Gigantikus gazdaságpolitikai kísérletben élünk

Ahogy azt már a múltban is megszokhattuk, most is az USA gazdaságpolitikai döntéshozói reagáltak a leggyorsabban és a legnagyobb erőkkel. Nehéz tisztán látni a sok stimulus számtól, de egy biztos, legutóbb a II. Világháború idején láttunk hasonló mértékű költségvetési hiányt. A tavalyi 15 százalékos deficit után idén az USA-ban a költségvetés hiánya elérheti a GDP 20 százalékát. Az állami segítség eredményeképpen a recesszió ellenére a lakosság jövedelme nemhogy nem csökkent, hanem jelentősen megugrott.

Tekintettel arra, hogy a lezárások miatt a lakosság kénytelen volt visszafogni a fogyasztását, egy normális évhez képest sokkal több megtakarítás képződött. Ennek az extra (azaz a normális ütem fölötti)

megtakarításnak az összege az Egyesült Államokban december végére elérte az 1500 milliárd dollárt. Ez a márciusban elfogadott Biden-csomag következtében hamarosan 2000 milliárd dollárra hízik.

A helyzet nemcsak az USA-ban áll így, hanem a fejlett világ nagy részében. A JP Morgan számításai szerint a G4 országaiban a háztartások elkölthető jövedelmükre vetítve a szokásos menethez képest 2020 végéig 9, 2021 végéig pedig várhatón (kumulálva) 14 százaléknyi plusz megtakarítással rendelkeznek majd.

Elképesztő tartalékok! Kérdés, hogy mire használja majd ezt fel a lakosság. A kísérlet kezdeti szakaszában az látszik, hogy egyelőre csak arra tudja, amire a lezárások idején lehetősége van: hitelt törleszt, befektet (kötvénybe, részvénybe, ingatlanba) vagy árukat (tartós fogyasztási cikkeket vagy például lakásfelújításhoz szükséges cikkeket) vásárol belőle.

A nagy kérdés, hogy mi történik akkor, amikor nem lesznek már lezárások.

Az elmélet szerint a lakosság a váratlan vagy extra jövedelmet többnyire nem elfogyasztja, hanem félreteszi, ha azt egyszeri jelenségnek gondolja. A permanens jövedelem hipotézis alapján csak akkor emeli meg a fogyasztási szintjét, amikor a jövedelme tartós emelkedésére számít. Emellett fontos tényező az is, hogy az alacsonyabb vagy a magas jövedelműek jutnak-e az állami segítséghez. Utóbbiak megtakarítási hányada jóval magasabb, így nagyobb eséllyel takarítják meg, előbbiek esetében a nyomottabb szintekről bőven van még tér a fogyasztás növelésére.

Nos, ami az elmúlt tizenkét hónapban történt (és a következő néhányban zajlik majd), az több tekintetben is teljesen új, kísérleti. Egyrészt a költségvetések a gazdaságból kieső keresletnél sokkal nagyobb összegeket osztottak ki, túlkompenzálták a jövedelemkiesést. Ez jól látszik a széles értelemben vett pénzmennyiség (M2) megugrásából. (Sokat lehet olvasni arról, hogy széles rétegek a korábbi fizetésükhöz képest nagyobb kompenzációban részesültek, így nem is keresnek munkát.)

Másrészt a háztartások döntő többsége élvezi a költségvetési segítség pozitív hatását, és ezúttal – ellentétben például a Trump-stimulussal – a legtöbbet (relatív értelemben) épp azok kapták, akik a jövedelmük nagy részét el szokták fogyasztani. Harmadrészt a lezárásoknak köszönhetően most nem tudták ezt elkölteni, tehát fokozatosan halmozódik fel a vásárlóerő. Olyan mértékben, hogy még a 2022-es évre is bőven marad a lakosságnak tartaléka, ha az állami segítség jövőre eltűnne. Ráadásul a gazdaságpolitikusok reakciói és kommunikációja alapján ezúttal nincs szó arról, hogy a válság elmúltával gyorsan érkezne a költségvetési szigor.

A könnyen és gyorsan jött segítség keltheti azt a képzetet a lakosságban, hogy baj esetén ez majd a jövőben is természetszerűleg jár majd nekik (permanensé válik?).

Ez a jelenlegi kísérlet egy olyan mellékhatása, amivel kapcsolatban csak több év múlva látunk majd tisztábban.

Az állami segítség az elmúlt két válság (2001-02, 2008-09) idején is megérkezett, de mértéke lényegesen kisebb volt. Miután azok „szokásos válságok” voltak, a háztartások számíthattak arra, hogy amint elmúlik a baj, nekik gyorsan a saját lábukra kell állniuk. Miután egy klasszikus recesszió után a munkaerőpiac lassan épül vissza, ezért minden bizonnyal hosszabb ideig alacsonyabb jövedelmi pályával számoltak, így a krízis legnehezebb napjaiban érkező állami transzfereket nem költötték el, hanem tartalékokat képeztek. A mostani válság azonban nem ilyen, hanem atipikus. Ha tipikus lenne, akkor nem azt látnánk, hogy az USA-ban a legnagyobb munkáltatónak számító kkv-szektorban a cégek arra panaszkodnának, hogy nem találnak megfelelő munkaerőt. Pedig a kényszerű lezárások miatt még egyáltalán nincs szó arról, hogy dübörögne a gazdaság.

A következő 12-18 hónap során, a gazdaság újranyitásával rajzolódnak majd ki a gazdaságpolitikai kísérlet elsődleges hatásai.

Ha már lehet, akkor mennyit szeretne a lakosság az extra megtakarításaiból elfogyasztani, mekkora a nyitásra váró kereslet (pent-up demand)? Lépést tud-e tartani ezzel a kereslettel a kínálat bővülése, vissza akarnak-e és fognak-e menni az emberek dolgozni, találnak-e a cégek megfelelő munkaerőt? Ezek alapján hogyan változnak majd a bérek és az árak? Kihat-e ez a hosszú távú inflációs várakozásokra (másodlagos hatás)? És végül, ha beindul a fogyasztás, akkor a megtakarításaiból mit fog eladni a lakosság ennek a finanszírozására?

A kísérlet kezdeti eredményei már tetten érhetőek. Amíg a lakosság nem tudott fogyasztani, addig a többletjövedelem döntően a megtakarítások piacára áramlott, ott felnyomva az árakat (részvények, kötvények, ingatlanok esetében egyaránt). Amit a lakosság meg tudott vásárolni, ott megugrottak az árak (pl. a tartós fogyasztási cikkek, élelmiszerek esetében.) Az ezekhez tartozó beszállítói láncban szintén végig gyűrűzik az infláció. Hamarosan kiderül, hogy mi történik a szolgáltatások esetében.

A közgazdasági kísérleteket nem lehet laborban, steril körülmények között végezni. A jelenlegi gigantikus kísérlet teljes hatásvizsgálathoz még sok idő kell, a másodlagos (mellék-) hatásokat csak sok év múlva látjuk tisztán. A sejtésem azonban az, hogy ettől függetlenül a most kipróbált „gyógyszer” jó ideig népszerű marad a gazdaságpolitikusok körében.