Bárcsak többször is meghalhatnék, hogy kifejezhessem, mennyire sajnálom

1982 óta közel 600 férfit és nőt végeztek ki az amerikai Texas államban. Legtöbbjüknek volt valamilyen mondanivalója élete utolsó pillanataiban. Ezeket a kijelentéseket gyűjtötték most össze Az utolsó szavak: 578 férfi és nő, akiket a texasi halálsoron végeztek ki (Final Words: 578 Men and Women Executed on Texas Death Row) című könyvben. Körülbelül 100-an döntöttek úgy, hogy semmit sem mondanak, az ő esetükben a könyv annyit jegyez fel: „Az elítélt nem kívánt semmit mondani kivégzése előtt.”

Ennél sokkal többen azonban úgy döntöttek, hogy megosztják utolsó gondolataikat. Összegyűjtött megszólalásaik – amelyekben hitről, szeretetről, erőszakról, megbánásról és magáról a halálbüntetésről is nyilatkoztak – a texasi halálbüntetés beszédes portréját rajzolják meg:

egyaránt szó esik a kivégzettek által elkövetett bűntényekről és a halálról, amelyet ezért elszenvednek.

Minden bejegyzés kétoldalas: az egyiken a fogvatartott utolsó szavai szerepelnek (amelyeket a texasi büntetés-végrehajtás adott ki), a másikon pedig az elkövetett bűncselekményeinek rövid leírása. Vannak kivételesen rövid megjegyzések – az 1994 márciusában kivégzett Freddie Lee Webb csak annyit mondott: „Béke”; a nagyjából öt hónappal később kivégzett Jessie Gutierrez pedig azt mondta: „Mindenkit szeretek, ennyi” –, de akadnak hosszú monológok is. Egy-egy elítélt utolsó szavai olyanok, mintha valaki más írta volna őket: az 1993 augusztusában kivégzett Richard J. Wilkerson egyes szám harmadik személyben beszélt magáról, mondván: „R. J. megölése nem hozza vissza [az áldozatát].”

Vannak, akiknek a szavai a belenyugvásról tanúskodnak. „Szörnyű és megbocsáthatatlan, hogy elvettem a szerettük életét, és hogy ennyi embernek fizikai és lelki fájdalmat okoztam” – mondta David Lee Herman 1997 áprilisában. „Azért vagyok itt, mert kioltottam egy életet. A gyilkosság helytelen akkor is, ha az egyén az elkövető, és akkor is, ha az állam az. Sajnálom, hogy itt vagyunk, de ha a halálom megnyugvást ad, és segít lezárni ezt a dolgot, akkor megéri.” Másokról alig-alig derül ki, hogy mit mondtak: az 1994 februárjában kivégzett Harold Amos Barnard, úgy tűnik, alig hallhatóan motyogta el utolsó szavait. A leírás csak annyit említ: „néhány összemosódó, zavaros mondat”.

A kivégzés előtt állók gyakran fejezik ki bűntudatukat és szégyenérzetüket – ritkán fordul elő, hogy egy elítélt nem tanúsít bűnbánatot. „Soha nem tudnám megbocsátani, amit tettem” – mondta Joseph John Cannon, akit 1988 áprilisában végeztek ki jótevője, Anne C. Walsh 1977-es meggyilkolásáért. Kenneth Bernard Harris, akit Lisa Ann Stonestreet 1986-os houstoni megerőszakolásában és meggyilkolásában találtak bűnösnek, azt mondta az 1997. júniusi kivégzésére összegyűlteknek: „Sajnálom mindazt a fájdalmat, amit mindkét családnak okoztam – az én családomnak és az önök családjának is... Volt időm megérteni, hogy milyen fájdalmat okoztam önöknek.”

„Minden bűnös közül én vagyok a legbűnösebb. A '75-ös és a '79-es ügyért is én voltam felelős” – mondta a Tarrant megyében született Markham Duff-Smith, akit 1975-ben nevelőanyja, Gertrude Duff-Smith Zabolio megfojtásáért ítéltek el. Duff-Smitht azzal is gyanúsították, hogy húga, sógora, valamint kisfiuk meggyilkolására is készült. „Szörnyen sajnálom” – mondta halála előtt Karl Eugene Chamberlain, akit 2008 júniusában végeztek ki szomszédja, Felecia Prechtl 1991-es szexuális bántalmazásáért és meggyilkolásáért.

