Helyszíni riport az ukrajnai New Yorkból: tíz napja temette el a nővérét, nála volt, amikor becsapódott az orosz rakéta

New York romokban. A városban alig ezren maradtak. Lézengő emberek rakétatámadásokban megsemmisült házak romjai között. Egy férfi a nővérét tíz napja temette el, a házában volt, amikor becsapódott az orosz rakéta. Most azt kutatja, van-e valami menthető a törmelékek között. „Nincs hová mennünk” – mondja elgyötörten. A semmibe néz, hangulatát az oldja egy kicsit, hogy megkínáltuk cigarettával.

Nem egy apokaliptikus hollywoodi film forgatásán járunk, hanem Kelet-Ukrajnában, a donyeck megyei New Yorkban.

Írhatnánk Nyú Jorkot is, ha már cirill betűkből fejtjük vissza a 18–19. század fordulóján, német telepesek által alapított település nevét – amely helyett 1951 és 2021 között a Novgorodszke volt érvényben –, de mivel az amerikai New York a névadó, maradjunk ennél az alaknál. A falu története a megszokottan tragikus szovjet utat járta be: mennonita német lakóit a harmincas években áttelepítették a Szovjetunió Kínával határos térségébe, ahol újabb New Yorkot alapítottak. Azonban a falut előbb át kellett nevezni Lugovojéra, majd a település se maradhatott meg, mert 1941-ben, amikor a náci Németország megtámadta a Szovjetuniót, a szovjet hatóságok mind a 256 lakóját deportálták, hiába voltak a fronttól több ezer kilométerre.

Vissza a mai, kelet-ukrajnai New Yorkba. Tízezer lakójából alig ezren maradtak, miután Oroszország tavaly február 24-én megtámadta Ukrajnát. A körülményeket tekintve ez is rengeteg, hiszen nincs semmi, ami a maradás mellett szólna. Az infrastruktúra romokban, az emberek humanitárius segélyeken meg a 2-3 ezer hrivnyás (kb. 19-29 ezer forint) nyugdíjból élnek, már ha eljutnak oda, ahol van működő bolt.

New York kilenc éve a frontvonalban

Igaz, a háborút New York jóval régebbről ismeri, mint Ukrajna nagy része, hiszen az valójában nem tavaly, hanem 2014-ben kezdődött. A Krím annektálása és a kelet-ukrajnai oroszbarát szeparatisták moszkvai támogatása itt azonnal kézzelfogható valósággá vált. A szakadár Donyecki Népköztársaság (DNR) határvonala New York szélétől mindössze 600 méter.

Itt a háború valójában kilenc éve tart – bár az ukrajnai New York ettől még normális mindennapjait élte, a több mint száz éve alapított vegyi üzem is működött, mert a front közelsége nem jelentett folyamatosan forró harcokat. A tűzszünet kisebb-nagyobb megsértése előfordult, legalábbis a felek ezzel kölcsönösen vádolták egymást, de volt civil átjárás a két terület között 2022 elejéig, amikor a szakadárok lezárták saját határaikat.

A készülődés a háborúra mindenesetre sok éve tart, ennek megfelelő védelmi állások kialakításával, rengeteg aknamezővel. Ezért lehetséges, hogy amilyen régóta közel van a háború New Yorkhoz, annyira stabil a határ:

Ukrajnán belül a frontvonal ma 850 kilométer, de ebből csak egy tíz kilométeres szakasz van, amely 2014 óta mozdulatlan, épp ebben a térségben, Bahmuttól mindössze 25 kilométerre.

Igaz, ez csak azt jelenti, hogy az orosz megszállók nem jelentek meg New Yorkban, de ettől még a tüzérségi támadások rendszeresek. Rakétákkal, aknavetőkkel, drónokkal, bombákkal is rombolták már a települést az oroszok. Nemcsak a fenolt előállító vegyi gyárat, de a lakóházakat is. Legutóbb július 21-én volt ilyen támadás, ekkor négy ember halt meg.

