A legmerészebb #MeToo-filmben egy leszbikus nő a szexuális ragadozó

Todd Field már rendezői debütálásával, a 2001-es A hálószobábannal és az azt követő 2006-os Apró titkokkal egyértelművé tette, hogy vonzódik a lassan építkező, ambivalens karakterdrámákhoz. Hiába jelölték az első két filmjét összesen nyolc Oscarra, a kétezres évek amerikai szerzői filmjének nagy reménysége ezután hosszú évekig nem rendezett. Nem azért, mert nem szeretett volna: a Wikipédia-oldala külön szekciót szentel a 2006-ot követő 15 év meg nem valósult projektjeinek, sztárgárdás filmekkel és sikerregények sorozatadaptációival.

Végül a koronavírus-járvány karanténidőszaka alatt megszülető, kifejezetten Cate Blanchettre írt forgatókönyve az Universal égisze alatt eljutott a megfilmesítésig, majd a velencei filmfesztiválra, ahonnan egyenes út vezetett az Oscarig. Legjobb film, legjobb rendező, legjobb forgatókönyv, legjobb fényképezés, legjobb vágás és legjobb női főszereplő kategóriákban versenyez, mindben teljesen megérdemelten, valahol mégis egy kisebb csoda, hogy egy ilyen bevállalós alkotás az Akadémia kegyeibe kerülhetett.

Lydia Tár egy ikon. Napjaink talán legünnepeltebb karmestere, a Berlini Filharmonikusok első női vezetője, EGOT-díjas (tehát Emmyvel, Grammyvel, Oscarral és Tonyval is bíró) művész, Leonard Bernstein tanítványa, Gustav Mahler szerzeményeinek legnagyobb értője, egy igazi maestro. És amúgy nem létezik – ezt talán érdemes kihangosítani az arról szóló hírek után, hogy sokan a moziból kifelé menet döbbentek rá, hogy nem életrajzi filmet néztek. Mentségükre szóljon, Field kitalált karaktere minden mozzanatában valósnak érződik, ahogy a története is,

még ha nem is vagyunk hozzászokva, hogy a #MeToo óta sokat vizsgált hatalmi visszaéléseket ezúttal nem egy heteroszexuális férfi követi el.

Maga Lydia Tár a filmen belül is egy kitalált személy, ugyanis a magyar felmenőkkel rendelkező karmester Linda Tarr néven született New York külvárosában. A Tár egy művésznév (fun fact: a forgatókönyvet a magyarországi tartózkodása idején kezébe kapó Cate Blanchett a gyógyszertár szó alapján állt elő az ékezet ötletével), annak a nagyon fontos elit identitásnak a része, amit Lydia féltve őriz, és ami hamarosan darabokra hullik. Bár erről mit sem sejt a film kezdetén, amikor az egész világ (vagyis annak a jóval szűkebb, a klasszikus zene iránt érdeklődő része) őt ünnepli, ahogy az önéletrajzi könyvének kiadására és élete egyik legfontosabb előadására készül.

A zseniális karmester első ránézésre igazi üvegplafontörőnek tűnik, aki olyan fontosnak tartja nőtársai segítését, hogy egy fiatal női karmestereket támogató alapítványt is létrehoz. Csakhogy valami nem stimmel, pontosabban valaki: egy fiatal karmester lány Tár múltjából, aki sikertelenül próbálja vele felvenni a kapcsolatot, miközben egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy nem egyszerű szakmai ellentétről van szó. A saját kiválóságától megrészegült Tár a múltbéli tettei visszaütésekor kénytelen szembesülni azzal, hogy a tehetsége és a szakmai kapcsolatai már nem elég erős védőfalak egy modern médiabotrány ellen.

Mivel a magas pozícióval való visszaélés és a fiatal nők szexuális kihasználása kerül középpontba, felmerülhet a kérdés, hogy Tár miért nem férfi karakter, hiszen a #MeToo-botrány valódi figurái és a téma filmes feldolgozásainak szereplői is jellemzően férfiak. Field is valószínűleg sok támadást megspórolt volna magának, de pont ez az ellentmondásosság teszi igazán izgalmassá a filmet – hogyan válik a többszörösen hátrányos helyzetből induló, munkásosztályba születő leszbikus nő az elitizmus legelkötelezettebb tartóoszlopává, befolyásának leggátlástalanabb kihasználójává?

A film fogadtatásában előkerültek olyan kritikus hangok, amik nőellenesnek, rasszistának vagy homofóbnak nevezték Field alkotását. Pedig a feminizmus nem arról szól, hogy minden nő szent: bizony léteznek olyanok, akik hatalomra jutva nem hogy nem húzzák fel magukhoz a nőtársaikat, de sok esetben rájuk taposnak, ha túl magasra törnének. Ezt belátni nem nőellenesség. Bár Tár nem valós személy, alakjában felismerhetők azok a híres nők, akiket a progresszivitás jelképeként tartottunk számon, egészen addig, amíg ki nem derült róluk, hogy a viselkedésük cseppet sem példaértékű.

