Ha ez az amerikai mélyszegénység, akkor azért nem olyan vészes

2020. november 27. – 22:31

frissítve

Ha ez az amerikai mélyszegénység, akkor azért nem olyan vészes
Glenn Close a Vidéki ballada az amerikai álomról című filmben – Fotó: Netflix

Másolás

Vágólapra másolva

A Vidéki ballada az amerikai álomról az a fajta családi film, aminek Hans Zimmer szerezte a zenéjét, legalább két szereplőjét Oscar-díjra fogják jelölni, és ami leginkább egy életbiztosításról szóló reklámhoz hasonlít, ami be akarja mutatni, hogyan élnek egyszerű, jóravaló emberek, mielőtt még valami szörnyű történne velük. Nagyjából úgy beszél a szegénységről, mint a Zöld könyv a rasszizmusról, de nem egy pizzazabáló Viggo Mortensennel akarja megoldani a problémát, hanem egy kelet-európai nagymamára maszkírozott Glenn Close-zal.

A Vidéki ballada (eredeti címén: Hillbilly Elegy) J.D. Vance 2016-os, azonos című könyvéből készült. A regény egy visszaemlékezés volt Vance gyerekkoráról, családja értékeiről, és azokról a megpróbáltatásokról, amiket nélkülözésben kellett élniük. Nagyanyja 13 éves volt, amikor terhesen elszökött otthonról és Kentucky erdeiből egy ohiói iparvárosba költözött a nagyapjával. Édesanyja függő lett, fájdalomcsillapítokat szedett, később heroint is fecskendezett, a férjeket sorban fogyasztotta, többször kellett rehabra mennie. Vance-t a nagyszülei nevelték fel, a felnőtt fiú először tengerészgyalogosnak állt, majd elvégezte a jogot a Yale-en. Később Peter Thiel, a Gawkert tönkretevő hírhedt szilícium-völgyi befektető milliárdos cégénél dolgozott, majd megírta a könyvét, ami évekig ott volt a bestseller-listákon.

>>>Legfrissebb híreinket itt olvashatja>>>

Hogy miért lesz ilyen könyv népszerű? Azért, mert Vance nem kizárólag a családjával történteket írta le, hanem megfigyeléseket tett arról a társadalmi rétegről, ami a mainstream média számára a legnagyobb rejtély: az amerikai munkásosztályról. Írt a rendszerbe kódolt opiátfüggésről, a segélyekkel visszaélőkről, és arról a kilátástalanságról, amiből képtelenség kitörni – kivéve, ha olyan mázlija van az embernek, hogy J. D. Vance-nek hívják. Az eredetileg konzervatív oldalakon szereplő könyv (Vance konzervatívnak tartja magát, de nem ért egyet a republikánusokkal) nagyon hamar óriási közönséget kapott 2016-ban, amikor Donald Trump lett az Egyesült Államok elnöke. A liberálisabb olvasók szerettek volna választ kapni belőle arra, hogy kik azok az emberek, akik megválasztották őt, a másik oldal képviselői pedig szerették volna viszontlátni az elképzeléseiket azokról, akiket Trump majd ki fog emelni a szarból a gazdasági akciótervével. Nem hiszem, hogy bárki megtalálta volna a számítását, de a könyvet mindenesetre úgy zabálták, mint az oxycontint a szereplői.

A film pedig fogta, és azt, ami miatt megosztó és népszerű lett a könyv, egyszerűen kifilézte a történetből.

Vance konzervatív nézeteiből semmi nem maradt a filmváltozatban, talán pár elejtett mondatot kivéve. A fókusz szinte kizárólag a családi megváltástörténeten van, és azon, hogyan fog a főszereplő, a filmbeli J. D. megbirkózni a függő édesanyjával (Amy Adams) és a szigorú nagymamájával (Glenn Close), hogy sikeres ember legyen belőle. Vagyis ez sem teljesen igaz, mert Vanessa Taylor forgatókönyve több síkon halad előre: egyrészt nézhetjük azt, ahogy a fiú (Owen Asztalos) felnő ebben a végtelenül nyomasztónak feltüntetett, de mélyszegénységet azért csak nagyon ritkán elérő közegben, másrészt egy évtizeddel később követhetjük azt, ahogy a felnőtt Vance (Gabriel Basso) egy családi zűr miatt hazalátogat. A családi zűr édesanyja túladagolása, és mivel a hatásos dráma ismérve a sűrítés, J. D.-nek van egy határideje, hogy helyet találjon egy rehabilitációs intézetben az édesanyjának, és még ezen felül is van egy határideje, ugyanis vissza kell érnie Pennsylvaniába egy állásinterjúra. A sok határidő közben pedig van ideje visszagondolni a gyerekkorára is.

