2024. február 19. – 04:30
Hollywoodban van mostanában némi pánik. Ez első pillantásra kicsit meglepő, elvégre a moziipar felállt a padlóról, ahová a Covid küldte, 2023-ban milliárdokat kaszált a jegypénztáraknál az Avatar 2., aztán beütött a Super Mario film váratlan világsikere, az egész nyár a Barbenheimer-jelenségről szólt, hát a hollywoodi stúdióknak ünnepelniük kéne, nem? A fejfájás oka egy elsőre nem túl jelentősnek tűnő toplista:
a 2023-as kínai mozis jegybevételi top 10, amin nagyon hosszú idő óta először nincs amerikai film.
Hogy ez miért olyan fontos, és miért okozhat földindulást a filmes világban (és végső soron miért lehet akár még jó is nekünk, nézőknek)? Egy kicsit messziről kell indítanunk, hogy a jelenséget megértsük.
Harminc évvel ezelőtt
Az első amerikai blockbuster film, amit a kínai mozikban bemutattak, a Szökevény volt 1994-ben Harrison Forddal és Tommy Lee Jonesszal. Akkoriban nem volt túl sok mozi Kínában (azok nagy részét is bezáratták a 60–70-es évek kulturális forradalma alatt), és leginkább propagandafilmeket vetítettek, amiért nem volt őszintén lelkes a szórakozni vágyó közönség. Az amerikai akcióthrillerre viszont valósággal tódultak, nagyjából 3 millió dollár jegybevételt termelve. Ez persze eltörpült a film amerikai jegybevétele (183 millió) mellett, főleg, hogy a Warner elég rossz üzletet kötött a kínai hatóságokkal, és csak a jegybevétel 13 százalékát kapta meg. Az viszont ezzel együtt is látszott, hogy a kínai közönségben óriási növekedési potenciál van. A következő évben meg is született a kínai szabályozás: évi tíz amerikai produkció kaphat engedélyt kínai bemutatóra.
A tíz, egyre inkább aranyat érő premierengedélyért rögtön versenyezni kezdtek a hollywoodi stúdiók, és hamar világossá váltak az íratlan játékszabályok is: ha egy film nem passzol abba a képbe, amit a Kínai Kommunista Párt a mutatni akar, akkor nincs bemutató, nincs kínai jegybevétel. 1997-ben, a Hét év Tibetben, és a Tibet végnapjai miatt a kínaiak olyan szinten felbőszültek, hogy a filmek mögött álló stúdiókat is megfenyegették, hogy kitiltják őket az országból. A két stúdió a Disney és a Sony volt, a filmes érdekeltségeiknél sokkal nagyobb, milliárdos szórakoztatóipari és elektronikai bizniszekkel, és értettek a szóból, ahogyan a többi hollywoodi stúdió is. A filmekből elmaradoztak a Kína számára kínos témák, Tajvantól az ujgurokig, a Tienanmen tértől Tibetig. A kínai mozis piac pedig robbanásszerű növekedésbe kezdett.
Tekerjünk előre szűk húsz évet az időben
2012-ben a kínai éves mozis toplista első tíz helyéből már hetet hollywoodi produkciók foglaltak el, a legnagyobb slágerek százmillió dolláros jegybevételeket produkáltak a kínai piacon. Az évi tíz filmes kvóta 34-re, a jegybevételi részesedés 25 százalékra nőtt (ezt az egyezséget egyébként a világ jelenlegi két legnagyobb hatalmú embere, Joe Biden és Hszi Csin-ping hozta tető alá, akkor még alelnökként, illetve a párt második számú vezetőjeként).
