Megszoktuk, hogy ha az ablak csak zörög, akkor innen lőnek, ha az ablak törik, akkor ide

Szokásos kép a háború sújtotta Ukrajna északkeleti részén, amelyet a szeptemberi, még most is folytatódó ellentámadás során szerzett vissza az ukrán hadsereg fél év orosz megszállás után: szakaszonként egészen kiváló utak, az út mentén szétlőtt tankok, bombatölcsérek, megsemmisített benzinkutak autókkal szegélyezve. Így jutunk el Kupjanszkba.

A város egyfelől az ukrán hadsereg katonai sikerének helyszíne: fontos vasúti csomópont, amelynek szeptember 10-i visszaszerzésével az eddigi legnagyobb csapást mérte az Ukrajnát megtámadó orosz hadseregre. A meglepetésszerű ellentámadással Ukrajna több ezer négyzetkilométert szerzett vissza északkeleten, ez tette lehetővé az egykor 47 ezres Izjum visszafoglalását is (izjumi helyszíni riportunkat itt találják), ahonnan az orosz erők pánikszerűen menekültek, noha eredeti feladatuk egy déli irányú támadás lett volna Donyeck megye ukrán ellenőrzés alatt lévő részei felé. (Az ukrán ellentámadás jelentőségéről ebben és kidolgozójáról ebben a cikkben olvashat.)

Másfelől humanitárius katasztrófától fenyegetett terület: nincs víz, villany, gáz, esetlegesen érkeznek a segélyszállítmányok, amelyek nélkül a lakosság nagy része éhezne.

Gyógyszer jobban kell, mint tészta

„Fiatalember, van magánál inzulin?” – kérdezte egy kétségbeesett asszony, nem sokkal azután, hogy egy másiknak azzal okoztam csalódást, hogy szívgyógyszerem sem volt. A két kérdés hallatán két tucat ember gyűlt körénk, hiszen, ha nálunk gyógyszerekről lehet érdeklődni, akkor azt is tudjuk, mikor jön végre a humanitárius segély, meg egy lendülettel esetleg a teljes közmű. Figyelmüket nem terelte el az sem, hogy a környéken folyamatosan hallatszottak az aknavetők.

„Megszoktuk: ha az ablak csak zörög, akkor innen lőnek, ha az ablak törik, akkor ide” – mondta egy nő, aki hamar rájött, hogy kérdéseikre tőlünk nem kap választ.

Nem sokkal később begördült két kisbusz, krumplival, száraztésztával, levesporokkal. Meg három poltavai papnövendékkel, akik polifonikus dallal kísérték az ételosztást. Zenéből jutott mindenkinek, csomagból nem. De indulatnak, tülekedésnek nyoma sem volt.
Pár száz méterrel odébb vízért álltak sorba egy udvari kútnál. Ez a közeli lakótelep egyetlen vízforrása. Az udvarokon a lakók felállították a tábori konyhákat: a téglákon rácsok, alatta ég a tűz. Vagy inkább füstölög a nedves fától, hiszen tűzifája sincs egy átlagos lakótelepi lakónak.

„Nem gondolkodom én azon, hogy Ukrajna vagy Oroszország. A fejünk fölött ide-oda szálltak a rakéták. Most épp az oroszok lőnek, de orosz, nem orosz, nekünk mindegy: a háború rossz” – mondta egy férfi a lábosok mellől. Szerinte jól megvoltak a háború előtt, és semmi szükségük nem volt arra, hogy „megmentse” őket Oroszország, ahogyan azt a Kreml állítja.

Persze most jobban érdekli, hogy milyen idő várható, meddig tudnak még kint főzni, és mennyire fognak fázni otthon. A harci helyzet miatt egyelőre nem várható, hogy helyreáll a fűtés, hiszen

az infrastruktúra helyreállításának nem sok értelme van, amíg egy jól irányzott tüzérségi támadás azt tönkrevágja. Az udvari főzőcskézés előtt fél órával volt egy becsapódás alig 300 méterre.

Az oroszok azt mondták, végleg jöttek

Kupjanszk az Oroszország által Ukrajna ellen február 24-én indított támadás első napjaiban került orosz kézre. Ez olyan gyorsan történt, hogy a harcok szinte elkerülték a várost – egy híd azért felrobbant, ezt akkor valószínűleg az ukrán erők tették, hogy lassítsák az orosz előrenyomulást. Akkor azonban az orosz erők voltak lendületben – a város berendezkedett az orosz megszállásra.

Itt nem voltak földalatti cellák, mint Kozacsa Lopanyban – amelyről itt olvasható helyszíni riportunk –, a helyiek szerint látványos erőszak, fosztogatás Kupjanszkban nem volt.