A tini J. D. Vance (Owen Asztalos) és édesanya (Amy Adams) a Vidéki ballada az amerikai álomról című filmben – Fotó: Lacey Terrell/Netflix

A Vidéki ballada így aztán olyan film lesz, ahol néha zűrzavarosan követik egymást az idősíkok, amiből az egyik kapásból arról szól, hogy vajon a második össze fog-e jönni. Hát persze, hogy össze fog, hiszen azt is látjuk, hogy a felnőtt Vance összekapta magát annyira, hogy legyen lehetősége egy rendes állásra, és ott legyen mellette egy kedves, támogató barátnő is. Basso alakításában nincsenek különösebb mélységei a főszereplőnek, bár ezt lehet magyarázni a katonai múltjával is: ő csak egy jóravaló, ambíciózus, de tisztelettudó ember, aki próbálja a lehető legtöbbet megtenni minden helyzetben.

Ez igaz Amy Adams alakítására is. Adams, aki 2005-ben a Junebug című filmben egy hasonló, de 15 évvel fiatalabb karakter alakításával tűnt fel, most turbófokozatba kapcsolt, és úgy alakítja az opiátfüggő, impulzív hisztérikát, mintha az élete egy folyamatos görög tragédia lenne. Feltételezem, hogy egy opiátfüggő, impulzív hisztérika pontosan ilyen lehet egy ohiói kisvárosban, ezért nehéz ítélkezni az alakítás minősége felett. Glenn Close vele szemben viszont már tényleg a camp kategóriát súrolja: a hatalmas szemüvegű, dauerolt frizurájú, teljesen lehetetlen helyzetekben is cigiző, egyáltalán nem PC, de legalább hosszú káromkodásokkal operáló Mamaw egy igazi karakter. Olyan igazi karakter, aki félúton van egy karikatúra és a jól megfigyelt manírok között. Amíg Adamsnél rezeg a léc, Close tényleg nagyon jó.

Csak kár, hogy egy ilyen felületes filmben van. A Vidéki ballada annyira mély, mint egy reklám, egy szépen felvett társadalmi célú hirdetés. Kentucky erdeje, a gyerekkor helyszíne csodálatos aranyfényben ragyog, amikor Vance az ott töltött nyarakról beszél, és az lehet a néző érzése, hogy percek kérdése, és mindjárt bele fog biciklizni egy Hanuta-reklámba.

Amy Adams – Fotó: Lacey Terrell/Netflix

Az idősíkok a film felénél egymásba gabalyodnak, de nem úgy, mint egy Nolan-filmben, hanem úgy, mint amikor egy különösen rossz mesemondó apukának rossz sorrendben jutnának eszébe a dolgok. A történetmesélés szerkezete azért is olyan furcsa, mert látszik, hogy a játék a párhuzamos idősíkokkal szándékos volt, viszont közben fontos információk elkallódnak, én például egyszerűen nem tudnám megmondani, hogy mikor halt meg egy fontos mellékszereplő.

Azt Magyarországról elég nehéz megállapítani, hogy egy amerikai társadalomrajz mennyire sikerült, mert az Appalache-hegységből származó alsó középosztállyal sok közvetlen kapcsolatom nem volt az életben, és ha így mennek a dolgok, akkor nem is lesz. Az biztos, hogy a Vidéki ballada nagyon-nagyon sok komplex kérdést leegyszerűsít, és úgy tesz, mintha sok minden csak elhatározás, vagy egy karakán nagymama kérdése lenne. Abban nincsen kérdés, hogy Vance élete sínre kerül egyszer, és látunk is erről egy szép montázst, de vajon mit gondol erről a főszereplő? Hogyan lesz egy Ohióban tespedő, füvet szívó, rendőrségi ügyeket halmozó, béna haverokat gyűjtő tinisrácból tisztességes, állást szerző, rendesen tanuló és dolgozó mintagyerek? Csak azért, mert a nagymamája néha ráparancsolt, hogy mosogasson el? Akkor a világnak tényleg több olyan nagymama kellene, mint Glenn Close.

A Vidéki ballada az amerikai álomról november 24-től látható a Netflixen.