Kollár-Klemencz László: Úgy nézett ki, hogy ez egy nagyon jó ország lesz

Tavaly ősszel megjelent család- és újhartyáni falutörténeti regényéből, az Öreg Bandából olvas fel egy részletet Kollár-Klemencz László az Ördögkatlan fesztiválon, a beremendi Kovácsműhelyben lévő Tószínpadon. Háborúról szól ez a részlet, háborúról, zenéről, csendről.

„Mellettünk van egy háború. Elgondolkodsz, hogy lehet-e zenélni?” – kérdezi Veiszer Alinda, amikor vége a felolvasásnak, és elül a decens taps. Alinda legújabb műsorának felvételén vagyunk – a nagyjából egyórás beszélgetést egy jelképes összegért itt lehet megtekinteni –, rendhagyó helyszínen: egy fesztiválon, amelynek a sokoldalú művész, író, zenész-zeneszerző, filmrendező Kollár-Klemencz az egyik díszvendége, egy fesztiválon, amely egyik helyszínén Ukrán udvar működik, az udvart körülzáró ház csupasz szobáinak falán a valóságot körülzáró háború fotóival.

Lehet-e zenélni, amikor mellettünk háború van? Nem ez a kérdés, mondja a zenész.

„Zenélni mindig lehet. A zene, az alapvetően gyógyító dolog, énekelni gyógyító, zenét hallgatni gyógyító. (...) Amiről te inkább kérdezel, az az, hogy szórakozni, szórakoztatni lehet-e.”

A nagy megfejtés, a válasz azonban nem hangzik el: „ez mindenkire rá van bízva, mindenki saját szíve-joga, hogy ehhez hogy áll hozzá. De ha konkrétan arról beszélünk, hogy ez a háború: annyira meg vagyunk az információkkal kavarva, hogy nem látjuk, mi történik, hogy mi ez az egész, és ebben hogy találjuk meg mi a helyünket, hogyan gondolkodjunk erről” – feleli végül.

Később is ódzkodik az elköteleződéstől, a valami melletti-elleni állásfoglalástól. Legmesszebb talán akkor merészkedik, amikor a kilencvenes évekről beszélgetnek, arról az időszakról, amikor fiatal zenészként az Andersen zenekarban játszott – az első magyar együttesben, amelyet játszott a Music TV –, majd amikor meghalt annak vezetője, az ő barátja, felhagyott a zenéléssel. Pontosabban: „láttam azt, amiben ez a magyar könnyűzene létezik. (...) nem a zenétől szakítottam el magam, hanem ettől a zenekarosditól. Ekkor váltott az animációs filmkészítésre.

Amit nem bánt meg (és nem csak azért, mert 2002-ben elkészítették – adásunkat megszakítjuk – ezt a később ikonikussá vált kistehenes Sziget-reklámot). Ahogy meséli, a kilencvenes években „iszonyú jó volt” animációs filmeket csinálni. A Varga Stúdió, ahol dolgozott, „szellemi, művészeti műhely volt, nem csak pénzt csinált”. Varga „bevonta a szentendrei avantgárdot az animációs filmkészítésbe, Frank Zappa jött hozzánk a stúdióba, Zappa-zenére csináltunk animációt” – mondja, majd így folytatódik a beszélgetés:

– Szóval ez egy iszonyú jó hely volt akkor, a kilencvenes években, amikor minden indult, és mindenből úgy nézett ki, hogy itt ez egy nagyon jó ország lesz, nagyon jó dolgokat fogunk itt csinálni, felépíteni. Ebben nagyon jó volt benne lenni.

– És olyan ország lett, amilyet akkor elképzeltetek?

– Hát ez most... Inkább ne menjünk bele... Én nem szívesen megyek bele. Túl fáradt vagyok és túl kevés az időnk.

Később még egyszer beszélnek a politikáról, a talán legismertebb dalát is érintve.

– Nehéz helyzetben vagyok, nagyon sok barátom van mind a két oldalon. Én elhatároztam, hogy semmi olyan dologba nem fogok beszállni, ami ezt a kettészakadtságot erősíti. Erre is kaptam egy csomó kritikát, hogy ez egy elbújás, menekülés, de közben ezt őszintén és mélyen így gondolom, hogy mindig van valami, ami közös. Kell, hogy kierőszakoljuk a másikból, hogy legyen egy mosoly (...) Nagyon módszeresen és tudatosan kitalált folyamat, hogy ketté lettünk szakítva, amit nem kell elfogadni.
– De amikor az énekled, hogy Ezt is elviszem magammal, az egy elég erős reakció arra, amiben élünk. Vannak pillanatok, amikor egyszerűen muszáj kimondani dolgokat?
– Az Ezt is elviszem magammal-t úgy írtam, hogy a refrént én írtam, és arra kértem Virágot [Erdős Virág, József Attila-díjas magyar költő – Telex], hogy írja meg a verzéket, és el is mondtam neki, hogy mi felé gondolom ezt az egészet. Az Ezt is elviszem magammal alapvetően nekem sokkal inkább egy személyes történet, valaminek a feladása, elfordulás, akár egy párkapcsolat, egy helyszín, egy kötődés, bármi. Ő akkor nagyon benne volt az aktuálpolitikai problémákban, és sokkal több ilyen jellegű társadalomkritikát tett a szövegbe.
– Ez baj? Zavar téged?
– Nem baj, de például akkor készült a Legesleges lemez, és oda direkt olyan dalokat válogattam, amik ettől el tudnak távolodni, egy kicsit nagyobb látószöggel néznek rá… Amúgy is nagy a látószöge a Virágnak, csak azokban nem érinti ennyire az aktuális politikai dolgokat.

