Koltai Lajos: Nem tudom, nem emlékszem, nem is hallottam, nem gondolok névre, jó?

Ismerik azt a filmet, hogy az Ember, aki ott sem volt? A műfajhoz méltóan nyomasztó hangulatú, a múlt század negyvenes éveiben játszódó film noir az ezredfordulóról többek között Billy Bob Thorntonnal és James Gandolfinivel a Coen fivérek rendezésében.

Nézem Veiszer Alinda legújabb műsorát, amelyben a Kossuth-díjas és nemzet művésze elismerésben részesült Koltai Lajossal, a Sorstalanság rendezőjével, a Napfény íze, a Mephisto, a Redl ezredes, a Hanussen vagy éppen a Megáll az idő operatőrével beszélget – a kicsivel több, mint egyórás interjút egy jelképes összegért itt lehet megtekinteni –, és újra és újra ez a film jut az eszembe. Pontosabban ennek a filmnek a címe. Pontosabban az interjúnak nagyjából a felétől, körülbelül a huszonötödik perctől.

Addig a beszélgetés kedélyesnek mondható, inkább személyes, mint szakmai jellegű. Szó van benne arról, hogyan lett Sutyi a beceneve, miért hívják már inkább tanár úrnak, mint Sutyinak, miért nem szereti a Lajost. Szegénység és az anyja varrónői tehetsége, Tiszadob, ahol majdnem vízbe fulladt, és míg fuldoklott – végül az apja rántotta ki a kantáros fürdőnadrágja kantárjánál fogva – a víz alól látott egy jegenyesort a másik oldalon, ez a vizuális élmény belevésődött, bár filmjébe még nem dolgozta bele.

A gyerekkor kapcsán jön elő 1956 témája (tízéves volt akkor), és az „szép történet”, hogy a szomszédjukból egy Lukács nevű, háromgyerekes családból az egyik gyerek mondta az anyjának: „Koltai néni, én addig úgyse nyugszom, amíg ki nem lyukasztják a bőrömet”. És ez meg is történt, „benn voltak a Royal szállóban, és a szállót elkezdték az oroszok lőni tankkal”, onnan kimenekültek, de egy géppuskával keresztül kaszálták a srácot.

„Ha egyszer csinálnék egy 56-os filmet, és valószínűleg kellene, mert még mindig nincs igazi 56-os film... Persze kinek mi az 56... Ez benne lenne, az biztos. Ennél szebbet én nem tudok kitalálni” – mondja. Innen a beszélgetés átterelődik szakmai síkra – és csak egy rövid, a felesége tavaly bekövetkezett halálával foglalkozó részben lesz újra magánéleti –, majd hamarosan nagyon különös fordulatot vesz.

– Miért nem csinált 56-os filmet?
– Soha senki nem kért meg rá, hogy csináljak. És olyan kényszer nincs bennem, hogy muszáj lenne.
– Miért, a Semmelweisre kérték?
– Igen, arra kértek... Azt fölajánlották. Szó szerint.
– Kik?
– Fölhívtak, hogy van egy, hogy olvasnék-e egy könyvet...
– De ki?
– Lajos Tamás volt. Ő mondta, hogy rendezőt keresek.

(Lajos Tamás 2016 óta az NKA filmművészeti kollégiumának vezetője, 2020 óta az SZFE-t fenntartó alapítvány kuratóriumának tagja, 2013 óta tizennyolc film, köztük például a Blokád producere, akit szakmai körökben a mostani filmes világ megkerülhetetlen szereplőjeként emlegetnek.)

Ezután röviden még szó esik a korábbi, meg nem valósult, fiókban lévő vagy épp előkészítés alatt álló filmterveiről – film Fejes Endre Szerelemről bolond éjszakán regényéből, Tesla-film, film Julia Orringer könyvéből, a Láthatatlan hídból, és egy négyrészes tévéfilm Törőcsik Mariról –, de a Semmelweis-film említése elindítja a beszélgetést egy olyan csatornába, amiből aztán Koltai az interjú végéig nem tud kimozogni.

