A Semmelweis egy olyan film, ami azzal indul, hogy egy vajúdó nő torka szakadtából a kamerába ordít, majd a vége felé a csúcspontnak szánt, tárgyalótermi jelenetben egy anyuka teli torokból elüvölti magát: Semmelweis, az anyák megmentője! (A zárófeliratban azért ezt kiírják újra, biztos, ami biztos.) Ebből már talán sejthető, hogy a Semmelweis nem a finom, rejtett utalások filmje, de ki várna ilyesmit, amikor annyira komolyan veszi a nézőjét, hogy a látványosan fejét törő főszereplő egy ponton hosszan maga elé meredve azért szóban is a fejünkbe veri, ami esetleg nem esett volna a film első órájában:
Semmelweis szerint van még valami, amire nem gondoltunk.
Azért dühítő ez a fárasztó történelemleckére hasonlító hangnem, mert Semmelweis Ignác élete abszolút filmre kívánkozó történet, tele máig nem tisztázott részletekkel. Olyan életút, amiben benne lett volna egy Oppenheimerhez (vagy akár a fiktív Lydia Tárhoz) hasonlóan megszállott, a környezetével folyamatosan konfrontálódó, ellentmondásos figura bemutatása. Ehelyett Koltai Lajos (Sorstalanság) filmje annyira kiszámítható hőstörténet lett, hogy egy idő után sportot lehet űzni abból, mennyire pontosan tudjuk megjósolni a következő percek történéseit.
A magyar orvos életéből a bécsi évekre, egészen pontosan 1847-re koncentrál a film, arra az időszakra, amikor már robbanásközeli a feszültség az osztrák és magyar orvosok között, a bécsi klinika szülészeti osztályán pedig járvány módjára szedi áldozatait a gyermekágyi láz. Ebben a helyzetben találkozunk a fiatal magyar orvossal, aki nyers modora és munkamániája miatt hírhedt a klinikán. Magyar származása, túlzott igazságérzete okán nem épp az igazgató kedvence – így aztán gyorsan fel lehet skiccelni a történet frontvonalait, a magyar, elhivatott orvosokat és a velük szemben álló intrikus, háttérben machináló osztrák kórházi vezetőket. Pedig ennél már akkor is bonyolultabb volt a kórházi fertőzések kezelésének kérdése, ami egészen a mai napig problémát jelent.
Ez a szándék, hogy egy eleve kiélezett, feszült helyzetben mutassák be sűrítve Semmelweis felfedezéshez vezető, rögös útját, akár még működhetett is volna. A film direkt koszosra, lerobbantra hangolt látványvilága még passzol is a Semmelweisre rátelepedő belső feszültséghez. Csakhogy annyira tiszteli a film a főhősét, hogy nem tud szabadulni a klasszikus történelmi filmek hősábrázolásától. (Vagy a mai magyar történelmi filmekétől: a Semmelweis 2,4 milliárd forintos állami támogatásból készült, lekörözve a hasonló hősábrázolással dolgozó Hadikot.)
Van sok lehetősége egy filmnek arra, hogy a főszereplőjét kínzó feszültséget átadja, de a Semmelweisben ez főleg abban merül ki, hogy
Vecsei H. Miklós minden más szereplőnél jobban és többször izzad.
Egy ponton már szinte hihetetlennek is tűnik, hogy azok az izzadságcseppek nem mozdulnak el a homlokáról. Amikor Semmelweis nem a páciensei fölé hajol csapzott hajjal, nem a hullaszállítót keni dühösen a falhoz, és nem valamelyik felettesével vitatkozik, akkor a könnyedebbnek szánt jelenetei egyszerűen nem működnek. Érezni a főszerepet alakító Vecsei H. Miklóson, hogy oldaná ezt a halálosan komolyan vett csodadoktort némi öniróniával, de az a pár humorosnak szánt sor ebben a környezetben csak még hamisabb tőle. Esélyt sem ad a film annak, hogy egy pillanatra is megkérdőjelezhessük Semmelweis szándékait és módszereit, a történelem itt egy szemszögből elmesélhető, fekete-fehér sztori lett, amiben természetes végkifejlet, hogy Semmelweis aranyló fényben, mosolyogva emeli fel sorban a csecsemőket egy vidám montázsban. Mindenki más, aki esetleg nem ért egyet vele, csupán akadálynak tűnik.