„Bárcsak többször is meghalhatnék, hogy kifejezhessem, mennyire sajnálom.”

A vallásos meggyőződés szintén gyakran bukkan fel a texasi kivégzések alanyainak utolsó szavaiban – nemcsak saját hitükről tesznek bizonyságot, hanem Isten megtalálására is buzdítanak. „Könyörgöm minden tinédzsernek, hogy hagyják abba az erőszakot, fogadják el Jézus Krisztust, és találják meg a győzelmet” – mondta Danny Ray Harris 1993 júliusában. „Ma Krisztusban győzedelmeskedem, és köszönöm Jézusnak, hogy drága kezébe veszi a lelkemet. Köszönöm, Jézus!” Hasonló gondolatokat fogalmazott meg 1995 decemberében Hai Hai Vuong: „Hálát adok Istennek, hogy meghalt a bűneimért a kereszten, és köszönöm neki, hogy megmentette a lelkemet... Remélem, hogy mindenki, aki ma este hallja a hangomat, az Úrhoz fordul.”

Harrist 1978-ban ítélték el Timothy Michael Merka meggyilkolásáért, akit egy kerékkulccsal vert agyon Brazos megye vidéki részén; Vuongot pedig Tien Van Nguyen és Hien Quang Tran 1986-os agyonlövésében találták bűnösnek. Természetes és gyakori reakció, hogy megkérdőjelezik az elítéltek hitvallásának őszinteségét, érdemes viszont megjegyezni, hogy ezek a vallásos kijelentések már semmiféleképpen sem segíthettek volna azokon a nőkön és férfiakon, akiknek a szájából elhangzottak. Ha csak színjáték is volt az egész, ezen a ponton már semmilyen hasznuk nem származhatott belőle.

Ugyanez állapítható meg a könyvben szereplő szeretetnyilvánításokról és a megbocsátás reményéről is. „Szeretlek titeket, szeretek mindenkit, nagy szeretettel és tisztelettel távozom” – mondta Miguel A. Richardson a Holiday Inn biztonsági őrének, John G. Ebbertnek 1979-es meggyilkolásáért 2001 júniusában végrehajtott kivégzése előtt. „Hagyjátok abba a gyilkolást, kezdjetek el szeretni. Hagyjátok abba az erőszakot.” Sok elítélt szólította meg áldozata(i) családját közvetlenül is. Michael Adam Sigalát egy fiatal planói pár 2000-es meggyilkolásáért ítélték el: családjaik megbocsátását kérte. „Semmi okom nem volt arra, amit tettem, magam sem értem miért csináltam. Remélem, hogy gyűlölet nélkül tudják leélni életük hátralévő részét.”

A megbocsátásra általában terápiás szempontból szokás gondolni, azért szokta az ember kérni, mert azt reméli, hogy így megszabadul régi bűntudatának kötelékétől, és ez megnyitja számára az utat a megbékélés felé. A halál küszöbén kért megbocsátás azonban ennél is tisztább. Olyan, mint egy ima, aminek már nincs jövője, remény bármilyen esély nélkül. Viszont minden bizonnyal nagy értékkel bír, mert a Texasban kivégzettek sokasága könyörgött érte utolsó leheletével.

Néhányan magáról a halálbüntetésről mondták el a véleményüket utolsó perceikben. „Texas nagyon embertelen igazságtalanságot követ el. Nem helyes megölni valakit csak azért, mert én is megöltem egy embert. Mindenki változik, igaz?” – mondta Lee Andrew Taylor, akit 2011 júniusában végeztek ki, miután többrendbeli rablásért kirótt büntetésének letöltése közben, 1999-ben meggyilkolt egy másik rabot.

Napoleon Beazley 17 éves volt, amikor 1994-ben egy autólopás közben meggyilkolta John Luttigot. 2002. májusi kivégzése előtt úgy döntött, hogy a halálbüntetés intézményéről fog beszélni: „Amit elkövettem, ami miatt ide kerültem, nem csupán förtelmes volt, hanem értelmetlen is. Az a személy viszont, aki ezt a dolgot elkövette, már nincs itt – én viszont itt vagyok... Elszomorít, ami itt ma este történik. Sőt, nemcsak szomorú vagyok, hanem csalódott is, hogy a rendszer, amelynek az igazságos és helyes dolgokat kellene védelmeznie és fenntartania, ennyire hasonlíthat ahhoz, aki akkor voltam, amikor ezt a szégyenletes hibát elkövettem.”

