Hatalmasat mulatott Budapest a két világháború között – legalábbis az art deco reklámplakátok szerint
2022. április 23. – 17:44
Világjárvány, háború, traumák: e három fogalomról a legtöbb ember a két világháború időszakára asszociált egészen pár hónappal ezelőttig, idén februártól viszont tökéletesen alkalmasak a jelen leírására is. Egy április közepén nyílt kiállítás rámutat a hasonlóságra, ahogyan most és száz évvel ezelőtt a traumatizált emberek szórakozni és felejteni akartak. És nem ez az egyetlen áthallás a jelen és az előző húszas évek életstílusa között.
Április közepén nyílt az Art deco Budapest. Plakátok, tárgyak, terek (1925 – 1938) című kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában. Az augusztus végéig tartó tárlat 10 témát körüljárva mutatja be, milyen volt a magyar art deco plakátművészet és milyen volt az a világ, amiben létrejött. A plakátművészeti válogatás több darabja korábban nem szerepelt kiállításokon, sőt,
a magyar art deco plakátok eddig együtt soha nem voltak láthatók.
A kilencven-száz évvel ezelőtti Budapest utcáit díszítő reklámplakátok mellett akad pár festett eredeti terv is; az egyes témákat art deco tárgyakkal teszik még érthetőbbé. Legalább száz művész munkája látható a tárlaton; a legtöbben a festészet felől közelítettek a plakát felé, de nem kevesen érkeztek a fotó (kollázs, montázs) felől, ami akkoriban az egyik legmodernebb médiumnak számított.
Az alkalmazott grafika a korban nagy virágzásnak indult, és ez részben a szűkös kereteknek köszönhető: egy plakát elkészítése lényegesen olcsóbb volt, mint mondjuk egy lakás belsőépítészeti kialakítása. Ennek eredménye az erős magyar art deco plakátkultúra.
„Nemzetközi viszonylatban is jók voltak a kor magyar plakátjai. Külföldi szaklapok is rendszeresen szemlézték őket”
– említi Katona Anikó művészettörténész, a kiállítás kurátora, aki kollégáival éveken át dolgozott a tárlat anyagának összeállításán. Bakos Katalinnal együtt több múzeumból és a Széchényi Könyvtárból gyűjtöttek össze rengeteg plakátot, melyek egy idő után szinte maguktól adták ki a témákat: a kiállítás az intimtől (test és szépség) halad a nyilvánosság (nagy állami események reklámplakátjai) felé.
A témák a testiségtől a polgári otthonon át a turizmusig terjednek. Tarolnak a filmplakátok, de megjelenik a hivatalos nyilvános állami ceremóniák vizuális világa is. A magyar art deco előszeretettel használ népművészetből vett folklór elemeket, Horthy pedig ezt és a historizmust használta a hivatalos állami és egyházi reprezentációra. (Áthallásnak ezt pont nem mondanám, inkább érdekes egybeesés, hogy a tavalyit megelőzően utoljára 1938-ban – a második világháború előtti utolsó békeévben – rendeztek Eucharisztikus világkongresszust Magyarországon, amit egy modern, népi(eskedő) elemekben gazdag plakátkampánnyal vezettek be.)
Az art deco a nők korszaka
Az art deco inkább ízlésvilágot jelöl, mintsem egy jól definiálható stílust – jegyzi meg a kurátor, miközben végigvezet minket a termeken. Az art deco olyan utólag létrehozott művészettörténeti fogalom, amely az 1925-ös párizsi nemzetközi iparművészeti kiállítás címéből született (ezt két plakát idézi meg az MNG tárlatán). Eklektikus világ, rengeteg hatás keveredik benne, sok más mellett az avantgárdtól a kubizmuson át az orientális, főleg egyiptomi hatásokig. Összességében jellemző, hogy roppant dekoratív; a szépség, a csillogás, az életöröm iránti vágyat tükrözi. A jelenség főleg az iparművészet, a tárgykultúra és a design területén ragadható meg leginkább, ennek része a tervezőgrafika, így a plakáttervezés is.