De lelkesedéssel senki sem beszélt az oroszok bejöveteléről. Volt, aki értékelte, hogy volt közmű, működött a piac. Egy asszony szerint „rend volt, mert akit kijárási tilalom alatt az utcán találtak, azt közmunkára fogták be.” Igaz, az ukrajnai nyugdíjakat ezután már nem kapták meg, helyette be kellett érniük kétszer kiosztott 10 ezer rubellel. (A fél év alatt sokat ugráló árfolyamok miatt nehéz forintosítani, márciusban ez 35 ezer forint lett volna, most 75 ezer lenne, de nagyjából kéthavi ukrajnai nyugdíjjal volt egyenlő. A többség 2-3 ezer hrivnya nyugdíjat kap – egy hrivnya kb. 10 forint.)

A „rendteremtés” forgatókönyve a következő volt a megszállt területeken: vagy a harcok alatt vagy utána egy időre megszűnt a közmű, amely utána orosz oldalra kötött hálózaton jött vissza.

Ezt tették aztán tönkre akkor, amikor fel kellett adniuk az elfoglalt területeket, ez történt Kupjanszkban, Harkivban, de tőle délkeletre Izjumban is, amelyről itt és itt olvashatja helyszíni riportunkat.

„Egyfolytában az iratokat kérték, pedig én voltam itthon, nem ők” – emlékezett vissza Viktória. „Amikor kérdeztem, milyen alapon teszik, mondták, hogy ők ide örök időkre értek vissza. Na, ahogy szoktak, csak a levegőbe beszéltek”. A nő megkönnyebbült, hogy az orosz katonák kiszorultak. A gyereke már korábban külföldre ment, azt mondta, csak akkor jön vissza, ha a város újból Ukrajnáé lesz. „Anyám viszont aggódott, hogy majd árulóknak mondanak minket, mert Kupjanszk megszállás alatt élt. De mondom neki, nincs mitől félnie, ha a mieink jönnek vissza”.

Igaz, a háborús csapások igazán csak azután érték el a várost, hogy újból ukrán kézre került. A nyugati szélét szeptember 10-re, a belvárost két nappal később szerezték vissza. Az orosz megszállók ezután az Oszkil folyón túli részre szorultak. Valószínűleg ekkor robbantották fel a folyón hidat, hogy lassítsák az ukrán előrenyomulást. Ez nem sokáig sikerült, egy pontonhídon az ukrán erők átkeltek, és tovább tolták keletre az orosz megszállókat, akik további falvakat adtak fel a környéken. Illetve nem egészen adták fel: a visszavonulás után érte el a várost az orosz aknatűz és sorozatos rakétatámadás, amely súlyosabb volt, mint az ukrán ostrom.

Persze ukrán tüzérségi csapások nélkül aligha adták volna fel az orosz erők a vasúti csomópontja miatt kulcsfontosságú várost, de a helyiek szerint egyértelműen azután érte pusztító támadás a legtöbb épületet, hogy az oroszok keletebbre szorultak.

Betűháború

A súlyos pusztítások mellett egy másfajta harcnak is jele van a városban. Ez Kupjanszk nyugati bejáratánál egy bizarr szóviccel indul. Sajnos pontosan lefordítani nem lehet, csak elmagyarázni: a város elején hatalmas fémbetűkből egy beton talapzaton az olvasható, hogy „Kupjanszki mennyország”. Persze, eredetileg nem mennyország volt (oroszul és ukránul „raj”), hanem kerület, azaz „rajon”. Valószínűleg orosz munka lehetett a két betű leverése, mert a földön hevert egy ukrán írásjel is, amit a város nevéből rúgtak le, és látszik az is, hogy nemrég még az orosz nemzeti színekre volt befestve az összes betű. A nagyobb részét viszont azóta már átfestették ukrán színekre, a kék és sárga festékes flakonok ott hevernek a lövészárokban, amelyben szeptember 7-ig orosz megszállók voltak.

Az Oszkil folyón túli híd korlátja mindkét oldalon fehér-kék-piros színre van festve – itt azonban egyelőre vannak sürgetőbb feladatok is, mint átszínezni az orosz nemzeti trikolort. Pár száz méterrel arrébb megint csak nyelvi fronton mutatkoznak a harcok nyomai: a buszmegálló ukrán feliratát oroszosították festékszóróval, az Oszkil folyót Oszkolra javítva. És persze mögé rakva egy „Z” betűt.

Kéthetes holttestek az úton

Az Oszkil folyón túl a városrészek pusztítása még nagyobbnak tűnik, mint a város nyugati oldalán: raktárépületek, benzinkutak vannak tönkrevágva, a kertes lakóházakkal együtt. Az egyik raktárból a helyiek viszik az árut: üdítőt, cukrot, lisztet. „Megengedte a hatóság”, „katonáknak visszük” – szabadkoznak, amikor találkozunk velük. Fiatalok, idősek egyaránt viszik – ami az elmúlt hetek nélkülözésének, háborús fenyegetettségének ismeretében talán nem annyira meglepő.

