A magyar film csak szeretné azt a népszerű propagandát, ami Kínának megvan

Ha szimpatikus ember kell, akkor Matt Damonra van szükség. Ezt gondolhatta közösen a kínai filmipar és Hollywood, amikor az előbbi hozzá akarta kötni az utánfutóját az utóbbihoz. A 2016-os A nagy fal című fantasyben Matt Damon és az akkor még pár fokkal ismeretlen Pedro Pascal alakítanak európai zsoldosokat, akik a címbeli történelmi látványossághoz érve megdöbbenve látják: a fal azért épült meg, hogy szörnyeket tartson távol. És nem is ők fogják távol tartani, hanem a mindennél felkészültebb, összeszedettebb kínai hadsereg. Lehet, hogy az európai zsoldosok olyan kemény legények, hogy ilyen helyzeteket egyedül is meg tudnak oldani, de Kínában nem egyén van, hanem közösség. Úgyhogy ők is csak ámulni tudnak, hogy mire képesek ott a végfalon.

A nagy fal egy próbálkozás volt, ami olyan értelemben befuccsolt, hogy nem sikerült az Egyesült Államokban megszerettetni az emberekkel a nagy költségvetésből készült, nem angolszász alapokon nyugvó történetmesélést és világot. A bevételeit nézve Amerikában kifejezetten elhasalt a 30 millió dolláros jegybevételével, bár az egész világon behozott több mint 300 milliót. Folytatása nem lett, sem történetben, sem gyártástörténetben.

Ugyanis a következő években Kína teljesen újrakalibrálta a filmiparát, a hollywoodi aknamunka helyett teljes egészében a saját országukra koncentráltak olyan hazafias, propagandisztikus történelmi akciófilmekkel és drámákkal, amiknek már a világ mozibevételi toplistáin is sikerült lyukat ütni. 2021-ben az egész világon a második legtöbb pénzt a Csata a Csangdzsin-tónál című háborús filmnek sikerült bezsákolnia, csak a legújabb Pókembernek sikerült megelőznie. 2020-ban, amikor a nyugati mozik zárva tartottak, de a kínaiak kezdtek megnyílni, a világ legnagyobb mozibevételét a szintén kínai A nyolcszáz című vérgőzös történelmi propaganda hozta össze. Az amerikai filmek folyamatosan esnek ki a kínai nézettségi toplistából, miközben a bevételek rekordokat döntögetnek: bőven a koronavírus-járvány előtt, 2018 első negyedében a kínai box office, azaz a mozijegyből származó bevételek beelőzték az Egyesült Államok hasonló statisztikáját. Az időszak legnézettebb filmje az Operation Red Sea volt, szintén egy háborús propaganda.

Hszi Csin-ping kínai elnök látogatása alatt pedig Káel Csaba, a filmekért felelős kormánybiztos egy asztalhoz ült az angol néven futó China Film Administration vezetőjével, Mao Jüvel, „a magyar–kínai filmes kapcsolatok és szinergiák élénkítése céljából.” A megállapodásról kiadott közlemény nem említ sok konkrétumot, a kooperáción és a magyar és kínai filmek kölcsönös népszerűsítésén kívül, bár ez utóbbiról sem lehet tudni, hogy mit takarhat.

Az mindenképpen igaz, hogy a kínai filmek jellemzően elkerülik a magyar mozikat, csak tematikus filmes rendezvényeken vagy fesztiválok műsorain lehet velük találkozni nagyobb számban, bár idén pont mozikban Ilyen volt például az Ifjúság (Tavasz) című, egészen biztosan nem állami felügyelet alatt készített dokumentumfilm a kínai ruhaipar munkásairól a Verzión. A magyar–kínai koprodukcióknak egyelőre nyoma sincsen, több mint tíz éve felmerült egy fociról szóló dokumentumfilm, illetve 2018-ban egy meglehetősen gyanús szuperprodukciót lengettek be Salma Hayek főszereplésével, de ezekből nem lett semmi.