A beismerő vallomások és a bűnösség elismerése között elszórtan előfordulnak ártatlanságot hangoztató nyilatkozatok is.

„Kezdettől fogva azt vallottam, és most is állítom, hogy ártatlan vagyok” – jegyezte meg Kenneth Ray Ransom 1997. októberi kivégzésén. „Egyetlen dolgot szeretnék mondani: nincs tévedésektől mentes ügy” – emlékeztette Dale Devon Scheanette 2009. februári kivégzésének szemtanúit. Scheanette és a hozzá hasonló elítéltek állításait még nyugtalanítóbbá teszi a könyv utószava, amelyet részben két felmentett halálraítélt, Sabrina Butler és Ray Krone jegyez.

Butlert 1990-ben tévesen ítélték el kilenc hónapos kisfia meggyilkolásáért, majd 1995-ben mentették fel, miután ügyvédei bebizonyították, hogy Mississippi államban, ahol elítélték, még csak boncolást sem végeztek a gyermekén, akiről később kiderült, hogy súlyos vesebetegségben szenvedett. Krone-t 1992-ben ítélték el egy arizonai bárpultosnő szexuális bántalmazásáért és meggyilkolásáért, részben a szakértői harapásnyom-elemzésre hagyatkozva, amelyről azóta bebizonyosodott, hogy junk science (tudománytalan tudomány).

Krone-t 20 évvel az ítélethirdetés után mentették fel, miután az életéből több mint egy évtizedet a halálsoron töltött. „Régebben támogattam a halálbüntetést – írja Krone –, de most már tudom, hogy ami velem történt, az bárkivel előfordulhat. A büntetőjogi rendszer hibákkal teli, és ha egyszer belekerülsz, már nem számítasz embernek, a rendszer pedig teljes erejével rád nehezedik.” Sosem fog kiderülni, hogy hány ártatlan embert végeztek ki Texasban, de néhányuk szavait minden bizonnyal megörökítette a könyv.

Az utolsó mondatok katalógusából ritkán köszönnek vissza azok a szörnyű személyiségek, akik számára elvileg fenntartják a halálbüntetést: a legrosszabbak között is a legrosszabbak. Természetesen vannak dühös kijelentések: Joseph Bennard Nichols, akit 2007 márciusában végeztek ki a houstoni Claude Shaffer Jr. csemegebolti alkalmazott meggyilkolásáért, az utolsó nyilatkozatára való felszólítás után egész egyszerűen trágár szidalmakkal illette a kivégzésben részt vevő személyzetet; egy másik elítélt azt üzente a jelenlévőknek, hogy csókolják meg a fekete seggét, egy megint másik pedig ugyanerre szólított fel a büszke fehér seggével. Az elkövetett bűncselekmények viszont az esetek túlnyomó többségében nem különösen sokkolóak.

A legtöbb gyilkosság személyes konfliktusok, összetűzések, rablások, betörések, autólopások vagy kábítószerügyletek során történt. A könyvet olvasva szembetűnő, hogy az ilyen jellegű gyilkosságok a leggyakoribbak. Sokkal jellemzőbbek például a szexuális indíttatású gyilkosságoknál, a kínzással végrehajtott gyilkosságoknál és az előre megfontolt szándékkal elkövetett gyermekgyilkosságoknál. Ha a hirtelen felindulásból elkövetett bűncselekményeket kihagynánk a könyvben felsorolt gyilkosságok katalógusából, a kötet sokkal vékonyabb lenne.

A könyv több szempontból is megrázó olvasmány, egyik legmegrendítőbb tanulsága pedig az, hogy hogyan szabja át a halál közelsége a prioritásokat. A Texasban 1982 óta kivégzett férfiak és nők mindenki máshoz hasonlóan félelemmel, hittel, a családjukkal kapcsolatos reményekkel és a vétkeik miatti megbánással a szívükben néztek szembe a halállal. Mindazoknak, akiknek szavaiból a könyv összeáll, bőven volt idejük elgondolkodni azon, hogy mi legyen az utolsó dolog, amit életük során mondanak. Szavaik pedig a halálsoron várakozó elítéltek sajátos tapasztalatain túl egy sokkal egyetemesebb dolgot tükröznek: azt, hogy ők is csak emberek voltak.

Horváth Kávai Andrea fordítása. Az eredeti angol nyelvű cikk a The Atlantic Media Co. tulajdona, és annak magyar fordítását az engedélyükkel közöltük.