokkal okosabb és pengébb 30 Rock mellett. De a forgatókönyvírói képessége vitathatatlan volt, a Pénzcsináló és A közösségi háló remek filmek lettek, az utóbbi az évtized egyik legjobbja, de ehhez David Fincher elképesztő és kitartóan végigvitt látásmódja is kellett, nem csak a szövegek a papíron.
Sorkin szövegei tényleg lebilincselőek, de kell valaki, aki megfilmesíti őket. A chicagói 7-ek tárgyalása alapján valaki más kell, nem pedig ő.
A chicagói 7-ek a hatvanas évek végén játszódik az Egyesült Államokban, amikor a vietnámi háború miatt felháborodott radikális baloldal tüntetni megy a Demokrata Párt gyűlésére Chicagóba. A többek által szervezett tüntetés a túlbuzgó rendőrség miatt zavargásokba torkollik, majd amikor megtörténik az országban a hatalomváltás, és Lyndon B. Johnson helyett a republikánus Richard Nixon lesz az elnök, akkor a vezetés úgy dönt, hogy visszamenőleg bíróság elé állítják a tüntetések szervezőit, azzal a váddal, hogy államhatárokon át utaztak, hogy erőszakot gerjesszenek. A bíróság elé állított nyolc, majd később hét ember lett a chicagói 7-ek, akiket egy szinte koncepciós perben akart az állam elítélni, és akikkel példát akartak statuálni az ellenkultúrának. Természetesen sikerült mártírt csinálni belőlük. Ezt abból is meg tudjuk állapítani, hogy egyiküket Eddie Redmayne alakítja.
Redmayne nevezhető talán a főszereplőnek: ő Tom Hayden, a racionális, esze után menő aktivista, aki politikai úton akar változást elérni. A vádlottak padján ott van még Abbie Hoffman, akit Sacha Baron Cohen alakít, egy eredetiben egészen bizarr akcentussal. Hoffman nem épp a racionális gondolkodás híve, és ezt onnan tudjuk azonnal, hogy a film első perceiben csak szexről és kábítószerről beszél. Ők testesítik meg A chicagói 7-ek két külön pólusát, amik között a film, ha nem is igazságot akar tenni, de valamiféle diskurzust indítani. A többiek szinte csak keringenek körülöttük, a legnagyobb orbitális pályán Bobby Seale, a Fekete Párducok nevű radikális fekete polgárjogi mozgalom egyik tagja áll, aki összesen négy órát töltött a városban, mégis ott kell kotlania a bíróságon, mert, ahogy mondja, kellett egy fekete ember, hogy a vádlottak sokkal rémisztőbbnek tűnjenek. Ha valaki már a film elején számolgatna, hogyan lesznek ebből heten, ha egyszer nyolcan vannak: Seale egy idő után elkezd külön utakon járni.
A tárgyalás egy keserű komédia, főleg a bíró miatt, akiről nehéz eldönteni, hogy fafejű, rosszindulatú, vagy mentális problémákkal küzd (Frank Langella alakítja, úgyhogy az első felé billen a háromnyelvű mérleg). A napokból hónapok lesznek, a vád még tartja magát, a védelem kezd belegebedni, az egész élén a végtelen türelmű és még egy csehszlovák filmből sem kilógó William Kunstlerrel (Mark Rylance).
Ha a rendezést nem is, a történetvezetést profin viszi Sorkin: sokáig nem tudjuk meg, hogy mi történt azokban a napokban, amikről az egész tárgyalás szól, csak a tanúvallomások alatt elevenednek meg az események, vagy hallhatjuk őket a valamikor máskor előadást tartó Hoffman szájából. Nem tudunk ítélkezni azonnal, nincsen birtokunkban minden információ, és ha nincsen lexikális tudásunk a hatvanas évek végi amerikai belpolitikáról, akkor el lehet néha veszni a nevek, pozíciók, és utalások között.
Ez jó, csak amíg Sorkin egyik kezünket elengedi, a másikat úgy megszorítja, hogy kimegy belőle a vér is.