Miközben nehéz nem arra gondolni, hogy Kínának az utóbbi tíz évben sikerült azt megvalósítania, amit az NFI elviekben szeretne: saját gyártású, történelmi alapú filmeket készíteni, amikkel ki lehet szorítani az amerikai filmek hegemóniáját, valamint kialakítani egy olyan infrastruktúrát, ami fenntartja ezeknek a filmeknek a készítését, az elkészült alkotások pedig a közvéleményt tudják befolyásolni. A két ország miatti meglehetősen jelentős méretkülönbség miatt ez nem fog menni, de ha nem az ideológiával foglalkozunk, hanem a felvevőpiaccal, akkor Kínába beleharapni valójában minden filmkészítő országnak érdeke. Ahogy Hollywoodnak is.

Két évet lehet vízválasztónak tekinteni a Hollywood–Kína-viszonyban. Az egyik 1994, amikor beengedték az első amerikai filmet: a Harrison Forddal készült A szökevényt. Egy évvel később már összesen tíz külföldi filmet lehetett importálni az országba. A felhőtlen viszony viszont nem tartott sokáig, a másik vízválasztó ugyanis 1997 volt – ekkor készült el három olyan amerikai finanszírozású film is közel egymáshoz, ami különböző okokból, de zavarta Kínát, ennek pedig hangot is adott. Az első a Hét év Tibetben című életrajzi film volt, Brad Pitt főszereplésével, Jean-Jacques Annaud rendezésében, Heinrich Harrer osztrák hegymászóról. A második a Kundun című film volt Martin Scorsese rendezésében a dalai lámáról. A harmadik pedig a Vörös sarok című thriller Richard Gere főszereplésével, amiben a színész egy olyan üzletembert alakított, akit gyilkossággal vádolnak meg Kínában.

Ezeket a filmeket nem mutatták be Kínában, de a kínai vezetés nyilvánosan feketelistára tette a készítőket és bizonyos esetekben a színészeket is. A kilencvenes évek végén a külföldi filmek kínai piaca elenyésző volt, de a politikai nyomás érezhető volt. A Kundunt gyártó Disney vezérigazgatója, Michael Eisner békülés céljából találkozott a Kínai Népköztársaság akkori miniszterelnökével, Csu Zsung-csivel, majd később nyilvánosan sajnálatát fejezte ki, amiért Scorsese filmje egyáltalán elkészült. Érdekes módon a Hét év Tibetben rendezője 2009-ben már francia-kínai akciófilmeket rendezett.

A kilencvenes évek végétől kezdve Kína viszont elkezdett amerikai gyártású filmeket is finanszírozni, kínai tőke jelent meg a Mission: Impossible harmadik részében, a Múmiában, vagy a Vasember harmadik részében is. Az utóbbi film egy kifejezetten extrém példát is tartalmazott: jeleneteket, amiket kizárólag a kínai közönség számára illesztettek be a filmbe, kínai színészekkel, kínai termékelhelyezéssel. A kínai háttérrel készülő amerikai filmek száma a következő évtizedben megsokszorozódott, a John Wick vagy a Jack Reacher sem biztos, hogy elkészülhetett volna a finanszírozásuk nélkül. Hollywood pedig elkezdett engedményeket tenni: a Vörös hajnal című, nyolcvanas években készült akciófilm remake-jében már a forgatás után, utómunkában cserélték ki a kínai megszálló hadsereget észak-koreaira, a Pixelek című Adam Sandler-filmben a Sony pedig jobbnak látta, ha a Nagy Falat nem éri el a játékfigurák pusztítása, és inkább a Tádzs Mahált szedik szét benne.

Néha ez okozott konfliktusokat is, Quentin Tarantino például nem hagyta, és szerződése meg is akadályozta, hogy Kínában egy csonkított verziót mutassanak be a Volt egyszer egy… Hollywoodból, ahol a cenzoroknak Bruce Lee bemutatásával volt bajuk. A film nem került ott mozikba. Néha pedig olyan bizarr helyzeteket is eredményezett, mint amikor a Halálos iramban 9. bemutatója előtt John Cena országnak titulálta Tajvant, ami Kína szemében vörös posztó volt. Cenának bocsánatot kellett kérnie, amit mandarin nyelven meg is tett. Kapóra jött, hogy az idők szelét megérezve, még évekkel ezelőtt elkezdte tanulni a nyelvet.