A frontvonalakat az Institute for the Study of War amerikai agytröszt térképein lehet megnézni. Ezeken New York Avgyijivkához van közel:

Nincs miből, nincs kihez

Először egy szétlőtt benzinkúton állunk meg, nem messze a fenolt előállító üzemtől, amelynek tornyai mintha a valódi New Yorkot akarnák idézni. A tornyok állnak, talán, mert az oroszok inkább egészben foglalnák el, ha tehetnék, bár nincs jele annak, hogy itt sikerülhetne előbbre nyomulniuk, igaz, ukrán támadás sem valószínű ezen a részen.

A poros út mentén szétlőtt és szerencsésen épen maradt házak váltakoznak, embert alig látni. Bár erről a háborún túl az augusztusi forróság is tehet. „Semmi, csak elestem” – legyint begipszelt kezével egy nő, mielőtt háborús sérülésnek hinném. A nyugdíjas Valerija felnevet, amikor azt kérdezem, miért nem megy az ország biztonságosabb részébe. Végül azt mondja, amit mindenki, aki hasonló háború sújtotta területeken marad: „Miből?” „Kinek kellünk mi?”

Nyugdíja 1800 hrivnya (valamivel több mint 17 ezer forint), ezt bankkártyára kapja, de nem itt, hanem egy szomszédos településen veszi fel az automatából. Stoppol, van, hogy katonák viszik el oda. Emellett a humanitárius segélyt kapja, így próbál megélni özvegyasszonyként az épen maradt házában.

Gyerekei, unokái is vannak, ők viszont Ukrajna nyugati részébe mentek. Internet néha van, azon keresztül elérik egymást.

Egy koporsóban a házaspár

Andrejnek viszont már nincs kit hívnia. A július 21-i támadásban a nővére és annak férje is meghalt. „Egy közös ládában temettük el őket. Csak a kutya meg a macska maradt, idejárok etetni őket, meg turkálok a romok között, hátha találok valami használhatót.”

Két szomszédjával ebből próbál megélni. „Lopni lehetne még. Vagy gépfegyvert fogni, és megindulni” – mondja egyikük. A háború végét nem látják, nem is keresik. „Erről ott fent kell megkérdezni Putyint, meg Zelenszkijt, biztos gyorsan megoldanák, higgye el. De ránk, békés emberekre ott fent úgyis csak köpnek.”

Házaik állnak, de „ki vannak lyuggatva”. „Szilánkok mindenütt, ablakaink nincsenek” – mondja az, aki végig háttal áll, amíg beszélgetünk. Az ablak szóra fel is nevetnek, mintha valami letűnt világ egykor jól ismert dolgáról beszélnének, amelynek ma már semmi értelme. Igazuk van, a háborúban csak a baj van vele, betörik, sebesülést okoz, pótolni drága, megsemmisíteni könnyű. „Háromszor pótoltam, többé nem fogom” – mondta Andrej.

Rakéta jöhet bármikor, az éjszakák hol zajosak, hol kevésbé.

„Talán a kertben kéne elbújni olyankor, de hát úgyse érsz oda, gyorsan repülnek ezek.” Körbeadják a kapott cigit, a további beszélgetésnek nem látják értelmét. Kezet mosnak a romok közül kimentett fürdőkádban összegyűjtött vízben, aztán a kertben összegyűjtött paradicsomhoz látnak. Most csend van, tüzérségi dübörgés nem hallatszik, de mégis ott van, hogy bármikor becsapódhat egy újabb rakéta.

Megszálló már nincs, rakétatámadás még van

Hetven kilométerrel északabbra fekszik Liman, amelynek a rakéták mellett a megszállásból is kijutott. Egykor 29 ezres város volt, most 5-6 ezerre becsülik a lakók számát, vagy azokét, akik rendszeresen látogatják azóta, hogy októberben, négy hónap orosz megszállás után felszabadult.

A felszabadulás persze nem hozta el a békét, hiszen a front a közelben maradt, az orosz belövések így rendszeresek. Egész negyedek állnak romokban. Erről Oroszországban úgy tudják, hogy az ukrán erők orosz ostromot imitáltak, szétlőtték a várost, majd kivonultak, az orosz csapatok, ők meg békésen bevonultak. Hogy ennek értelme nincs, az mindegy, lényeg, hogy az ukránok ilyen önpusztító félemberek, akik elől meg kellett menteni az orosz nyelvű lakosságot.

