Gárdos Péter: Közpénzből lesz egy hatalmas giccsgyár

Gárdos Péter filmrendező-íróról talán kevesen tudják, hogy másodosztályú sakkversenyző volt, gyerekkorától játszik és ez a lelkesedése a mai napig kitart. 1971-ben került a Filmhíradóhoz, ott pénzben is sakkozott, akár napi 4-5 órákat, és amikor már sokat veszített, rájött, hogy jobb, ha felhagy ezzel a szokásával. Emellett persze Koltai Lajosról is szó esik a Veiszer Alindával folytatott beszélgetésében, amit itt lehet megnézni némi támogatásért cserébe.

A beszélgetés Gárdos gyerekkorától halad a jelen felé, kiderül, hogy a filmrendező általános iskolában „hírhedten rossz tanuló volt”, aztán a Radnótiba járt, ahol az első évet 2,6-os átlaggal végezte, ám harmadikra összeszedte magát, és tanulmányi versenyeken is elindult. Végül magyar-orosz szakon kötött ki a bölcsészkaron, mert a Színművészeti Főiskolára nem vették fel. Sokáig nem is tudta elfelejteni ezt, és „egy seb volt” számára, hogy „egy külső körből került be a filmszakmába”. „Nem is tudom, melyik volt az a film, amikor ezt el tudtam felejteni. Talán lehet, hogy soha.” Később ugyanakkor arról beszél, hogy bár a filmszakmába és az irodalomba is kívülről érkezett, nincs benne emiatt semmiféle kisebbrendűségi érzés, inkább sajátos egyediséget érez.

Bár több filmje sok elismerést kapott nemzetközi filmfesztiválokon, az ilyen győzelmek szerinte „pillanatnyi örömök”, amelyek nem jelentenek igazából semmit. Az ellenben jól esik neki, hogy a ’86-ban készült Szamárköhögésre még ma is kap pozitív visszajelzéseket, mert sokaknál ma is „betalál” a film.

Szerinte egy filmrendezőnek az jelenti a legtöbbet, ha „egy film 30-40-50 éven keresztül képes élni”.

Aztán a beszélgetés rákanyarodik regényírói munkásságára, Veiszer Alinda szerint későn és nem klasszikus módon lett író, emiatt máshogy működnek a szövegei. Gárdos el is mondja ehhez kapcsolódóan, hogy minden regényének az embrióváltozata egy film vagy egy forgatókönyv. Ahogy a forgatókönyveinek, úgy a regényeinek is egy-egy szituáció az alapja.

Gárdos zsidósága – mint mondja – már bonyolultabb kérdés (szülei holokauszt-túlélők voltak, akik gyermeküket görögkeleti vallásra kereszteltették), egyrészt mert úgy tudta meg az édesapjától, hogy ő is zsidó, hogy pont lezsidózott valakit; és ahogy ment előre az időben, úgy foglalkozott egyre többet a zsidóságával és úgy lett az egyre fontosabb neki. Mostanra fontos számára, hogy van egy olyan közösség, amiről tudja, hogy ott áll mögötte. Amikor az öccse halálos beteg lett, az utolsó másfél évében a család elkezdte tartani a zsidó ünnepeket, mert ez volt az öccse kívánsága. Az öccse azt remélte, ha igazi, rendes vallásos ember lesz, isten talán megkegyelmez neki. Testvére „sóvárgó hite” változtatta meg az ő viszonyát is, azóta érzi úgy, hogy fontos a zsidósága – nem vallási értelemben, hanem, mint a valahova tartozás élménye.

Innen indulva beszélt arról is, hogy volt pár olyan transzcendens élménye, amit nem tud a logikával magyarázni, és ezért nem is hiszi, hogy mindent értünk a világ működéséről. Példaként azt az esetet hozza, amikor 1987-ben Amerikában járt a Szamárköhögés című filmje miatt, amit több városban is bemutattak, és

amikor New Yorkban sétált egy kísérőjével Brooklyn városrészben, egyszer csak megállt és azt mondta kísérőjének, hogy járt már itt egyszer. Mondta a nőnek, hogy ha befordulnak jobbra, 8-10 méterre ott lesz egy cipészműhely, ahol le kell menni. Aztán kiderült, hogy ez tényleg így van.