Néha egy megszólalás fordított hatást ér el: az élőszereplős Mulan főszereplője, Crystal Liu 2019-ben helyeselte a hongkongi tüntetésekre adott erőszakos karhatalmi választ. Liu miatt kínai irányítással elindult a #SupportMulan tag a Twitteren és Facebookon, ami miatt aztán százezres mennyiségben kellett mindkét közösségi oldalnak profilokat törölnie, ugyanis a hashtag használói gyakran hamis információkat terjesztettek a tüntetésekről. A filmet gyártó Disney nem kommentálta az ügyet, ahogy azt sem, hogy miért ott forgattak, ahonnan az ujgurokat erőszakosan elkezdte kitelepíteni a kínai állam.

Miközben az amerikai szórakoztatóipar tepert azért, hogy megfeleljen a cenzoroknak, egy számukra elég gyászos jelenség kezdődött el: a kínai moziba járókat egyre kevésbé érdekelte Hollywood. A sikerfilmek a Covid után nem jelentettek semmit Kínában, az Oppenheimer vagy a Barbie nem jutott be a harminc legnézettebb film közé 2023-ban, de az új Pókember, Transformers, Mission: Impossible és Aquaman is alulteljesített. Ennek pedig több oka is van.

Kínában az utóbbi húsz évben robbanásszerűen nőtt a mozik száma, 2022-es adatok szerint több mint nyolcvanezer vászon van az egész országban, több mint az Egyesült Államokban. Ezzel párhuzamosan a külföldi filmek száma egyre csökkent, a kilencvenes évek óta ugyan nőtt a kvóta, de az utóbbi években elkezdte az állam csökkenteni, részben a különböző kereskedelmi viták, részben pedig azért, hogy a kínai filmgyártásnak kisebb legyen a konkurenciája belföldön.

2021-ben a Chinese Film Administration – akivel Káel Csaba aláírta a megállapodást – kiadta a következő ötéves tervet a kínai filmnek. A törvény szövege szerint Kínának rendszeresen kell olyan filmeket gyártania, amik „a kínai értékeket, hatalmat és esztétikát” képviselik, és legalább tíz filmnek kell „kritikai vagy közönségsikernek” lennie, és legalább ötven saját gyártású filmnek el kell érnie a 100 millió jüanos, forintra átszámítva közel 5 milliárd forintos jegybevételt. A kínai filmeknek a teljes éves jegybevétel több mint felét kell megtermelniük a terv szerint.

Ambiciózus terv, de volt mire alapozni. Mire a terv akcióba lendült, Kínában már sikerült úgy masszírozni a közvéleményt, hogy hazafias tett legyen kínai filmekre járni, és sikerült kifejleszteni azt a fajta kínai, a párt irányvonalait követő filmeket, hogy ezt a hazafiasságot táplálni tudják.

A filmipar hazafias-monumentális fordulata összefügg a Hszi Csin-Ping nevéhez köthető politikai fordulattal. Amikor a politikus 2012-ben megörökölte Hu Csin-tao pártfőtitkári címét, a korrupcióval való kíméletlen leszámolás jelszavával – esetenként valódi antikorrupciós lépésekkel kísérve – radikális hatalomkoncentrációba kezdett: eltakarította pártbéli ellenfeleit, közvetlen irányítása alá vonta a hadsereget, és a technológiai fejlődés eredményeit kiaknázva egy disztópikus megfigyelő-nyomkövető rendszert akasztott az 1,4 milliárd kínai állampolgár nyakába.