„Volt egy kedvenc tanárnőm, orosz irodalmat tanított. Az volt a kedvencem. Ma meg gyűlölöm az orosz nyelvet” – Olga mindezt könnyezve, de oroszul mondja egy nagyobb romhalmaz közelében viszonylag épen maradt ház tövében, ahol a lakása áll.

Két éve újíttatta fel, amikor a vasúttól nyugdíjba ment. Liman fontos vasúti csomópont volt még 2014 előtt, jelentős teherforgalom ment át rajta Donyeckbe. Aztán súlyát vesztette, de a tavaly megindított orosz invázióban fekvése miatt megint fontosabb lett, ezért ostromolta, majd vette be az orosz hadsereg.

A háború mindenhová elér

Olga néhány héttel az orosz megszállás előtt menekült el, azután, hogy a lakásába is repült repesz. Most Dnyipróban él, nyugdíjából és a menekülteknek juttatott havi kétezer hrivnyából. A dnyiprói lakást baráti áron bérli háromezerért, meg a rezsiért, így épp csak ételre marad pénze. Meg az útra Limanba, ahol csak a lakást látogatja meg.

„Szeretnék visszaköltözni, de hogy fogok-e, az kérdés. Most mintha egy szigeten lennénk, nem tudom, mikorra javítják meg a hidakat.” Lakásában a fűtőcsövek tönkrementek, télen még biztosan nem jöhet, mondja, miközben már a lakásban teával kínál. Áram és víz már van, ez nagy dolog a harcokkal visszafoglalt városban, ahol októberben még holttestek hevertek az utakon. Ami a biztonságot illeti, szerinte mindegy, hogy hol lenne Ukrajnában, a rakéták elérhetik bárhol, akár a fronttól 500 kilométerre is, mint legutóbb Csernyihivben, ahol hét ember halt meg, köztük egy hétéves kislány (csernyihivi helyszíni riportunkat itt olvashatják el).

Limannak kellenek a visszatérők

Olgával átgurulunk a város északi részébe. Neki ez most másfél órás séta lenne, buszok nem járnak, de az önkormányzatnál már ügyeket kell intéznie, jelezni, hogy a lakásában van, arra az esetre, ha humanitárius csomagról kellene értesítést kapnia.
Szétlőtt lakótelepeken és a használhatatlanná vált vasúti síneken kelünk át. Autók már akadnak, de helyi tömegközlekedés még nincs.

„Oroszország, ez nem nemzet, azok ott nem emberek” – mondja körbenézve a város romjain. Igaz, nem mindenki gondolta így. Olga szerint valóban voltak, akik a vendégnek kijáró tisztelettel, „sóval és kenyérrel” fogadták az orosz katonákat. „A helyiek közül aztán sokan el is mentek a megszállókkal. Azok közül is, akik nem is voltak igazán mellettük. Elhitték, amit mondtak nekik, hogy ha visszajönnek az ukránok, akkor azok megölik, elégetik és darabokra tépik őket. Sokan elmentek, inkább csak betegek, meg öregek maradtak, talán azok, akiknek már mindegy volt, hogy az ukránok vagy az oroszok ölik meg őket” – mondta keserű iróniával.

„Február 24-ig oroszul beszéltem, mint itt majdnem mindenki. Most meg már elvi kérdés nekem is, hogy ukránul szólaljak meg. Csak azokkal beszélek oroszul, akik nem tudnak ukránul.” Szerinte a legtöbben így éreznek az itt maradottak közül és azok közül is, akik visszatérnek. Olga bízik benne, hogy a fiatalok is visszajönnek majd.

„Akikkel beszéltem, mind vissza akarnak jönni. Van, aki külföldön van, Németországban, dolgozik is, minden jó, azt mondják, de mégsem az otthonuk. Fizetésük van, ételük, lakásuk, jobb, mint itt, de haza akarnak jönni.”