Gárdos akkor járt életében először New Yorkban, és mint mondta, akkor még nem is nagyon látott amerikai filmeket, ahonnan esetleg ismerős lehetett a helyszín.

Ezután több téma is szóba kerül, amely leginkább a családja történetével kapcsolatos:

• családtörténet;
• emigrálás kísértése;
• apja csalódása kommunista hitében;
• a családtagok kapcsolata a politikával;
• ki és milyen indokkal akarta rávenni, hogy lépjen be a pártba.

Majd szó esik a filmrendezői munkásságát megalapozó Filmhíradóról is, ahol rögtön az első munkanapján részt kellett vennie történelemhamisításban: úgy hoztak létre „archív felvételeket”, hogy megtaposták a filmeket. „Ha úgy tetszik, a filmhíradós korszakomban megtanultunk hazudni, megtanultunk hamisítani” – mondja majd: „Csínynek fogtam fel, hogy ha nincs archív, akkor gyártunk egyet”.

Szerinte ennek az a haszna, hogy ha ma archívokat néz, idővel észreveszi, ha valami nem stimmel. Gárdos aktuálisan készülő regényének a címe egyébként ehhez kapcsolódik: Filmhamisítók. A híradót 1979-ben hagyta ott – televíziósként sokféle műsorban közreműködött addig.

„Az én múltamban semmi olyan nem volt, ami miatt egy másodpercig is rettegnem kellett volna” – mondta ezt már a rendszerváltás időszakáról, amit nála egyébként is elhalványított az öccse súlyos betegsége, amikor 3 éven át az életéért küzdöttek.

Végül a jelen magyar filmgyártásáról esik szó, és arról, hogy ő itt milyen szerepet tölthet be: „Magyar pénzből nem valószínű, hogy csinálok már filmet, hacsak nem változik meg az egész rendszer.”

Semmelweis Ignác apropóján – akiről végül film helyett regényt írt – elmélkednek kicsit a közép-európai sorsról is, amelyben a másság elfogadásáért küzdeni kell. „Abban a percben, hogy kiemelkedsz, ebben az országban 300, 400, 500 év óta bunkós bottal fejbe csapnak.” Majd a filmes világról: „Azt gondolom, hogy most egy egész generációt vagy két generációt tesznek igazából tönkre.

Van valami a mostani helyzetben, amely mindenfajta igazi, értelmes emberi gondolkodást háttérbe szorít. Nagyon finoman fogalmaztam.”

Erre Veiszer Alinda nekiszegezi, hogy nem hiszi, hogy nem dühös Koltai Lajosra, hogy gyakorlatilag helyette rendezi meg a Semmelweis-filmet, amit először Gárdosék írtak meg (Veiszer Koltaival még novemberben beszélgetett, és ott is szóba kerül a Semmelweis-film, amelyre Koltai különös reakciót ad.) Erre Gárdos azt mondja, hogy megpróbál pontosabban fogalmazni:

„Igazából dühös csak arra a rendszerre lehetek, amely ezt a helyzetet létrehozta. Azt gondolom, hogy amikor kineveznek egy politikai komisszárt egy szakma élére, akkor annak nagyon komoly következményei vannak. (…)

Amikor azt látom, hogy az egész magyar filmszakma az úgynevezett történelmi filmek felé fordul és elkezdi gyártani ezeket a szupergiccseket, tehát a közpénzből egy hatalmas giccsgyár lesz, akkor nem tudok egy külön emberre haragudni, arra a rendezőre vagy operatőrre vagy bárkire, aki nem tud ellenállni a csábításnak és elvállalja. Engem inkább ez a mechanizmus borzaszt el.”

És szerinte neki már csak azért sem kell dühösnek lennie, mert ezek a filmek magukban hordozzák a büntetésüket.

Gárdos úgy gondolja, hogy Koltai esetében nem erről van szó, ugyanakkor egy csomó ember megpróbál élni 20-30 évesen, egzisztenciális problémái vannak, és az ilyen emberek elé nagyon nehéz erkölcsi kérdéseket helyezni. Mint mondta, nála ez már azért nem dilemma, mert meg tud élni, van egy másik foglalkozása és nagyon jól érzi magát a bőrében.