Nem a történelmi hűséget kérem számon a filmen, főleg nem egy olyan személy esetében, akinek az életéről még mindig hiányosak az ismereteink. Gárdos Péter például arról a Semmelweisről szeretett volna filmet forgatni, aki talányos módon 15 évig nem publikálta felfedezését, és csak ennyi idő elteltével kezdett el elkeseredett módon harcolni az igazáért, majd úgy kötött ki elmegyógyintézetben, hogy abban a magyar orvostársadalomnak és a feleségének is jókora felelőssége volt. Ez a film végül nem készült el, helyette könyv született belőle.
A végül elkészült filmben csak a vége főcím előtt érkező felirat emlékeztet rá minket, hogy Semmelweis felfedezése tragikus sorshoz vezetett. Nem a két filmtervet versenyeztetném, de kétségtelenül csak jót tett volna a filmnek, hogyha hőse nem a maradiakkal ádáz harcot vívó szabadságharcosként, hanem azért ennél egy fokkal összetettebb személyiségként jelenik meg. Főleg azért, mert az alkotók korábban épp arról nyilatkoztak, meg akarják mutatni a Semmelweist jellemző ellentmondásokat is, és azt, hogy egyáltalán nem diadalmenet volt az élete.
Ehelyett kapunk például egy nevetségesen egyoldalúan bemutatott antihőst, a Semmelweist folyamatosan gáncsolgató, osztrák orvos, Ferdinand Kollar személyében. Szegény Kovács K. Tamáshoz méltatlan ez az ármánykodó szerep, ami egyetlen arckifejezést vár el a színésztől, és ami azzal nyomatékosítja a karakter gonoszságát, hogy nagyon fenyegetően falhoz tudja szorítani a nőket.
A klinikát igazgató Klein (Gálffi László) Semmelweis igazi ellenfele, de a kórházvezetőről is túl későn derül ki, hogy a magyarok megvetésén túl még más érzelem is szorult belé. Semmelweis barátai is csak arra szolgálnak, hogy kimondják azt, amit az alkotók szerint muszáj nyomatékosítani. Jakob Kolletschkáról (Elek Ferenc) azt tudjuk meg, hogy imád enni, és nem érti, Semmelweis miért nem élvezi az életet, Markusovszky Lajos (Csapó Attila) pedig arra szolgál, hogy barátja fülébe suttogja, hogyan is kellene mozogni a bécsi politika útvesztőjében.
A Semmelweis készítőiben ott volt a szándék arra is, hogy a korszak társadalmi nézeteiről is felvázoljanak egy képet, így a nők szerepének egyoldalú megítélésére, a szüléseket övező tévhitekre is van utalás, és a női szereplők sem csak elszenvedői, hanem alakítói a történelmi alakok harcának ebben a történetben. De azért ezeket a próbálkozásokat nehéz úgy komolyan venni, ha egy mély, szerelmi bánatot elsíró beszélgetés végén a két ápolónő közül Semmelweis szeretője, Emma Hoffman (Nagy Katica) azzal vigasztalja a maga alatt lévő társát (Mészáros Blanka), hogy
holnap bál, csinosítsd ki magad!
Ebben a környezetben, ebben a komótosan, színpadiasan előre haladó történetben tényleg feloldozásként éri a nézőt, hogy a film csak beteljesíti végre célját, és Semmelweis büszkén elhajózhat a messzeségbe. Abban a tudatban hagyhatjuk ott a filmet, hogy készült egy gondosan szerkesztett Wikipédia-szócikkre hasonlító film egy történelmi figuráról, amiből a gondolkodásra késztető, nem egyértelműen megítélhető részeket valaki szépen kiszedte.
Az After+ popkult podcastunk friss adásában is beszélgettünk a filmről és annak hátteréről: