Hallottuk a kínzásokat. Volt, aki azt üvöltötte, hogy bármit magára vállal, csak legyen vége

Börtönnek használt zöldségtároló, orosz kisiskolásokkal megíratott hazafias levelek a szétlőtt pályaudvaron, fára szögelt mobiltelefonok – ezek a legbizarrabb dolgok abban a szellemvárosban, amely félévnyi orosz megszállás után került ismét ukrán ellenőrzés alá. Az egykor ötezres Kozacsa Lopanyban persze vannak klasszikusabb háborús képek is: bombatölcsérbe borult autók, romba dőlt lakóházak, szétlőtt középületek, leszakadt villanypóznák.

Kihallgatás péniszbe vezetett árammal

„Úristen, az a reggel olyan volt, mint a filmekben, amikor a napfény elűzi a vámpírokat” – Oleg (kérésére a nevét megváltoztattuk) így idézte fel szeptember 11-ét, amikor az orosz megszállók egyszer csak eltűntek Kozacsa Lopanyból. Pedig azon a hajnalon azt hitte, megint elviszik, és ezúttal már nem ússza meg élve. „A pisztoly markolatával dörömböltek a kapumon. Hát, gondoltam, legalább jöjjenek be értem. Lenyomtam másfél deci vodkát, pokrócba burkolóztam, és vártam. De nem jött be senki, csak egyre dübörögtek a teherautók, aztán hallottam, hogy a szomszédnál is dörömbölnek, ordibálnak, hogy evakuálás, utána csend lett” – így tűntek el az orosz erők az egykor ötezres, jelenleg legfeljebb 1700 fős nagyközségből.

Olegnek ez különösen nagy megkönnyebbülést jelentett, hiszen tavasszal egy hónapot töltött orosz fogságban. Korábban szerződéses katona volt, de pár éve már leszerelt, mégis jöttek érte. „Valaki beköphetett, akadtak itt kollaboránsok” – mondta Oleg. Nemcsak hozzá hasonló egykori katonákat vittek el, hanem esetenként az apáikat is, de volt, aki azért került fogságba, mert használta a mobiltelefonját. Ez olyan szinten tilos volt, hogy figyelmeztetésképpen több elkobozott mobilt egy fára szögeltek fel.

„Azzal kezdték, hogy gumibottal tarkón vágtak, és miután összeestem, agyba-főbe rugdaltak. Luganszki szeparatisták voltak, mivel rugdosás közben azt kiabálták, hogy ez az üzenet Luganszkból. Négy bordám tört el. Aztán szigetelő szalaggal beragasztották a szemem, és levittek a pincébe.”

Ott aztán drótot csíptettek a nemi szervére, és áramütésekkel kínozva vallatták. „A rácsok mögött voltunk vagy húszan, hallottuk, ahogy zajlanak a kínzások. Volt, aki üvöltötte, hogy sosem volt ezredes, de kész bármit magára vállalni, mondják meg, mit akarnak hallani tőle, csak ne kínozzák tovább.”A vasútállomás közelében lévő pincét korábban zöldségtárolónak használták, de hónapokig börtön volt. (Egy másik fogoly korábbi beszámolóját itt olvashatja, vele júniusban beszéltünk Harkivnál.) Most legfeljebb kóbor kutyák jönnek le ide, de a rácsok mögé dobott matracok még őrzik a foglyok nyomát. Az őrök – akik a kelet-ukrajnai oroszbarát, szakadár Luganszki Népköztársaságból jöttek – a szomszédos teremben aludtak, de ebből nem sok látszik, mert a termet az ukrán ellentámadás során becsapódás érte, az ágyakat egymásra hányta a robbanás.

Az orosz erők elhúztak, a zöldséges pince már nem börtön

Oleget öt napig tartották itt, propagandavideót is készítettek vele, amelyen Ukrajnát kellett megadásra felszólítania, majd egy másik településre szállították, ahol negyvened magával homokzsákokat cipelt. „Volt, hogy hatan vittünk egy zsákot, nekem a bordáim voltak töröttek, másnak a keze, volt, aki járni is alig bírt.” Három hét után elengedték. Ma sem tudja, miért. Persze, akkoriban a hazatérés sem volt megnyugtató, hiszen az orosz megszállók akkor még bármikor érte jöhettek volna újra.

