Végre itt vannak, de ugye nem az oroszokhoz visznek?

„Haha, azt mondod, lehetne rosszabb is?” – a két önkéntes az appot nézi, amelyen jól követhető, hogy épp melyik terület áll orosz ellenőrzés alatt, hol várható nagyobb eséllyel tüzérségi támadás. Tanakodnak, mikor hozhatják ki biztonságosabban azt az embert, akinek a címét az előbb kapták meg. Végül arra jutnak, hogy ezt úgysem tudják eldönteni, inkább mennek, ha már várnak rájuk. Az út vége a 150 kilométerre fekvő Zapadne, az utolsó falu Harkiv megye keleti részén, ahol még nem az orosz erők állomásoznak. Utána már csak Dvoricsne van, ott már hónapok óta nem él senki (a frontok állását itt lehet megnézni).

Egy harkivi benzinkúton állunk a „Rózsa a kézben” nevű önkéntes csoport tagjaival. Kávézunk. Arra, hogy háború van, ebben a pillanatban a megbeszélésen kívül csak a kávéspoharak emlékeztetnek, amelyeken töltényekből állnak a sorminták, felettük a szöveggel: „Szemet szemért, fogat fogért”.

Elcsatangolt gyerekek helyett háborús menekültek

Az önkéntes csoportot Alekszandr hozta létre, alig fél évvel azelőtt, hogy Oroszország tavaly február 24-én Ukrajna egész területét megtámadta. „Kerestem az élet értelmét, akartam valami hasznosat csinálni. Aztán Harkivot megrázta egy fiatal lány eltűnésének híre. Posztoltam, hogy miért nem keressük mi is” – mesélt a kezdetekről. A lány holttestét nem sokkal később megtalálták a rendőrök a víztárolónál, így Alekszandr szervezkedésére nem volt szükség, viszont a poszt alá majdnem kétezren kommenteltek. „Innen már nem lehetett visszakozni, így is megszerveztük az emberek felkutatását, azóta dolgozik a Rózsa a kézen” – a név a halott lány kezén lévő tetoválásból született.

A háború kezdetéig, de utána is gyakran elcsatangolt gyerekeket kutattak fel, sokszor nem volt közük a harcokhoz. Ezzel inkább akkor kezdtek el foglalkozni, amikor egyre többeket kellett kimenekíteni az oroszok által megszállt vagy tüzérségüktől fenyegetett területekről.

Ez most épp Harkiv megye keleti részén aktuális, így jól jön minden önkéntes, aki embert és autót tud biztosítani a kimenekítéshez, így azzal nem a katasztrófavédelemnek vagy a hadseregnek kell foglalkoznia. Alekszandréknak is van civil életük, ki futárként, ki építési vállalkozóként dolgozik – utóbbi most jellemzően a berobbant ablakok helyreállítását jelenti a térségbe visszatérők lakásainál.

Orosz megszállás helyett orosz tüzérségi támadás

Első állomásunk Kupjanszkba vezet. (A város szeptemberben került vissza ukrán ellenőrzés alá, akkori beszámolóinkat itt és itt olvashatja el.) Az Oszkil folyón túli részek most már autóval is elérhetők: ideiglenes átkelő épült a szétlőtt híd mellett, amelynek maradékán hónapokon át csak gyalogosan lehetett átjutni. Az utakon sincsenek már szétlőtt orosz tankok, sem úton heverő holttestek – a romos épületek persze maradtak.

Ezek között gurulunk az első címre, egy idős férfihoz. A ház előtt az önkéntesek sokáig hiába szólongatják, senki nem jelenik meg. A nyitott kapun végül óvatosan bemegyünk, a ház ajtaja is félig nyitva. Egy gumicső húzódik rajta keresztül az udvarról a házba. Hirtelen eszembe jutnak a figyelmeztető óriásplakátok, hogy a felszabadult területeken nagy körültekintéssel lehet csak a házakba menni, számítani kell rá, hogy csapdát állítva aláaknázták azokat.

A helyzetet persze túlokoskodtam, a gumicső nem valami ravasz csapda, a házigazda így vezeti fel a kútról a házba a vizet, hiszen a vezetékes víz nem működik, áram viszont már van. Ezért szól a rádió is, amely miatt Gennagyij nem hallotta a szólongatásunkat. Végül lassan előjön, valójában már várt minket, össze is csomagolt.

„Még szólok a szomszédnak, hogy húzza ki a csövet az udvarra, és zárja be az ajtót” – mondja, békebeli igénnyel, mintha egy háborúban a bezárt ajtók bárkit megállítanának. Gennagyij nem búcsúzkodik sokat a házától, pedig ki tudja, mennyi időre hagyja el, hogy ideiglenes szálláson kapjon menedéket Harkivban. Hamar autóba száll, tudja, hogy senki sem akar itt hosszan időzni.

„Van, aki nem érti, hogy mi is az életünket kockáztatjuk” – mondta az egyik önkéntes. Felidézte, hogy a frontvonal közelében egy család kért kimenekítést, de nem tetszett nekik az esti időpont az elszállításhoz.