Eközben az amerikai belföldi mozis piac már egy évtizede stagnáló, sőt csökkenő pályát mutatott: 2002 és 2012 között a belföldi mozis jegybevétel 18 százalékot tudott nőni, miközben a dollár 27 százaléknyi infláción esett át. A DVD-eladások a töredékükre zuhantak: míg 2003-ban a Némó nyomában 39 millió példányban kelt el csak az Egyesült Államokban, tíz évvel később már egy film sem tudott 10 milliós DVD-eladást produkálni. A streaming forradalma még sehol nem volt, a Netflix éppen csak elkezdett kifelé kacsintgatni Amerikából. Egyértelművé vált, hogy Hollywood számára a még mindig meredek fejlődési íven mozgó kínai piac jelenti a növekedés útját.
Ez pedig egyre inkább meglátszott a tartalmon is. Mivel vígjátékot és drámát nem lehet sikerre vinni egyszerre Kínában és Nyugaton (a kulturális háttér miatt az emberek mást tartanak viccesnek, meghatónak, ízléstelennek), ezek a műfajok kikoptak a nagy költségvetésű slágerfilmek közül, amelyek között egyeduralkodóvá váltak a párbeszédek helyett a látványra építő CGI-orgia akciófilmek. A blockbusternek szánt filmekből eltűntek a negatív kínai szereplők, és egyre sűrűbben tűntek fel nemcsak egyes kínai karakterek, de konkrétan a kínai állam pozitív szerepben.
Eleinte csak az amerikai mozikban megbukott filmeknél fordult elő, hogy a kínai jegybevétel mentette meg őket, mint a Pacific Rim, a Terminator Genisys, vagy a Warcraft (talán ez a leglátványosabb példa: a 47 millió dolláros amerikai jegybevételre 220-at hozott még Kínából), aztán egyre gyakrabban fordult elő, hogy globális, milliárd dolláros slágerfilmek termelnek nagyobb jegybevételt Kínában, mint az Egyesült Államokban. Ilyen volt például a Halálos iramban 7. és 8. része, a Venom vagy a Transformers 4., ami már nagyrészt Kínában játszódott, a kínai szereplők sokkal rokonszenvesebbek voltak benne, mint az amerikaiak, és konkrétan kínai termékelhelyezős reklámok voltak minden második jelenetben. Az abszolút csúcsot a 2013-as Vasember 3. jelentette, ahol már annyira Kína volt a fókuszban, hogy a kínai verzióhoz külön jeleneteket forgattak kínai színészekkel, és a képregényekben kínai származású főgonosz, Mandarin, sem kínai a filmben, nehogy az ottani cenzorokon elbukjon valami.
A kínai mozis piac csak ekkoriban kezdett igazán beindulni. 2013-ban 4000 mozi üzemelt az országban, ami az évtized végére 11 ezerre nőtt. A hollywoodi filmek kínai diadalmenetében azonban valami eltört.
Nem igazán lehet ezt egy konkrét pillanathoz vagy okhoz kötni, sok jelenség rakódott egymásra. Trump kereskedelmi háborúja, az amerikai–kínai viszony egyre hűvösebbé válása, a közösségi média (és azon belül a különálló szigetként működő kínai közösségi média) világhódítása. És a legfontosabb tényező: a kínaiak rájöttek, hogy látványos és buta filmeket ők is tudnak csinálni. Ha pedig tudnak, akkor miért is ne ők keressenek vele egy csomó pénzt, miért ne neveljenek ki hazai, megbízható, kontrollálható mozisztárokat, miközben a saját népük popkultúráját olyan irányban egyengetik a filmekkel, amerre szeretnék. Miközben a hollywoodi stúdiók azzal küzdöttek, hogy hogyan vigyék be a marketingjüket az éppen trendi kínai közösségi oldalakra és videómegosztókra, a hazai gyártású filmek pár év alatt letarolták a piacot.