Adásunkat ismét megszakítjuk: aki nem ismerné, erről a dalról van szó.

Visszatérve a beszélgetésre: arra, hogy milyen a magyar zenekari közeg, nemcsak a korabeli Andersen utáni időszak kapcsán beszél. Szerinte a helyzet később sem lett jobb és most sem jobb.

„Magyarországon a pop-rockzene, a könnyűzene teljesen össze van mosva. Menyhárt Jenőt egy kalap alá veszik Zoltán Erikával, mert könnyűzene. Nincs rétegződve, pedig nagyon másról van szó.” Szerinte az nagy baj, hogy nem alakult ki a zene rétegkultúrája, „nincs közeg, vannak emberek, akik lézengenek ebben a furcsa fesztiválkörnyezetben”, és kultikus helyből is nagyon kevés van.

Van benne sértettség, sokszor tettek közzé és olyanok közé egyenlőségjelet, akikkel ő nem érezte magát egyenlőnek? – kérdezi ennek apropóján Alinda.

„Ez nem sértettség, csak egy meg nem értett helyzet. A Kistehénnel például volt egy alternatív lakodalmas időszakunk, amit nagyon szeretek, nagyon jó volt, de akkor picit belemosódtunk ebbe a tömegkultúrába. És amikor megcsináltuk a váltást, jött az Ezt is elviszem magammal, sokkal értékorientáltabb lett a Kistehén, és szövegcentrikusabb, akkor ki voltak akadva, hogy mit csinálunk. Akkor éreztem, hogy ez így nincs rendben, nincsenek a dolgok a helyükön kezelve”.

Aztán konkrét példát is mond arra, hogy máig nincs változás: „Míg mondjuk Másik János dolgozik egy nagyon gyönyörű albumon, nagyon sok munkát tesz mögé és embereket tesz mögé, és egy nagyon fontos és jó dolog megszületik, ami nagyon sokat fog adni ennek a társadalomnak, neki esélye sincs, hogy támogatást kapjon”.

A beszélgetés egy nagyobb részében a cikk elején említett regényt és annak kapcsán az identitás és a közösség kérdését említik (de beszélnek arról is, hogyan és miért ment el állatorvos-tudományi egyetemre, és hogy a bakkecskéje lónak gondolja magát, még egy lány- és egy bakkecskével sem sikerült féltékennyé tenni).

Újhartyán egy sváb falu, de mennyire tartja magát ő svábnak, kérdezi Alinda.

– Tudok egy-két sváb szót, de én beléptem ebbe a magyar identitásba egy sváb identitáskönyvvel úgy, hogy azért előtte körbenéztem, történészekkel is beszéltem, egy csomó mindent próbáltam eköré építeni. Volt bennem egy olyan remény, hogy ez a könyv nem csak konkrétan a sváb falvakban élő sváb emberekhez szól. (…)

– Segített, hogy a saját identitását jobban definiálja?

– Ilyen értelemben nem érdekel az identitás. Tehát olyan értelemben, hogy én most német vagy zsidó... nem, egyáltalán nem érdekel. Az érdekel ebből, hogy én egy közösségből jövök, a közösség meg nagyon jól működik vagy működött, fenn tudta tartani a kultúráját és olyan értéket tudott átadni, amiből én is kaptam (…) Ha baj van, ha nehéz a levegővétel, le tudok menni Újhartyánba, beszélgetni bárkivel, ez iszonyú erő nagy erő, ez a közösséghez tartozás.

A könyvvel, ha nem is kísérték akkor botrányok, mint a beszélgetésben is említett első Grecsó-regényt, a szintén a szerző saját falujáról szóló Pletykaanyut, sikerült kiborítania egy családot – a könyv későbbi kiadásaiban meg is változtatja a nevüket egy fényképezőgépes anekdota miatt – és saját nagynénjét is, akivel egy éven át beszélgetett a könyv megírása előtt.

– A leírt szövegnek a súlya, attól megijedt – mondja. – Egy vidéki ember úgy szereti magát mutatni, hogy minden tökéletes legyen vagy annak nézzen ki, csillogjon, villogjon, de „ebben a könyvben nem csillogva, villogva, hanem sokszor porosan, elgyötörten, de sokszor nagyon gyönyörűen vannak ábrázolva.”