„Azt mondta, még nincsenek felöltözve a gyerekek, majd menjünk másnap délre. Mintha taxicég lennénk. Aztán hajnalban lőni kezdték a falujukat, telefonált, hogy azonnal menjünk. Mondtuk, hogy ez nem így működik”

– a családot végül később hozták ki, mikor a támadás elcsendesült.

Robogunk tovább Kivsarivkába egy lakótelepre. Az ég csak ritkán, távolról dörren meg a tüzérségi harcokban, nem is érzi mindenki indokoltnak a menekülést. A házból egy férfi jön csak ki az evakuációs kisbuszhoz, valamint egy tízéves fiú az anyjával és egy macskával, Leonnal. A nagymama és a dédmama egyelőre marad. A ház előtt kisebb csoport búcsúzkodik a távozóktól.

Ugye nem az oroszokhoz visznek?

„Ez az otthonom, én nem megyek sehova” – mondja egy asszony, egyetértésben a szomszédjával. A beszélgetés oroszul zajlik, Olga ezt mondja anyanyelvnek, de Ukrajnát a hazájának. Ezt bizonyítva minden átmenet nélkül eléneklik az ukrán himnuszt is.

A lakótelepen a házaktól távolabb senki sincs, csak egy fiatal teker a biciklin céltalanul, a csomagtartón az öccsével. Azt mondja, nem fél, vagy inkább máshol sem félne kevésbé. „A becsapódások máshol is elérhetnek” – von vállat.

A következő címen egy idős asszony várja az önkénteseket, de a találkozás váratlanul indul. „Végre itt vannak, de ugye nem az oroszokhoz visznek?” – kérdezi aggódva. Az önkéntes nem lepődik meg a félelmen, igazolványt mutat, az asszony végül megnyugszik. Az ő szomszédja is marad még, aki a macska etetését is vállalta.

Egyelőre esetleges, hogy ki menekül, ki nem. Van, aki semmilyen körülmények között nem hagyja el a házát, más ugyanonnan inkább eljön még akkor is, ha nincs rokona, akihez mehetne, és csak humanitárius programok segítségére számíthat.

Filtráció után kollégium

A legtávolabbi pontra már csak két autóval megyünk. Ez a pont az a bizonyos Zapadne, az orosz vonalaktól hét kilométerre. Az invázióig 300 fős falu volt, mostanra alig harmincan maradtak. Mostantól eggyel kevesebben, mert Olga is eljön. 73 éves, teljesen egyedül él, férje 20 éve meghalt, néhány éve a fia is. A faluban óvoda is volt, már amíg voltak gyerekek, valamikor Olga is ott dolgozott a nyugdíj előtt. Most havi kétezer hrivnyából (kevesebb mint húszezer forintból) próbál megélni – ez nem kirívóan alacsony nyugdíj, inkább átlagos. Egy ötvenes házaspár segítette mostanáig, önellátó, de kissé nehezen, bottal mozog.

Olga teljesen orosz nyelvű, ukránul ért, de nem használja. A falu nevét is mindig kijavítja az ukrán Zapadne helyett az orosz Zapadnoje formára. Ettől még Ukrajna biztonságos része felé akar menni, nem pedig Oroszországba, és tudja azt is, hogy az orosz tüzérség fenyegetése elől menekül a falujából. Anyanyelve nála sem jelenti azt, hogy Putyin Oroszországához vonzódna. Azt nem tudja, hogy mikor tér vissza, nem is gondol rá, csak abban biztos, hogy egyszer vissza akar menni.

Most viszont Harkiv felé gurulunk. Lábon hagyott napraforgók mellett haladunk el, az aknaveszély miatt az aratás sokfelé lehetetlen. Van, ahol már gaz verte fel a földeket, de van, ahol a robbanás kockázatával dacolva mégis traktor dolgozik. Az út mentén egy megcsonkított tank áll. Tavaly is itt volt, több másikkal együtt, ezt még nem vontatták el.

A kimenekített civileknek útban Harkiv felé még át kell esniük a filtráción. A rideg elnevezés nem egészségügyi szűrést takar, hanem gyors személyazonosítást, egy rövid beszélgetést. Olgát egy katona kérdezi ki egy irodában.

A férfi ukránul kérdez, Olga oroszul válaszol, a dolog működik.

Adategyeztetés, lakcím, rokonok vannak-e. Oroszországról, politikai állásfoglalásról nem kérdez a katona, ez általában nem is része egy ilyen beszélgetésnek. Végül egy igazolást ad a filtrációról.

Az asszonyt Harkivban tesszük ki egy kollégiumnál, amely most a menekülteknek ad otthont. Kétszemélyes szoba, néhány napra, hosszabb távú, ezután hasonló szállást keresnek neki. Gennagyij is kijön, botjával óvatosan lejön a lépcsőn, rágyújt. Azt nem tudja, hogy két nap múlva hol kap szállást, ahogyan azt sem, visszatér-e valaha a házához. Ehhez neki elég, ha legalább Kupjanszk körül nyugalom lesz. Azt, hogy a háborúnak mikor lehet vége, már nem is találgatja.