A mozi aranykorát írjuk ekkor – a nagyvárosi emberek körében a legelterjedtebb szórakozás a mozi volt –, érthető, hogy az egyik legerősebb szekció a moziplakátoké. A kiállítás főműve is innen került ki: Bottlik József tervezőgrafikus plakátja, ami Fritz Lang legendás Metropolis című filmjéhez készült, és amely nagyban eltér a német és a francia Metropolis-plakátoktól. A plakát értéke már csak azért is felbecsülhetetlen, mert egyelőre ez az egyetlen ismert fennmaradt darab.
„Nem túlzás kijelenteni, hogy az art deco ikonikus emberalakja a nő és nem a férfi volt”
– áll a kiállítás kísérőkiadványában.
Az első világháború után megváltozott a nők társadalmi szerepe és életmódja. A háború jelentősen megtizedelte a férfi népességet, ennek hatására nők tömegei kezdtek dolgozni, és részben emiatt egy csapásra láthatóvá váltak. Átalakultak a női szerepek, a nőideál már nem az otthon mélyén sürgő-forgó asszonyka. Az első világháborút követően a nyilvános életben is megjelentek a nők, és egyre fesztelenebbül mozogtak ott. „A flapper (az új nőideál) szép, fiatal, temperamentumos, modern és szabad, aki ráadásul képzett és sportos is egyúttal. S persze nem idegen tőle a futó szerelmi kaland sem” – olvasható a katalógus jellemzésében.
Lerövidülnek a ruhák és a frizurák, berobban a testkultúra és testápolás, a nők cigarettáznak, táncolnak, fürdőkbe járnak, edzenek
– és mindezt visszatükrözik a kor reklámplakátjai is (sehol nem látni annyi cigiző nőt, mint a Nemzeti Galéria néhány négyzetméternyi falán). Ez a fajta emancipáció főleg a nagyvárosi jómódú középosztály és felső középosztály köreiben látható, a vidéki, és főleg a parasztság asszonyaira nem volt jellemző.
Érdekes ugyanakkor, hogy női képzőművészek a két világháború között még nem igazán érvényesültek, az iparművészetben viszont annál inkább. Kiemelkedő karriert futott be Lukáts Kató tervezőgrafikus, illusztrátor, aki reklámokat, plakátokat is tervezett. Reklámterveit és a Stühmernek tervezett csodás csomagolópapírját a tárlat is bemutatja.
Európában is híres volt a pesti éjszaka
A húszas és a korai harmincas évek Budapestje legalább annyira ismert volt az éjszakai életéről, mint a romkocsmás 2000-es 2010-es évek. Plakátokkal, korabeli ruhákkal és a híres, 1932-ben megnyílt Arizóna mulató – a zenés és táncos revük legendás otthona, jelenleg a Mai Manó Ház – egyik eredeti berendezési tárgyával idézik meg a pezsgő korszakot.
Az idelátogató külföldi vendégeknek olcsónak és egzotikusnak számított a budapesti éjszaka, a kor nemzetközi hírességeit is vonzották a pesti mulatságok.
A korszak egyik csúcspontjaként Josephine Baker afroamerikai táncos- és énekesnő is fellépett Budapesten, a hatóságoknak jó sok fejtörést okozva előzetesen, Réz Diamant Tibor tervezőgrafikust pedig egy szuggesztív plakát elkészítésére inspirálva.
Szuggesztívek az art deco plakátjai; hatásvadászak, túlburjánzók, elegánsak és sokszor szellemesek. Lehengerlő hatásra törekednek, ahol a sebesség mámora és a fülledt lebujok borzongató romantikája is megjelenik. Itt azért már nehéz áthallásokat találni a jelenkor utcaképével, gondoljunk csak a napjaink óriásplakátján szomorkodó oldalasra.
Ugyanakkor a tárlaton a száz évvel ezelőtti hétköznapok grandiózus utcaképe, a nagyvárosi ízlés és esztétikum jó eséllyel taglózza majd le a látogatót.
Talán azért is, mert művészettörténeti előismeretek nélkül is könnyű kapcsolódni az itt kiállított tárgyakhoz, és a legtöbb kép mindenféle előképzettség nélkül is jól értelmezhető.
A reklámplakátok így tulajdonképpen száz év után is széles rétegeket érhetnek el ezen a kiállításon. Ami annyira színes, gazdag, szerethető és jó értelemben közérthető, hogy nem lenne nagy meglepetés, ha az idei év egyik nagy közönségkedvencévé válna.
