Elek Ferenc: Az lehetetlen, hogy egy Jordán Adélnak, Mészáros Bélának nincs Jászai Mari-díja

Elek Ferenc, a Katona József Színház színésze, valamint számos népszerű film és sorozat rendszeres szereplője volt Veiszer Alinda vendége, akinek számos dolog mellett arról is beszélt, hogy mennyire szeretné, ha végre konszolidáció lenne a közéletben.

A teljes interjút egy jelképes havidíjért cserébe ezen a felületen lehet megnézni, Elek beszél a művészetéről, a családi hátteréről, a múlófélben lévő kishitűségéről, szorongásairól, mi a közéletről szóló részekből szemezgettünk.

Az interjúban Elek többször beszél arról közéleti kérdések esetén, hogy mennyire szeretne egy nagy megbékélést, ez a motívum némi keserűséggel vegyítve végigkíséri a beszélgetést.

„Nem hiszek a bosszúban, nagyon szeretném, hogy ha ez egyszer megváltozik, akkor ez abbamaradna” – mondja például a színművészeti körüli botrányokról, arról, hogy neki személy szerint arra lenne igénye, hogy egy érkező új vezetésnek ne az legyen az első dolga, hogy kirúgja a régi gárdát.

A színész szerint nagy szükség lenne arra, hogy a szakmai munka el tudna válni a közéleti tevékenységektől. „Én most is azt gondolom, hogy aki elmegy egy Petőfi-filmbe, elmegy egy bármilyen filmbe, az dolgozni akar” – mondja erről. Ugyanakkor fontosnak tartja azt is, hogy az ember ne vállaljon el válogatás nélkül mindent.

„Hadd én döntsem el, hogy ha elolvasok egy könyvet, és arra azt mondom, hogy ezt nem. Úgy beszélnek XY-ról, hogy én ebben nem akarok részt venni, és akkor abból kihátrálok, ahogy ki is hátráltam. […] Ugyanakkor miért ne mennék el a Kálomista Gáborhoz megcsinálni a Dobó Kata-filmet, aminek a történetében nulla politika van. […] Abban akkor se vegyél részt, amiben nem hiszel, ha semelyik oldalhoz sem tartozol. Miért veszel részt olyanban, amiben olyan mondatokat mondasz ki, amik nem biztos, hogy úgy vannak” – mondja Elek Ferenc.

A beszélgetés során leginkább a színházról, a színház körüli világról beszélgetnek. Ezért viszonylag hosszasan van szó a különféle, mára szintén átpolitizálódott művészeti díjakról, köztük a Jászai Mari-díjról, amelyet Elek egyébként 2010-ben már megkapott.

„Én nagyon szeretném, ha konszolidáció lenne, mert az lehetetlen, hogy egy Jordán Adélnak, Mészáros Bélának nincs Jászai Mari-díja. Ezt vállalom, ezt írja le bárki. Ebben most lehetne nagyvonalúnak lenni. És azzal jönni, hogy az előző éra sem volt nagyvonalú, akkor én erre azt mondom, hogy amikor a gyermekem miatt elmentem egy kineziológushoz, hogy meg kell állítani, azt mondani, hogy innentől kezdve ez lesz” – mondja Elek.

A díjak ügyében egyébként fontosnak tartja azt is, hogy azokat a díjakat pedig át kell venni. Vagyis a Jászai Mari-díjaknál megállnak, ez Elek szerint csak nemrég kezdett politikával töltődni, abba már ő sem akart belemenni, hogy a magasabb polcon lévő Kossuth-díjakat vajon politikamentessé lehet-e valaha tenni.

Szerinte két dolog miatt kell átvenni a díjakat, ha az ember felterjeszti. Az egyik, hogy ha valaki úgy érzi, hogy a díja mögött munka van, nyugodtan vegye át. „Én biztos átvenném a díjamat, mert igenis dolgoztam érte. És azok a kollégáim is dolgoztak érte, akik már rég megérdemelnék, akár vidéken, akár Pesten” – mondja.

A másik, hogy a díjak és az azokkal járó honoráriumok végesek egy adott évben. Vagyis egy megítélt díjat át nem venni gyakorlatilag azt jelenti, hogy valaki mást megfosztunk a díjtól, aki nem fért bele a díjazottak keretébe.

A beszélgetés egy későbbi részében is visszatér a megbékélés témájára egy kicsit más kontextusban: „Ha én lennék olyan helyzetben, akkor ezen dolgoznék, hogy ez szűnjön meg, valahogy legyen egy tabula rasa. És kapjanak munkát azok is, akik ott voltak, és azok is, akik itt vannak. Legyen munka, és ne az döntse el, hogy te politikailag hol állsz”.

Az interjúban sok szó esik a munkáról is. Elek ugyanis efelől közelíti meg a közéleti kérdéseket is. Szerinte – ahogy fentebb is idéztük – amíg az ember úgy tud dolgozni, hogy utána tükörbe tud nézni, addig dolgozzon nyugodtan, mindegy, hogy színházról, tévéről vagy közéleti ügyekről van szó.

Ezért szóba kerül Stohl András, aki nagyjából az első magyar színházi színész volt, akinek a 2000-es évek elején választania kellett a színpadi lét és a kereskedelmi televíziózás között. Nem árulunk el nagy titkot, hogy Stohl a kertévéket választotta.

Azért kellett választania, mert a Katona akkori igazgatója, egyben egyik alapítója, Zsámbéki Gábor ilyen válaszút elé állította, akkoriban ugyanis még elképzelhetetlennek tűnt, hogy átjárás lehet a szeriőz színházi élet és „a kereskedelmi televíziós bohóckodások” között.

„Ma már nem küldte volna el, megújította volna a szerződését” – mondta erről az ügyről Elek. Sőt, mostanra teljesen hétköznapivá vált minden hasonló szereplés és karrier.

„Ma már ilyen helyzetbe nem hoznak minket. […] Szerintem belülről nagyon megvan a vélemény egy-egy rosszabb munkáról, de nem vagyunk ezért rapportra hívva, amíg a benti munkánkat nem veszélyezteti” – mondta a színész.