A cikkünkben alaposabban bemutatott, Mao Ce Tung óta nem látott hatalomkoncentráció abban csúcsosodott ki, amikor Hszi a Kínai Kommunista Párt negyvenéves, a rezsim bizonyos fokú rugalmasságát biztosító hagyományaival szakítva uralmát nem korlátozta két ötéves ciklusra, a 2022-es kongresszuson egy harmadik ötéves ciklusra is megválasztatta magát, amit a jelenleg 71 éves pártfőtitkár-elnök 2027-ben akár újabb öt évvel kitolhat.

Hszi uralma alatt a rezsim legitimációja is megváltozott. A pekingi identitás- és kultúrpolitika az utolsó kínai császár 1912-es bukása óta nem látott mértékben karolta fel a kínai tradíciókat – természetesen Hszi császár igényei szerint újraszabva. Újra felütötte a fejét a személyi kultusz is; Hszi – az MTVA és az ATV jóvoltából már a magyar nézők előtt sem ismeretlen – bölcsességei kötelezően ismételendő frázisokká váltak az iskolákban, gyárakban, tudományos szövegekben, lényegében mindenhol. A Hszi Csin-ping által képviselt hivatalos doktrínává vált történelemszemlélet erőteljes nacionalista vonásokkal dúsult fel. Alapját az az elgondolás képzi, hogy Kína napjainkban rázza le magáról végleg a Nyugat által 200 évvel ezelőtt rákényszerített alárendelt szerepet, és válik újra a világ vezető hatalmává.

Ahogy az az elnyomó rezsimekben lenni szokott, az ideológia nélkülözhetetlen komponense az Ellenség, mely Kínában az amerikai imperializmus. Ez egyébként nem is akkor marhaság, mert a Magyarországon államszocialista anakronizmusként megmosolygott „imperializmus” kifejezés mögött Kínában nagyon is valós és fájdalmas történelmi tapasztalatok lapulnak, napjainkban pedig az Egyesült Államok által indított kereskedelmi és technológiai háború mélyíti el a „szopat a Nyugat” hangulatot.

A kínai Sacra Corona Mao mártír fiának is szobrot állít

Kína heroikus imperializmusellenes, felszabadító szerepének egyik meghatározó propagandaterméke a Csata a Csangdzsin-tónál című háborús eposz. A 2021-ben bemutatott, a koreai háborúban játszódó film egy csomó mindenidők-címet tarolt le: 200 millió dollárnak megfelelő gyártási költségével minden idők legdrágább kínai filmje, több mint 900 millió dollárnyi bevételével minden idők legnagyobb kínai kasszasikere – egyben az év világszerte második legtöbbet kaszáló mozija a Pókember: Nincs hazaút mögött. A film 2022-ben mozikba került folytatása is csaknem 700 millió dolláros bevételt termelt, így a Top Gun, a Fekete Párduc és a Avatár folytatásaival fémjelzett évben a világ kilencedik legnagyobb kasszasikerévé vált.

A csaknem háromórás Csata a Csangdzsin-tónál a kínai Sacra Corona, egy igazi megnéztem-hogy-önnek-ne-kelljen. A második részével együtt ötórányi, bajtársiasságtól fűtött pártfunkcionárius, CGI-szilánkokká robbanó dzsunka, agresszívan tükröződő amerikai napszemüveg – megspékelve olyan steril katonahumorral, hogy attól azonnal sokkal várósabbá válik az Operation Sámán.

A történet nagyjából arról szól, hogy van egy katona, aki hazatér a kommunista győzelemmel végződött polgárháború után, de alig tudja átadni öccse hamvait, a megspórolt zsoldot és Mao elvtárs jó híreit a szüleinek, máris lovasok jönnek, hogy hív a párt, mert Koreában partra szállt a Call of Duty 2-ből renderelt amerikai hadsereg, sőt, elhűlve látjuk, hogy ezek az amerikaiak bizony már a kínai–koreai határt jelentő Jalu folyó kínai oldalán is kegyetlenül bombázzák a parasztokat. Az, hogy az 1949 és 1953 között zajló, hullámzó, majd megrekedő koreai háború nem egyszerűen egy amerikai invázió volt, természetesen nem kerül elő.