A kínai mozi előre megy, nem hátra
A kínai mozis jegybevételi örökranglista top 25-jében ma már mindössze két amerikai film szerepel: a Halálos iramban 8. és a Bosszúállók: Végjáték. A 23 kínai toplistás filmből 20 az elmúlt öt évben készült. A legsikeresebb kínai mozi, a Changjin-tó csatája című háborús akciófilm, ami arról szól, hogy az 1950-es években a kínai néphadsereg beszáll a koreai háborúba (persze először az amerikaiak támadják meg Kínát) ahol egy heroikus csatában legyőzik a túlerőben lévő amerikai sereget, és a hősiességüket látva az amerikaiak fel is adják a háborút. A film utolsó képkockáin ez a felirat olvasható:
„Az amerikai agressziónak ellenálló, és (Észak-) Koreát segítő háború nagyszerű szelleme örökké megújul! Örökkévaló dicsőség a Népi Önkéntes Hadsereg mártírjainak!”
Az eggyel korábbi rekorder a Wolf Warrior 2. című klasszikus, Rambo-stílusú akciófilm, amiben a magányos kínai hős egy közelebbről meg nem nevezett afrikai ország dzsungelében számol le a Big Daddy nevű amerikai zsoldos vezette gonosz fegyverkereskedőkkel. Ez a két film a kínai piacon nagyobb jegybevételt termelt, mint bármelyik Avatar- vagy Bosszúállók-film Amerikában.
A Covid utáni idők nagy hollywoodi mozis sikerei közül egyedül az Avatar 2. tudott a kínai piacon is kasszasikerként működni (a globális 2,3 milliárd dolláros jegybevételből 246 millió Kínában). A tavalyi év top 3 nemzetközi filmje egyenesen szánalmasan teljesített Kínában: a Barbie teljes 1,44 milliárdos jegybevételéből Kína 35 milliót, a Super Mario 1,36 milliárdjából 25 milliót, az Oppenheimer 970 milliójából 60-at adott Kína. A Top Gun: Maverick nem is kapott engedélyt a kínai bemutatóra.
Eközben a Covid és a lezárások után újra felpörgő mozis biznisz az Egyesült Államokban tavaly 8,9 milliárd dollár jegybevételt termelt, míg a kínai belső piac 7,73-at. Ami azt jelenti, hogy nagyságrendileg ugyanott van a kettő. Amihez tegyük hozzá, hogy az amerikai piac 2005-ben hozott utoljára ilyen alacsony jegybevételt. Ha az inflációval is kalkulálunk, akkor 1987-ben, azaz 37 éve. (A Coviddal sújtott 2020–2022 közötti éveket most természetesen nem számítjuk.)
Hát így jutunk vissza a cikk elején említett hollywoodi pánikhoz
Nem volt elég a világjárvány, a színészek és a forgatókönyvírók sztrájkja, a streaming térnyerése, hogy az emberek szívesebben néznek sorozatokat, mint filmeket, meg hogy kifulladt a 10-12 éven át tuti sikerreceptként működő szuperhősös-képregényes zsáner, még azzal is szembe kell nézniük a stúdióknak, hogy többé nem számolhatnak a Kínából leeső pár százmilliós jegybevétellel.
Persze nem kell olyan nagyon sajnálni a hollywoodi fejeseket, valószínűleg motivációs trénerek leggagyibb bölcsessége („ahol más akadályt lát, ott láss lehetőséget”) nyomán már rájöttek, hogy azzal, hogy nem muszáj a kínai ízlést, és a kínai cenzorokat kiszolgálni, akár még jól is járhatnak. Például újra lehet vígjátékokat és drámákat csinálni, sőt milliárdos kasszasikereket csinálni belőlük (lásd Barbie és Oppenheimer). Vagy hogy nem muszáj 200 millió dollárnál kezdődnie egy nagyszabású film költségvetésének, és CGI-varázslatok meg digitálisan megfiatalított színészek helyett lehet a forgatókönyvre meg a színészi játékra is alapozni egy film sikerét. Vagy ki tudja, biztos vannak még hasonló, forradalmi ötletek a stúdiók agytrösztjeinél, mindenesetre a mozi sokszor volt már válságban, de aztán valahogy mindig visszatért, és egészen biztos, hogy most is meg fog tudni újulni, és újra kitalálni saját magát.
(Fő forrásaink a New York Times, a The Wrap, az NPR, és a Variety cikkei voltak.)
