A legnagyobb film a legnagyobb magyarról, a legkisebb gondolattal mögötte

A Most vagy soha! első feliratában azzal kecsegtet, hogy amit látunk, az, „ami történt” és „ami történhetett volna”, a kudarca pedig abból fakad, hogy nem ismeri fel: a kettő kizárja egymást. Rákay Philip kreatív producer pontosan tudatában van ennek a kettősségnek, a premier előtti nyilatkozataiban rendszeresen beszélt arról, hogy amikor március 15-öt meg akarták filmesíteni, rá kellett jönniük, hogy „kevésbé filmszerű”, azaz hiányoznak belőle az egyértelmű konfliktusok, a célok, absztraktok, és mivel a közvélemény szeme előtt a szórakoztató film = akciófilm, a folyton vonuló, meg-megálló tömeg nem igazán alkalmas arra, hogy akciójeleneteket facsarjanak ki belőle.

Ezért Rákay és két forgatókönyvíró-társa (Szente Vajk és Kis-Szabó Márk) úgy döntöttek, felturbózzák azt, ami történt. Petőfi Sándort valóban évek óta megfigyelte a bécsi rendőrség, de a márciusi ifjak kapnak egy ellenlábast a Farkasch nevű könyörtelen titkosrendőr személyében (Horváth Lajos Ottó), Szendrey Júliából ide-oda rángatott áldozat és túsz lesz, a dulakodásokból verekedés, a történelemből pedig vidámpark. A Most vagy soha! a Star Trek-sorozatok holofedélzete: megidéz egy kort, láthatólag az alkotók legnagyobb szórakoztatására.

Felmerül a kérdés, hogy ha a legfőbb alkotó is tudta, hogy a március 15-i cselekmények nem filmszerűek, akkor miért kellett egyáltalán pont abból, pont így filmet készíteni. Annyiféleképpen működik a művészet, minden nyitott mindenféle megközelítésre: egy film nemcsak bemutathat, hanem értelmezhet, elemezhet is, a Most vagy soha! viszont direkt, mint egy balegyenes, nem feldogoz, nem gondol újra, nem gondol át, nem veszi figyelembe azt, hogy 1848 mit jelenthet százötven évvel később. Beszédes, hogy az egyik gyártócégét úgy nevezik, hogy Time Machine. Mert ha a Most vagy soha! valami, akkor egy próbálkozás arra, hogy visszaidézzük azt a kort, amikor kackiás bajszú, humoros legények voltak a pesti, sőt, az országos közélet felforgatói, és – ideiglenesen – térdre tudtak kényszeríteni egy szuperhatalmat. Nemhiába vonult fel a teljes Megafon a premierre.

De nem lehet valami egyszerre múzeum és vidámpark, mert ott a kettő közül valamelyik háttérbe fog szorulni, nem lehet egyszerre történelemkönyvet és képregényt olvasni, mert az ember belehülyül. Ebbe a filmbe bele is lehet hülyülni, de nemcsak amiatt, mert a saját szerepébe és funkciójába is belezavarodik. Sodró lendületű, ami azt jelenti, hogy folyamatosan mozog, lebeg, követ a kamerája. Játékos, ami azt jelenti, hogy a szereplői félszeg mosollyal néznek egymásra, amikor nem éppen pátosszal és áhítattal a magyar tömegre. Történelmileg részletgazdag, de a részleteivel nem tud mit kezdeni – érdekli, hogy Petőfi deákkenyeret rendel a Pilvaxban, de az nem érdekli, hogy a deákkenyér valójában micsoda.

Érzelmes, mert szinte megállás nélkül szól a drámai, súlyos, érzelmeket parancsoló zenéje, amitől már a film felétől az lehet az érzésünk, hogy bezártak minket egy szimfonikus zenekar próbatermébe, ahonnan nem megyünk ki, amíg nem vagyunk átszellemülve diadalmas szentimentalizmussal. Minden külsősége megvan ahhoz, hogy filmként tekintsünk rá, van eleje, közepe, vége, vannak drámai csúcspontok, vannak szereplői, a végén kiírják, hogy ki volt az a rengeteg alkotó, akire szükség volt az elkészítéséhez. Csak a központi alkotói szándék kimerül abban, hogy

ezt a napot be kell mutatni, az úristenit neki. Hát magyarok vagyunk, nem? Petőfi Sándort, a haza poétáját akarjuk látni, nem igaz?