Na de a kínaiak az ipari mennyiségű cigarettával humanizált Mao Ce-tung bölcs mérlegelését követően felveszik a kesztyűt, és megindulnak a Jalu folyón keresztül, hogy megállítsák az elbizakodott agresszorokat. Vagyis a kesztyűt mégsem veszik fel, mivel az izgalom egyik forrása sokáig az, hogy 1950 mínusz harminc fokos novemberében nincs elég meleg ruhája a kínaiaknak. Persze nem a katonákkal testvéri közösségben élő vezérkar hibájából, hanem azért nem, mert az expedíciós hadtest mindig szúrósan, de emberségesen néző tábornoka visszautasítja a segédtisztje által feladni kívánt vattabéléses kabátot, mondván, amíg a katonáknak nem jut meleg kabát, addig ő sem vesz fel.

Tény, hogy a koreai háború egy fő kihívása az embertelen hideg volt, de a filmben (a folytatás gyakorlatilag ott veszi fel a fonalat, ahol az előző rész véget ért, szóval inkább egyben tárgyalom a két részt) a hideg csak egyike a néha megjelenő, néha elfelejtődő motívumoknak. Az egyik jelenetben egy lesben álló csapat jégszoborrá fagy, de amikor nem tolják a néző arcába, hogy kutya hideg van, akkor a katonák keze nem fagy oda az ágyúcsőhöz, nem kásásodik el az olaj a teherautókban, a már említett tábornok pedig zubbonyban néz szúrósan, de emberségesen.

A filmben nincsenek izgalmak, a főszereplőkre nem a félórás, rosszul megvilágított és nehezen követhető harcjelentek jelentik a fenyegetést, hanem a forgatókönyv. Arról teljesen felesleges értekezni, hogy a filmnek mennyi köze van a háború valódi eseményeihez (nem sok). Az viszont tanulságos, hogy a maratoni harcjelenetek követhetetlenek, a rosszul felvett, világított, vágott, csatákban legtöbbször nem látni, ki, mit és miért csinál, vagy hogy az összecsapásoknak mi is a tétje.

Ami silány kis szórakoztató faktor van a filmben, az egyedül bizarr vonásaiból fakad. Az amerikaiak többször is benzineshordókon vagy robbanószereken harcolnak, a kínai katonák szorgalmasan gyűjtik az bónuszpontokat, amikor felrobbantják őket. Néhány kínai hős fejére tett alumíniumasztallal és öltözőszekrény-ajtóval hárítja a lövedékeket. És úgy tűnik, a forgatáshoz nem tudtak elég amerikai színészt toborozni, szóval a visszatérő „Mindenhonnan jönnek!” kiáltás féltucatnyi ország akcentusával hangzik el. A film becsületére legyen mondva, hogy legalább nem minden amerikai gonosz és/vagy buta, inkább csak a rajzfilm-főellenségnek kinéző Douglas McArthur tábornok (aki azért tényleg csaknem atomháborúba kampányolta az emberiséget) gonoszságától, ostobaságától és beképzeltségétől szenvedő töltelékszereplők, akik szükségszerűen alulmaradnak a kínaiakkal szemben.

Mert végül persze mindkét filmben a derék kínai kommunisták győznek, az USA elhagyja a Koreai-félszigetet – ahol öt óra alatt egyetlen koreaival sem találkozunk, a küldetéseket üres pályán kell végrehajtani. A második rész annyiban különbözik az elsőtől, hogy kicsit több a kamikaze akció, és a főszereplők nagy része jelentőségteljes pillantások közepette, lassított felvételben meghal.

A győzelmet nem csak a filmvásznon, hanem a mozikban is totálissá kellett tenni, ezért a Csata a Csangdzsin-tónál érdekében a kínai forgalmazók elnapolták Dűne és a Nincs idő meghalni bemutatóit, és a bemutatót a Népköztársaság kikiáltásának évfordulójának ünnepi hetére időzítették, amikor mindenkinek bőven volt ideje teljesítenie a Rákay Philip-i értelemben vett hazafias kötelességét. Azonban a filmet még Kínában is sokan gagyinak találták a hollywoodi filmekhez képest, mondjuk a platformokon megjelenő negatív véleményeket serényen irtották.