Az orosz erők pánikszerű menekülésével (az ukrán ellentámadást itt elemeztük részletesen) azonban a helyzet megváltozott. Harcok közel vannak ugyan, de most már az orosz–ukrán államhatár mentén zajlanak. Becsapódások így is érik a települést – a napokban egy fiatal pár sérült meg repeszektől a főtéren –, de már nincsen elvágva Ukrajna többi részétől, ahová sokan el is mentek, miután víz és áram sincs Kozacsa Lopanyban.

Ez sok más olyan településre igaz, amelyet a szeptemberi ellentámadás során szerzett vissza az ukrán hadsereg. Egy másik része a lakóknak viszont az orosz megszállókkal ment el. Vagy azért, mert együttműködtek velük, leginkább rendőrként vagy a megszállók által létrehozott települési tanács tagjaként, így tartottak a felelősségre vonástól, vagy azért, mert hittek az orosz propagandának, amely szerint az ukránok bosszúszomjas náci gyilkosok.

Ennek a propagandának a nyomait őrzik azok az orosz szórólapok és újságok, amelyeket a megszállás alatt kezdtek nyomtatni. Ezeket most az önkormányzat épületében tárolják, afféle háborús múzeum első darabjaiként.

A szórólapok közül verhetetlennek tűnik az, amelyiket talán már az Oroszországhoz való csatlakozásról szóló népszavazás előkészítésének szántak, versbe öntve: „Zuhanyozz le kétszer egy nap / szappanozd be kezed, lábad / Örülj, hogy a tiszta Oroszországnak polgára vagy / és nem a mosdatlan Európának.”

Akit ez nem győzött volna meg, annak volt a „Harkov Z” hetilap orosz hősökről, ukrán barbárokról, az Oroszország által létrejövő új államszövetségről, amelynek Ukrajna is része lesz.

Nem is az a fontos, hogy ebből ki mennyit hitt el a telefontól és internettől, ukrán hírforrásoktól megfosztott lakók közül, hanem az, hogy érezzék, Oroszország uralja a helyzetet, visszaszorítására nincs esély.

Táborba hívták a gyereket, de nem sietnek visszaadni

Ezért is lehetséges, hogy több szülő belement abba is, hogy gyerekeiket Oroszországba küldjék pihenni. Jura és Tatyjana augusztus végén – tehát a váratlanul sikeres ukrán ellentámadás előtt – elengedték 9 éves kislányukat. A felügyeletre egy meghatalmazást írtak, de úgy, hogy nem is látták, kit bíznak meg a feladattal. Polinának egy hete kellett volna visszatérnie, de azóta sem léphettek kapcsolatba. Újságírókon keresztül tudtak meg annyit, hogy a kislány egy krasznodari táborban van.

Persze, nem lehet felróni, hogy a nélkülöző városból, ahonnan Ukrajna felé nem is lehetett menni, a szülők megpróbálták biztonságosabb helyre juttatni a gyereküket. Ezt az ő helyzetükben Oroszország jelentette, még akkor is, ha Ukrajnába megszállóként jött. A hadi helyzettől, de az orosz politikai szándéktól is függhet, hogy Tatyjanáék mikor láthatják újra kislányukat.

Az nem valószínű, hogy az orosz erők visszafoglalják Kozacsa Lopanyt, de az igen, hogy a háború közelsége miatt a település nem lesz egyhamar élhető. Bolt nem működik, gyógyszertár sem, kizárólag segélycsomagok jutnak el ide. Persze, maguk a helyiek is mehetnek Harkiv felé, ahol boltok is vannak, feltéve, ha van még valahonnan bevételük, amiből vásárolhatnának, megmaradt az autójuk – amit a megszállók el is kobozhattak – ,és van üzemanyaguk, aminek a beszerzése közeli benzinkút híján nem olyan egyszerű.