Alinda folyamatosan a véleményét kérdezi. Arról, hogy mit gondolt a filmművészetről, a politika és a művészet viszonyáról és a befolyásolásról, arról, hogy 1990-ben a Filmszemlén milyen dühös beszédet mondott a zsűri elnökeként arról, hogy itt haveri alapon dőlnek el a dolgok, és arról, ami és ahogyan az SZFE-n történt (az egyetemen Koltai az előző vezetés idején nem tanított, most tanít). De minden kérdésre oda fut ki a válasz, hogy Koltai Lajos erről nem tud, nem hallott, nem emlékszik rá, nem érdekli, nem mond neveket.

Mutatok néhány részletet – töménynek, „szövegkörnyezetből kiragadottnak” tűnhet, de valójában hű lenyomata a beszélgetésnek.

– Olvasta, hogy mit mondott Gárdos Péter a Semmelweis-filmről?
– Nem.
– Hogy ő is írt egyet, és már el is jutottak valameddig, és akkor egyszer csak azt mondta nekik a filmalap, hogy jól megírt könyv, de nem felel meg a... nem tudom, a koncepciónak, ahogy Semmelweisről szeretnének beszélni. Ezt nem hallotta?
– Nem, forgatókönyvről sem tudok, meg arról sem…
– Gárdos Péter azt is mondja, hogy szerinte politika áll amögött, hogy nem ő kapta, hanem Lajos Tamás producer, aki mindent megkap egyébként, amire pályázik.
– Erről nem tudok. Nem is beszéltünk róla... Egyszer hallottam, hogy valaki még foglalkozik még... izé..., és mondtam, hogy tudtok-e róla, mondták, hogy tudunk róla, de neked ezzel nem kell foglalkozni. Ennyi volt, ennyit tudtam erről. (…) Én tényleg nem tudok róla.

(…)

– 1990-ben a Filmszemlén beszélt a zsűri tagjaként, vagy talán elnökeként beszélt a felhozatalról, és nagyon dühös volt, hogy itt haveri alapon dőlnek el a dolgok, komoly reformokat akart hozni...
– Én? (…) Én nekem semmi hatalmam soha nem volt ilyesmihez...
– Nem is mondtam, hogy hatalma van, csak mondta, hogy ezt kellene csinálni.
– Nem emlékszem. Arra emlékszem, hogy dühödt voltam egy dokumentumfilm miatt.

(…)

– Kicsit később, 2012. Azt mondta, újranézte a Mephistót, és idézem: „Pontosan arról szól a Mephisto, amiben élünk, ahogy élünk. A művészet és a hatalom ma is kitapintható szerepe pontosan ott van a film képein. Ott tartunk, ahol tartottunk, és ez nagy tanulság”. Ma is ezt gondolja?
– Hát nem tudom, hogy milyen viszonyban vannak. Én ezzel, én tényleg soha nem foglalkoztam ezzel (…) A Mephisto tényleg erről szólt, ma is erről szól.
– A politika és a művészet viszonyáról. És '12-ben azt mondta, hogy ugyanott tartunk, mint tartottunk. Ez egy kritika.
– Az '12-ben volt, mikor volt ez, húsz éve... tíz éve.
– Tíz éve. Ma ezt gondolja?
– Megpróbálok egész őszinte lenni: én most nem látok ilyen befolyást. Most, hogy benne vagyok, mert azt kell, hogy mondjam, hogy benne vagyok a közepében, egyáltalán nem látom, hogy, hogy... Hát például tőlem soha senki semmit nem kért. Ha hiszi, ha nem. (…) Ha már a Lajos Tamást mondja: 55 napot forgattam, ő 7 vagy 8 alkalommal volt kinn, és csak azért, hogy hogy vagyok, és jó munkát kívánt.
– De tudja, hogy ő ugyanaz a producer, aki Herendi Gábornak meg azt mondta, hogy nem kap pénzt, és...
– Ezt nem tudom. Nem, ezt nem tudom. Nem is hallottam.
– Hogyhogy nem tudja?
– Én nem követem ezt.
– Miért nem?
– Mert nem érdekel. Abszolút nem érdekel.

