Bartók Imre: Folyamatosan tönkretesszük egymást, és ebből nincs kiút

Kivételes interjúalanya van Veiszer Alindának ezen a héten: a többek között Mészöly Miklós- és Hazai Attila-díjjal elismert író, Bartók Imre ugyanis nem szeret szóban interjút adni. „Ez az elmúlt években jött elő”, és az alapossággal magyarázza, azzal, hogy próbálja megválogatni a szavait.

Ez visszaköszön a mostani nagyjából egyórás beszélgetésben is – amit egy jelképes összegért itt tud megtekinteni –, hiszen egy-egy kérdés után néha másodpercekig tartó csönd előzi meg a választ, máskor saját szavait is korrigálja.

„Én onnan jövök, ahonnan mindannyian jövünk” – mondja az interjú egy pontján, miután arról beszél, hogy túl soknak érzi a családregényt a kortárs magyar irodalomban. Mivel azonos az indíttatás, szerinte az ő élete megegyezik a vele egy időben születettekével. És hogy mi az, milyen családok azok, ahonnan „mindannyian jövünk”? „A szocializmus által megnyomorított” életekből, „egy súlyosan szabadsághiányos állapotból, ami tönkreteszi őket”, mondja, majd az alábbi párbeszéd-részlettel folytatódik a beszélgetés:

Veiszer Alinda: – Az a kérdés, hogy tönkreteszi-e a következő generációkat is? Te érzékelted-e magadon, hogy, nyilván kevésbé vagy másként, de téged is tönkretesz?
Bartók Imre: – Persze, ez öröklődik, és különböző változatokban, de folyamatosan tönkretesszük egymást. Ebből nem nagyon van kiút, de legalább megpróbálhatunk rá valahogy reflektálni.
– Mi a te kiutad, vagy reflexiód rá, saját magadra?
– Annyi, hogy próbálom ezt megérteni. Sokkal többet nem tudok.

Ezért nem az élet, az író élete, az elbeszélő élete érdekes – „egy pillanatig sem tekintettem erre a dologra úgy, hogy bármi különös lenne benne” –, hanem az, hogy hogyan lehet erről beszélni. „Ez nem egy élet története, hanem egy tudat kialakulásának története” – említ később egy, a könyvről írt kritikát. Ez egybevág azzal, amit az elején annak kapcsán említ, hogy nem szeret szerepelni: „nyilván ez alkati dolog is, [de] íróként az embernek mégse ez az elsődleges feladata, hogy szerepeljen, magáról beszéljen.”

És hogy valóban számít-e egyáltalán az élet, és az, hogy milyen valóságszegmensek szivárognak át belőle az irodalomba, azt az alábbi beszélgetésrészlet érzékelteti:

– Mennyire fiktívek azok a konfliktusok, családi problémák, amelyek a Jerikóban megjelennek?
– Kevéssé (...) Vannak benne valós történetek és vannak benne fikciók, próbáltam letapogatni olvasóknál, és sokszor nem is felismerhető. Ami mintha egy kicsit arról tanúskodna, hogy mindegy. De nem mindegy persze.

Az interjúban visszatérő téma az útkeresés, a provokálás, Alinda azt mondja, lát Bartókban „egy született provokatőrt”. Megerősíti, hogy ilyen címkéket kap a könyvei után, de mint minden címke, „ezek is szükségszerűen elnagyoltak”. Mint mondja: „Nemcsak nincs olyan szándékom, hogy valakit vagy valamit provokáljak, de nem is érzem utólag, hogy annyira bárki vagy bármi provokálva érezné magát (...) A befogadói ingerküszöbünk is annyira máshol van, hogy önmagában ha egy könyv vagy egy film erőszakos, azt már senki nem nevezné provokációnak”.