Ott van például a leszbikus Ellen Degeneres, aki inspiráló úttörőként lett hihetetlenül sikeres komikus és tévés személyiség, majd pár éve számos munkavállalója vádolta meg azzal, hogy a közönség felé mutatott barátságos imidzsével ellentétben valójában kifejezetten toxikus és rasszista főnök. De Tár eszünkbe juttathatja a transzneműekről alkotott nézeteivel nagy port kavaró J.K. Rowlingot is: a Harry Potter könyvek írójának visszatérő aggodalma, a pénisszel rendelkező transznemű nők női mosdókba engedése konkrétan megjelenik a filmben egy jelenet erejéig, és Tár pont úgy reagál rá, ahogy azt Rowlingtól várnánk.

Nem csoda, hogy szélsőséges vélemények is születtek a Tárról, de Fieldet nem kell félteni, nagyon tudatosan alakította ki úgy a filmjét, hogy borzolja vele a kedélyeket.

Élvezettel vájkál a legkényesebb, legpolarizáltabb témákban, lehetővé téve az egymásnak teljesen ellentmondó értelmezéseket. Erre a legjobb példa Lydia és a konzervatórium egyik tanítványának jelenete: a vendégoktatóként kurzust tartó karmester vitába száll a fiatal fiúval, aki nem akar Bach-művet vezényelni, mert problémásnak tartja a személyét és különben sem tud azonosulni egy fehér ciszhetero férfi zeneszerzővel. Tár heves identitáspolitika-ellenes kinyilatkoztatását lehet a libsiket elpusztító szellemes alázásként, vagy az abuzív zsarnok bigottságának látványos lelepleződéseként is értelmezni. De az igazság – ahogy a film szinte összes többi jelenetének esetében is – valahol a kettő között van.

Az értelmezési bizonytalanság akár bosszantó is lehetne, de ehelyett kifejezetten üdítő, ahogy Field elvárja a nézőktől a gondolkodást és az önálló véleményalkotást a didaktikus üzenet szájba rágása helyett. És bár az eddigiek alapján úgy tűnhet, hogy a Tár egy nagy diskurzusfilm – és pár értekezés a művészetről valóban okoz némi bölcsészszakos szeminárium flashbacket – nem véletlen, hogy a forgatókönyv mellett a rendezés, az operatőri munka és a vágás is Oscar-jelölést kapott.

#MeToo-film mellett a Tár elképesztő részletességgel kidolgozott karaktertanulmány és lélektani dráma is, ami folyamatos feszültségkeltéssel és ironikus humorral követi végig Tár elkárhozását, akivel egészen rejtélyes dolgok kezdenek el történni, mintha szó szerint kísértené valami. A múltbéli áldozatainak spirituális bosszújáról van szó, vagy egyszerűen csak feltámadt a lelkiismerete? Természetesen Field ezekre a kérdésekre sem ad egyértelmű választ, ahogy a főhőst sem tudjuk teljesen megfejteni.

Értelmezési szabadság ide vagy oda, ahhoz azért erős szemellenzővel kell nézni a filmet, hogy Lydia Tárra pozitív hősként, netán a cancel culture ártatlan áldozataként tekintsünk. Mégsem karikatúraszerű szörnyeteg, hanem esendő ember, élettárs és anya, aki képes a törődésre, emellett őszinte szenvedéllyel érti és imádja a zenét. A szürkés színvilágú, tágas terekkel és hosszú beállításokkal operáló filmben megjelenik a klasszikus zene világának elefántcsonttorony-jellege, ugyanakkor a szépségét is látjuk. Gyanítom, hogy sokan lesznek Mahler 5. szimfóniájának rajongói a Tár hatására.

Nem utolsó szempont az sem a karakter vonzerejében, hogy Cate Blanchett alakítja, akit egyszerűen képtelenség nem csodálni. Jobbnál jobb nadrágkosztümöket vonultat fel, könyespolcokkal teli művészotthonokban zongorázik, szexi mély hangján németül instruálja a zenészeit – pontosan értjük, hogy miért szeretik olyan sokan, még azok is, akiket egyértelműen kihasznál. Elszörnyedve, ugyanakkor lenyűgözve nézzük intelligens alázásait és manipulatív trükkjeit; Tár még a lányát piszkáló osztálytársat is olyan stílusosan tudja megfenyegetni, hogy akaratlanul is elvigyorodik az ember.

Ahogy az azt megelőző bő két és fél óra, a film befejezése is – Cate Blanchett szavaival élve – egy Rorschach-teszt. Az aljas predátor megkapta méltó büntetését, vagy egy korszakos tehetség vesztét okozta, hogy az internet idején lett naggyá? Erre bárki megadhatja a neki tetsző választ, de szó sincs arról, hogy Field gyáva módon direkt mindkét oldalnak behízelgett volna. Épp ellenkezőleg, a rendező görbe tükrébe mindenkinek érdemes lenne belenéznie.