Petőfi születési helye és ideje nem tisztázott, halálának körülményei zavarosak, ezért Rákayék megpróbálták megtalálni az életműve középpontját: amikor a Pilvax kávézóban 1848. március 15-én elszavalja először az előző este befejezett Nemzeti dalt, és ezzel lesz az a szikra, amire a film komplett reklámanyaga épül. Ez a jelenet a film mikrokozmosza. Petőfi (Berettyán Nándor) felpattan a karambolasztalra, miközben a kocsmáros halkan mondja, hogy sáros csizmában nem kellene. Elkezdi bátortalanul szavalni a Nemzeti dalt, amire először a Pilvax közönsége figyel fel. Petőfi elkezdi hangosabban, nagyobb beleéléssel, miközben a kávézóban kivont tőrrel közeledik hozzá Farkasch, feltehetőleg, hogy leszúrja.

Ahogy haladunk előre a strófákban, Petőfi egyre jobban elemében van, az embereket hipnotizálja, az utcáról bejönnek a járókelők hallgatni. A hipnotikus ereje annyira erős, hogy egy frissen beszappanozott úr is ott lesz a kávézóban, egyenesen a borbélytól. A negyedik strófa környékén már a közönség is bátortalanul, de elkezdi visszhangozni, hogy „rabok tovább nem leszünk”. Petőfi a belső zsebébe nyúl, egy kokárdát talál, kitűzi. A vers végén a kocsmáros lefegyverzi a titkosrendőrt, Jókai Mór (Koltai-Nagy Balázs) pedig mindenki mással együtt felnéz a nemzet költőjére. Az arcán egy könny csorog.

Petőfi Sándor lenne a Most vagy soha! főszereplője, de sem a film, sem az őt játszó színész nem igazán talál fogást rajta azon kívül, hogy ő szavalja el többször is a Nemzeti dalt azon a napon. Nem érzékeltetik, hogy korának celebritása lenne, hogy az ország legnagyobb költője, hogy színész, hogy katonasága óta visszaeső beteg, hogy egy igazi pöcsfej volt a barátaival, hogy Magyarország történetének legtehetségesebb költője. Berettyán alakításában inkább tutyimutyinak tűnő, visszahúzódó művész, akiben akkor sem buzog túlságosan a forradalom heve, amikor éppen az aláírt tizenkét pontot lobogtatja a tömegnek. A márciusi ifjak közül Vasvári Pál (Fehér Tibor) kap valami személyiséget, egészen pontosan a nőcsábász, selyemmellényes, valami miatt egy animegenerátoron átküldött frizurájú ficsúrt, aki legalább a történetmesélés elvárásai szerint szöges ellentéte a monogámia fátyolos kábulatában élő Petőfinek.

Akinek a kedvese, Szendrey Júlia valami reformkori Bene Gesserit-gén miatt megérzi, hogy gyereket vár, annak ellenére, hogy a valóságban Petőfi gyereke a forradalmi napok alatt fogant, és ahogy a film végén a feliratokban szerepel, decemberben született meg. Ehhez nem kell a korszak történelmét ismerni, általános iskolás biológiatudásra van szükség. Egy újabb kérdés, hogy mi szükség volt arra, hogy Szendrey terhes legyen. Feltehetőleg az, hogy a közönség még jobban összehúzza magát, amikor a film utolsó harmadában ütik-verik és életveszélybe sodorják azt a nőt, aki majd húsz évvel később fog meghalni.