– Van-e, ami nem tehető az irodalom témájává? – kérdezi Alinda a Lovak a folyóban című, tavaly megjelent (és Mészöly Miklós-díjjal kitüntetett) regény kapcsán.
– Bármi azzá tehető. Csak az elbeszélőben van egy szorongás, hogy ez az egész kifújt. És ezen a ponton ezzel minden további nélkül azonosulok.
– De mitől?
– Van egy félelem, hogy az irodalom valahogy folyamatosan feléli a saját lehetőségeit...
– Ezt hogy érted?

– Egyszerűen azzal, hogy ha csak ismerős történeteket írunk saját magunkról saját magunknak, amiben jól felismerhetőek vagyunk, és azokat az emberi sorsokat látjuk vissza, amelyekkel nagyon jól tudunk azonosulni, satöbbi, akkor ez az azonosulásélmény hoz egyfajta befogadói kielégülést, de én mindig úgy éreztem, hogy ez az egész alatta marad annak, és nincs ezzel gond, de valahogy alatta marad annak, amit az irodalom vagy a művészet egyébként tudna teljesíteni.

Itt visszakanyarodik a korábban már feszegetett témához, hogy provokatőr-e vagy útkereső, elismerve: ez a kényszeres útkeresés egy pillanat alatt öncélúvá válhat, „visszajuthat oda, ahonnan indult”. Az ő művészeti célkitűzése az, hogy ne konzerválja önmagát, és ezért használ-e annyiféle nyelvet, annyiféle megszólalási formát? – teszi fel Alinda a kérdést. „Ideális esetben igen, de én egyáltalán nem érzem, hogy ebben valami különlegeset csinálnék. Minden író ember, minden alkotó ember valahol ösztönösen erre törekszik”

Arról is beszél, hogy „egy író nem irodalmi stratégiában dolgozik”, alapötletei és erős impulzusok vannak, de nincs egy fix ideológia, ami befolyásolja.

– Neked mi az írás? Kényszer?
– Van kényszeresség az írásaimban, abszolút. Inkább kényszeresség van bennem, mint megélhetési ambíciók.

Az viszont „teljes tévedés”, hogy az írás neki terápia lenne, mondja. Csak olyan értelemben van az írásnak terapeutikus funkciója, hogy „egyszerűen szeretek írni, jó pillanataiban szeretem, élvezem, örömet okoz, és ez mentálisan nyilván jelent valamit az embernek”.

Az foglalkoztatja, hogy hogyan lehet a valóságról beszélni. ez „irodalmi probléma is, filozófiai probléma is, és a modernitás, a modern nyelvhasználat problémája is”. Azt mondja, az irodalmi nyelvnek folyamatosan rá kell kérdezni magára, saját működésmódjára, van egy folyamatos önpusztítás és önépítés.

– Hogy lehet az, hogy az egész európai hagyomány több szempontból is egy összeomlásba, vagy legalábbis egy összeomlás-közeli állapotba torkollt, amiben találjuk magunkat. Ez egy totális kudarc valahol – fogalmazza meg regényei egyik alapállítását.

És hogy hogyan lehet innovatív irodalmat teremteni, és mit tart elhasználtnak a kortárs magyar irodalomban?

„Erre nincsenek fix válaszaim, ez nem is lenne jó, ha én megmondanám, senkinek nem kell irányokat kijelölni, és másokat leminősíteni. Ne legyen provinciális, a pillanatnyi helyzetünkön túlmutató jelentésrétegei legyenek a dolognak”,

példaként említi, hogy nagyon sok a családregény, amiből jó lenne kilépni. Bár megemlíti, hogy ez pont egy olyan téma, amit ő is megírt, és itt rá is térnek a Jerikó című regényére, és annak apropóján az útkeresésre, a kulturális kódok sokféleségére és a befogadhatóság-befogadhatatlanság kérdésére.

A beszélgetésben szó van még arról, milyen a humanizmushoz való viszonya, milyen gondolkodás vezethet zsákutcába, arról, honnan szerzi a kulturális zsánereket könyvei lektűr irodalmat idéző elemeihez („kimész az utcára, és egy zombifilmben találod magad”), az amerikai abortuszszabályozásról, de arról is, filozófiai tanulmányai segítik-e az írói munkáját.