Kellettek is a szorgalmas cenzorok, mivel a Csata a Csangdzsin-tónál a kommunista hagiográfia egyik legkényesebb esetére is kitér: Mao Ce-tung fiának halálára. Mao Anjing valóban harcolt (vagy legalábbis ott volt) és meghalt a koreai háborúban, azonban halála a tiszteletlen szájhagyomány – Mao Anjing halálának szemtanúja – szerint annak volt köszönhető, hogy egy légitámadásban nem akarta ott hagyni a konyhabódéban sülő tojásos rizst. Kínában ebből az az ellenzéki mém született, hogy Mao Anjing halálának évfordulóján tojásos rizs főzéséről posztolnak. A hatalom persze a gaz gasztrofotókat ugyanúgy nagy gonddal gyomlálja ki a Weibóról és a többi, Nagy Tűzfalon belül eső platformról, mint a Hszi alakjára utaló micimackós képeket. A tiszteletlen tanúvallomást helyre tévő rendezői változat pedig a filmbe is bekerült: Mao Anjing a tojásos rizs helyett fontos kódkulcsokat tartalmazó papírok megmentése miatt hagyja el fedezékét.

A Csata a Csangdzsin-tónál nagyszabású, többórás eposz lévén nem egy, nem kettő, hanem összesen három rendezővel készült. És míg azt is gondolhatnánk, hogy egy ilyen háborús történelmi film rendezéséhez akár kóklereket is találhattak volna, ez egyáltalán nem igaz: a filmet Chen Kaige, Tsui Hark és Dante Lam készítették. Kaige 1993-ban a cannes-i fődíjat nyerte meg az Isten veled, ágyasom! című filmjével, Tsui a hongkongi akciófilmek specialistája volt a kilencvenes években a Volt egyszer egy Kínával (és nem mellesleg neki köszönhetjük a Nyerő párost, amiben egymás mellett akciózott Jean-Claude Van Damme és Dennis Rodman), Lam pedig a legendás John Woo asszisztenseként kezdte az ipart. Dante Lam pár éve még olyan imázsfilmet készített a hongkongi rendőrségnek, amivel annak megtépázott hírnevét próbálták a tiltakozások erőszakos leverése után tompítani.

A 2021-es ötéves filmtervben Kína azt tűzte ki célul magának, hogy nagyobb legyen a nemzetközi jelenléte – a héten kezdődött cannes-i filmfesztivál vásárára hosszú kihagyás után visszatért a kínai filmeket értékesítő pavilon, ahol a forgalmazók érdeklődhetnek az ország alkotásai iránt. A megállapodás az NFI-vel ennek a célnak lehet egy kisebb állomása.

Miközben az is egyértelmű, hogy a magyar filmgyártásnak kellhet az, ami Kínában sokkal nagyobb volumenben megtörtént: elismert rendezők készítsenek olyan nagyszabású, a történelemmel hadilábon álló, de a közönség számára könnyen befogadható filmeket, amikre nem feltétlenül kell nézőket toborozni, hanem beülnek maguktól. A tíz évvel ezelőtti Kincsem ilyen volt, bár hiányzott belőle az agitáció és a betagozódás az aktuálpolitikába. A Semmelweisnek viszont sikerült itthon a több százezer nézőt összeszednie – jelenlegi állás szerint kétszer annyit, mint a sokkal nagyobb ambíciókkal, és zagyva történelemábrázolással készült Most vagy sohá!-nak. Lehet, hogy a kínai know-how segít majd a kettőt összeegyeztetni.

A cikkhez felhasználtuk többek között az Economist, a Variety írásait, illetve a PEN jelentését a Hollywoodban jelen lévő kínai befolyásról.