Az életveszélybe sodrás a Most vagy soha! specialitása, hála a folyton a háttérben ügyködő, végtelen elnyomói finanszírozással rendelkező titkosrendőrnek. Bizarr döntés, hogy néha teljesen elhagyjuk Petőfiéket, hogy Farkasch karakterét kövessük, de én minden egyes alkalommal fellélegeztem – a teljesen fikciós szál legalább lehetőséget adott Rákayéknak, hogy levessék a történelmi béklyókat, és legalább egy rendes történetet találjanak ki, amiben Pest-Buda mocskos sikátoraiban haramiák (egyikőjük: Jászberényi Gábor) fenyegetik egymást. Ez már legalább valami, ezen el lehet indulni: milyen lehetett a fővárosi szervezett, szarszagú koszfészkekben bujkáló bűnözőknek megélni azt, hogy éppen forradalom zajlik? Ez speciel nem derül ki, de az igen, hogy Horváth Lajos Ottó bulldogszerű figurája tényleg egy jó gonosz, még ha a forgatókönyv kétharmadáig meglehetősen zavarosak a céljai, hogy mit és miért tesz éppen, egészen pontosan hogyan is szeretné megállítani ezt a forradalmat. A forradalmat, ami a több milliárd forintos költségvetés és több CGI-látkép ellenére sosem tűnik többnek kétszáz statiszta vándorlásánál.

A vándorlást pedig a korábban említett okok miatt muszáj megtörni valamivel, mert mégsem egy Tarr Béla-film készült, ahol a mentés fiatalok csak baktatnak és baktatnak és baktatnak. A márciusi forradalom története egy Dunán is átkelő óriási baktatás, de abból nem lehet akciófilmet kovácsolni, ezért a filmet néha akciójelenetek szakítják meg, amiben ezek a mentés fiatalok – vagy néha még csak nem is ők – püfölnek pribékeket.

Ezek a jelenetek megteszik a dolgukat, a püfölés nem árt a szemnek, még akkor sem, amikor Lóth Balázs Vasvári Pál egy különösen erős clothesline-jával megfektet egy haramiát, és a kamerát megpörgeti vele. Lóth egyértelműen bérrendezői feladatot lát el, a premier estéjén a film utáni tapsnál korábban hívták ki őt, mint a kreatív producereket, Rákay Philipet és Szente Vajkot. Lóthnak ez a filmje jobb, mint az előző, de amikor hozzáteszem, hogy az előző filmje a Pesti balhé volt, akkor az perspektívába helyez dolgokat. A Most vagy soha! úgy néz ki, ahogy egy történelmi akciófilmnek kell a 2020-as években – az operatőr Dobos Tamás volt, aki többek között a gyökeresen más mentalitású és történelmi hozzáállású Természetes fényt fényképezte.

A Most vagy soha! morózus, féltörténelmi akciófilmként még mindig jobban működik, mint jópofáskodó, humoros kikacsintásokkal teli kosztümös filmnek, amiben a márciusi ifjak tréfásan civakodnak, Jókai Mór egy könyvkiadónak azt mondja, hogy a következő regénye egy nábobról fog szólni, Petőfi és egy haverja pedig a Pilvaxban úgy vívnak esernyőkkel, hogy közben Kukorica Jancsinak és János vitéznek nevezik a másikat. A Most vagy soha! humora csak akkor működik igazán, amikor teljesen szándékolatlan, a csúcs talán az, amikor egy olasz katonai századot azzal fegyvereznek le a forradalmárok, hogy hangosan kiabálják nekik magyarul és olaszul, hogy testvérek vagyunk, majd ennek alátámasztásául a magyar zászlót az oldalára fordítják. Vagy amikor a tizenkét pont kihirdetése után egy hentes a saját német nyelvű cégére felé fordul, kijelenti, hogy „mától nem Fleisch”, és baltával lecsapja a helyéről.

Rákay Philip a premier előtti egyik utolsó interjújában arról is beszélt, hogy ha ma a márciusi ifjak felélednének, és megnéznék a filmet, nem dorgálnák meg az alkotókat. Én ebben nem vagyok biztos, például, hogy mit szólnának ahhoz, hogy olyan piedesztálra emelték őket, ami apró csúsztatásokból, kitalált konfliktusokból és mondvacsinált akciójelenetekből épült, és aztán csak ájtatos feliratokban („Petőfi eltűnt a csillagokban”) mutatják be, mi jött azután, hogy ez a szikra meggyújtott valamit az országban. A film végén a Nemzeti dal vitrinbe kerül, ez a film nem a versről, hanem a vitrinről szól. Mindegy, úgyis megnézik legalább kétmillióan.

A Most vagy soha! március 14-től látható a mozikban.