(…)

– Azt érzi, hogy micsoda megosztottság van.
– Nem annyira, mint gondolná. Nem. Tényleg nem. Nem foglalkoztam soha azzal, hogy mi van. Amikor felkértek, hogy tanítsak, akkor se kértek semmit, csak annyit mondtak, hogy légy szíves, taníts, nálad jobban senki nem ért ehhez (…) Csak azt kérjük tőled, hogy magadat tanítsd.
– És azt is követte, ami előtte történt? Végigkövette azt, ami elvezetett odáig, hogy egyszer csak egy teljes személycsere történt a Színművészetin? A diákok, a demonstrációk...
– Igen, azt láttam.
– És arról mit gondol?
– Nem mentem volna oda soha, az biztos. Soha.
– Tüntetni vagy tanítani?
– Tüntetni. De tanítani se akartam…
– Miért?
– Mert már nem olyan. Néztük, hogy kik tanítanak, hogy tanítanak. Bárki jutott akkor már bármilyen katedrához (…)
– Kire gondol?
– Nem gondolok névre, jó?
– És most olyan nevek tanítanak, akik…
– Nem, most másról van szó. Most engem felkértek (…) most arra kértek föl, hogy magamat tanítsam. És barátom kért fel. De mindegy... Ez más…

(…)

– Ahogy az SZFE-n a váltás történt, annak minden pontjával tud azonosulni?
– Nekem azzal nem kellett azonosulni. Fogalmam nem volt, hogy mi történik és miért történik.
– És a véleményére vagyok kíváncsi, ahogy elvezetett az út, hogy jó, erre az új egyetemre megyek.
– Úgy éreztük, hogy színvonaltalan lett a dolog.
– De hát Enyedi Ildikó tanított ott, meg Gothár Péter...
– Akkor most én kérdezek, mi lett a baj ott mégis? Mitől lett ez az egész? Hol vannak most a többiek, mit csinálnak?
– Az Enyediék? A freeSZFE-n tanítanak.
– Nagyon szeretem őt, egy tehetséges jó ember, szeretem a filmjeit is. De semmi más. Soha nem éreztem, hogy ehhez közöm lenne. Hogy nekem ebben bármi módon részt kellett volna vennem.
– Szerintem hiba, hogy magát nem hívták.
– Szerintem mindig úgy tekintettek engem, hogy én minden fölött állok. Ezért nem tud velem senki semmit csinálni. Mert elértem valamit, amit senki más. És nem itt értem el, vagy ott értem el, hanem magamtól. Magamtól értem el mindent.

(…)

– A politikai kérdések mennyire izgatják Önt? Sok filmes panaszkodik arra, hogy…
– Én nem tudom. Én erről nem is hallok.
– Már nem érdekli a magyar film komplex sorsa?
– Biztos, hogy nem. Nem figyelek, hogy kivel mi van. Én ezekről nem hallok.

Az interjúból ezek után még kiderül, hogy Koltai szerint nemcsak szakmát, hanem emberséget is kell tanítani, „ahogy én gondolom, és tudom, hogy én nem gondolom rosszul”, valamint az is, hogy „mi szeretetben dolgoztunk és hitben, hitalapú az egész filmgyártás”.

Beszélnek arról is, hogy Koltai nem látta az Elk*rtuk című filmet, mert nem érdekli, a Lajos Tamás producerségével készült Blokádot viszont látta, és szerinte az „nagyon jó”, „nagyon hiteles”, az pedig nem igaz, hogy Göncz Árpád „nevetséges bohócként” jelent volna meg benne. Szerinte viszont a témája miatt nem érdemes Oscarra jelölni, „senkit nem fog érdekelni, nem ismerik ezt a két embert”. De jól megcsinált film. Majd egy igazán az erre a műsorra jellemző koltais válasszal zárja az erről szóló részt is:

– Nincs benne politika, hogy ezt jelölték Oscarra?
– Nem tudom.