A szereplők minden egyes, morális felsőbbrendűségüket, igazságukat vagy tisztességüket demonstráló mondatot úgy mondanak el, hogy várnak egy picit utána. Várnak, hogy felfogjuk, megértsük, tisztázzuk magunkban, hogy ez az ember pontosan hogyan és miként tudott jobb ember lenni a körülményeinél. A hatás viszont olyan, mintha a színészek elképesztően elégedettek lennének azzal a mondattal, amit a forgatókönyvíró megírt, és aztán a rendező pedig felmondatott velük, csak történetesen az utóbbi kettő ugyanaz. Nem brazil szappanoperákra kell gondolni, csak 1-1 fél másodpercre, amikor a hang fennakad, de ha egyszer észreveszi az ember, nehéz másra figyelni. És ennek az extrém példája az az elsötétülés, amiről az első bekezdésben írtam, amikor Sorkin már nem is akar azzal csábítani minket, hogy képekkel eltereli a figyelmünket.
Mondjuk nem is megy neki. A chicagói 7-eket annyira érdekfeszítő nézni, mint egy burkolatlan falat vagy egy döngölt padlót, miközben valaki monologizál a tévében. A jeleneteknek nincsen erejük, a legtöbb tárgyalótermi snitt ugyanazokból a kameraállásokból készült, nincsen bennük energia, lendület, erő. A zavargások iskolás egyszerűséggel jelennek meg, olyan tömegjelenetekként, ahol a zavarodottság a statisztákon nem az instruálásból, hanem annak a hiányából fakad. Egy emlékezetes kép sincsen ebben a filmben, ami egy emlékezetes kor emlékezetes embereiről szól.
Az hagyján, de teljesen érthetetlen módon még eredeti zene sincsen a hatvanas évekből. Az egyetlen, korban nehezen elhelyezhető koncertjelenettől eltekintve azt gondolhatják a nézők, hogy ezeknek az embereknek a kultúrájában a zene semmilyen formában nem jelent meg. Pedig a tüntetések így kezdődtek: fesztiválként.
De valójában nehéz is a miértet megérteni ebből a filmből. Sorkint láthatólag csak a saját mondatai érdeklik, hogy ezeket a mondatokat a lehető legegyértelműbben mondják el a változó képességű színészeik. Mark Rylance remek, de őt aztán tényleg le lehetne dobni egy zalai szőlőhegy közepére, és ott is hiteles szüretelő lenne a szomszéd faluból. Eddie Redmayne a szokásos manírjait másfajta manírokra váltotta, Cohen pedig először szórakoztató, aztán idegesítő, majd idegőrlő – bár valószínűleg az eredeti Hoffman is ilyen volt, de kontinenseken át pingpongozó akcentussal biztosan nem beszélt. Sorkin viszont jó érzékkel hagyja, hogy ne telepedjen rá egy-egy nagyobb személyiség a filmjére, néha akár Redmayne, akár Cohen túl sok tud lenni, és tudja, hogy jobban működnek apró dózisokban.
De A chicagói 7-ek nem az apró dózisokról szól, hanem nagy, sorsdöntő, grandiózus gesztusokról, amiből a fináléjára is jut egy akkora adaggal, hogy azt hittem, a semmiből előjövő vonósokat hallucinálom. Sorkin valami miatt a filmnyelv helyett más eszközökhöz nyúl a katarzisért: a zenéhez, a mellék-mellékszereplőkhöz, az életrajzi filmekből ismerős feliratokhoz. Mintha nem tudná, hogy ezek hogyan működnének. Ember legyen a talpán, aki azokból a feliratokból megtudja, hogy mi történt a film cselekménye után ezzel a hét emberrel. Vagy hogy pontosan mi történt azon az ominózus estén.
Sajnos Magyarországon semmilyen formában nem érhető el legálisan, de ha lehetőség adódik rá, érdemes mindenképpen megnézni a Medium Cool című, 1969-es filmet, amiben Robert Forster, a nemrég elhunyt karakterszínész egy olyan operatőrt alakít, akinek a demokrata gyűlésről kell tudósítania. A film egy nagy szeletét a zavargásokról készült valódi felvételek teszik ki, ami közben a Medium Coolt is forgatták – ezeknek egy-egy percében több vizuális ötlet van, mint A chicagói 7-ek 130-ában.
A chicagói 7-ek tárgyalása a Netflixen érhető el.