Elmegyünk egy húsfeldolgozó üzem mellett, a bejáratnál egy döglött sertés fekszik, az udvaron szabadon bóklászó malacok röfögnek bele a háborús levegőbe.

Az úton bombatölcsérek, szétlőtt orosz tankok, és a megszállók szimbólumává tett „Z” betűvel kidekorált autók. Az út szélén egy letakart holttest, ruhája alapján civil, kicsit arrébb egy orosz katona – legalábbis erre utal a rajta lévő fehér karszalag. Legalább két hete vannak ott érintetlenül, ahogyan a városból kivezető úton fekvő három holttest is. Egyikük civilnek tűnik, a másik kettő egyértelműen orosz katona volt, akik láthatóan akkor haltak meg, amikor a szétlőtt furgonjukból menekültek ki.

Putyin érveiből nem kérnek

Mivel az Oszkilon átvezető híd részleges megsemmisülése miatt csak gyalogosan lehet átkelni, mi is gyalog haladunk tovább a következő falu felé. Podolje még egy nappal később került újra ukrán ellenőrzés alá, mint Kupjanszk. Ezekre a helyekre csütörtökig a humanitárius segélyek sem jutottak el.

Aki akar, most már elmehet evakuációs busszal Harkivba és nyugatabbra, de sokan erre nem vállalkoznak.

„Nem kellünk mi senkinek. Pénzünk nincs, mit csinálnánk Harkivban? Itt legalább a házunkban vagyunk vagy legalább a pincében, és valami kis ételünk van a földünkről”

– mondták többen is. Vagy az idős szülőket, nagyszülőket nem akarják elvinni az ismeretlenbe. Így van ezzel Anasztaszija is, akinek nemcsak idős nagyszülei vannak, de egy alig 20 napos kisfia is. Pavelnek sürgősen tápszerre volna szüksége, mert az anyjának elapadt a teje a tüzérségi harcok alatt. A házukat is találat érte, most a ház maradékában éjszakánként a pincében húzzák meg magukat.

Mindenkit a sírás fojtogat, amikor az elmúlt hetek rettegéseiről beszél. Az elmúlt hónapok orosz megszállásáról kevésbé, mert a többség szerint, akkor legalább nem voltak harcok, és volt közmű. „Én Kurszkban születtem, apám odavalósi, anyám itteni – hát hogy tehetnék én különbséget orosz és ukrán között” – mondja Anasztasziájék szomszédja. Egy, közös népről beszél, ahogyan a Szovjetunió alatt is éltek – ez az idősebb korosztályban gyakran előjövő érv. Ez viszont nem jelenti, hogy elfogadnák az orosz elnök érveit a háború elindításáról. Vlagyimir Putyin arról beszélt, hogy az orosz anyanyelvűeket elnyomták az ukrán nacionalisták, a helyieknek nincsen ilyen tapasztalatuk. „Hát, úgy beszéltünk, ahogyan akartunk, az üzemben a papírokat ukránul kellett kitölteni, de hát, mi tudunk is ukránul, nem volt ebből gondunk” – mondta a szomszédasszony.

„Mondtam is a katonáknak, kedveskéim menjetek haza, hát nem hívott ide titeket senki.”

A lebombázott falu

Miközben beszélgetünk, egy idősebb fegyveres férfi lépett be az udvarba. Bizalmatlanul méregetett minket, iratokat kért el, bizonytalanul fogdosta a gépkarabélyát, mire végül kitört belőle a feszültség, amely az orosz támadók miatt volt benne.

„Hát kinek ártottam én? Csak a családomat akarom megvédeni. Hogy mi vagyunk a fasiszták? Mi akik csak itthon akarunk élni? Miért tették ezt velünk?!”

– mondta elcsukló hangon, miközben kétszer átrakta egyik válláról a másikra a fegyverét, amelynek csöve így többször ránk meredt. Nyikolaj aztán a beszédtől megkönnyebbült, lelkileg stabilabban ment tovább az őrjáratra. A határban folyamatosan hallatszott, ahogy dolgoztak a tüzérségi fegyverek.

Bár Podoljét több tüzérségi támadás is érte, a legsúlyosabb csapást az orosz légierőtől szenvedte el. A falu keleti oldalán több kertes házat a földdel tettek egyenlővé szeptember 24-én. „Az ő irányukból jöttek, ezt biztosan tudjuk” – mondta egy férfi a közeli temetőben. Társai megerősítik. A csapat sírt ás. Most épp egy orosz tüzérségi támadás áldozatainak, egy felnőtt testvérpárnak, akiket másnap temetnek el. A napokban ők tettek sírba egy 31 éves nőt is, aki abban a bizonyos légitámadásban halt meg.

Hogy van-e még ott áldozat, nem tudják. Az majd csak a romok eltakarításakor derül ki. Arra meg várni kell, amíg elülnek a harcok.