Harkivig kell menni, hogy ne szétlőtt, hanem működő benzinkútig jussunk.

Propagandalevelet íratnak az orosz iskolákban

Tömegközlekedés szóba sem jön, buszok sem járnak, a vonatközlekedés is leállt hét hónapja. A vasúti pályaudvart az orosz erők parancsnokságnak rendezték be. Az épületre pakolt homokzsákok nem védték meg az ablakokat: a most üresen kongó pályaudvar kívül-belül szilánkokkal van tele. Az egykori váróteremben fellökött bútorok, szétdobált ruhák és több száz szétszórt levél hever. Ez utóbbi az eddigi legkülönlegesebb darabja az oroszországi propagandának:

a leveleket oroszországi gyerekek írták, a hazát védő hős orosz katonáknak címezve.

A kezembe egy 8 éves kisfiú levele akadt, aki „Izsevszk városából, az Udmurt Köztársaságból ír”, és „nagyra értékeli a katona harci elszántságát”, „büszkeséggel gondol rá”, hogy „a végsőkig odaadó híve a hazának”, amelyet „élete árán is megvéd”. A levél egyébként senkihez sem jutott el, az összes, csákó alakúra összehajtogatott üzenettel együtt bontatlanul feküdt egy dobozban.

Az orosz mozgósításra csak legyintenek az ukrán katonák

A környéken nemigen hiszik, hogy Kozacsa Lopanyban orosz katona újra kézbe vehetné a leveleket. Legkevésbé persze az ukrán katonák. Az orosz mozgósításról (erről itt olvashatják elemzésünket) sem gondolják, hogy az egy erős csapásra készülő Oroszország bizonyítéka volna, inkább a Kreml kétségbeesését látják benne.

„A legképzettebb katonáik javát már elvesztette Oroszország, akiket most mozgósítanak, azokból itt csak ágyútöltelék lesz” – mondta egy híradós katona.

Jevhenyij egyébként már háromszor is volt orosz fogságban, összesen több mint két hónapot. Áramütésről, verésről számolt be, de végül mindháromszor elengedték. Egyszer a helyi orvosnak köszönhetően, aki a jelek szerint szándékosan rosszabbnak írta le az ő állapotát a fogvatartóknak, mint amilyen a valóságban volt, kétszer viszont a szerencsének tudta be szabadulását. A hadi helyzet alakulása szerinte nem szerencse kérdése volt.

„Mi vagyunk itthon, mi ismerjük a terepet. És természetesen köszönettel tartozunk minden országnak, amelyik fegyverrel, önkéntesekkel, bármiféle eszközökkel segítette az ukrán erőket.” Jevhenyij szerint a jelenlegi helyzet és az ukrán ellentámadás sikere is mutatja, hogy Oroszország valójában tanácstalan.

Oroszországról beszélnek, nem a Kremlről és nem is Putyinról. Szerintük az orosz társadalom felelőssége is, hogy olyan az országnak a vezetése, amely háborút indított. (Bár ezt a sommás ítéletet árnyalja, hogy voltak tüntetések Oroszországban a háború ellen, és volt a legutóbbi mozgósítás ellen is, amit mindkét esetben a rendőrség kemény fellépése torolt meg.) „Mi is tüntettünk, amikor a rendszer igazságtalan volt, pedig ellenünk is jöttek rendőrök, meg mesterlövészek” – idézi fel a 2013-as kijevi tüntetéseket, amelyek Viktor Janukovics elnök Oroszországba menekülésével zárultak – és amely után Oroszország elfoglalta a Krímet, és létrehozta a kelet-ukrajnai szeparatista köztársaságokat Donyeckben és Luhanszkban.

„Tenniük kellene valamit a saját vezetésükkel szemben. Mert, ha az Öreg (azaz Putyin) utasítására csak jönnek és jönnek ellenünk az újoncok, egy háborúba, a mi földünk ellen, akkor akár 200 ezer halottja is lehet majd az orosz hadseregnek. Ki tudja, lehet, hogy csak akkor jön el a változás Oroszországban.”