Megszállták a faluját az oroszok, el akart jönni, kis híján agyonverték

Ukrajna északkeleti részén továbbra is folynak a harcok, folyamatosak a tüzérségi támadások annak ellenére, hogy májusban sikerült több kilométerrel távolabbra tolni az orosz erők állásait az egykor 1,4 milliós Harkiv közeléből. A harcok ezenkívül a várostól délkeletre, Donyeck megye ukrán ellenőrzés alatt álló részein, Szeverodonyeck közelében a legintenzívebbek.

A február 24-én megindított orosz invázió az első nap Harkiv közelébe ért – közben északról, Belarusz felől ugyanez történt Kijev irányában, a Krím félsziget felől pedig Herszon és az Azovi-tenger partvidéke és Mariupol felé, valamint a 2014-ben létrehozott kelet-ukrajnai oroszbarát szakadár köztársaságoktól nyugati irányban –, és az ország északkeleti részén több falu azonnal orosz ellenőrzés alá került.

Keletről megindult a menekültáradat – a 45 milliós Ukrajna 10 millió lakója hagyta el otthonát országon belül, vagy ment külföldre –, egy idő után azonban akkor sem lehetett átjönni a vonalakon az orosz megszállás alatt lévő területről az ukrán ellenőrzés alatt maradt területekre, ha a harcok éppen szüneteltek.

Egy rakétatámadás vetett véget az ingázásnak

Andrej az egyike volt azoknak, akik civilként orosz fogságba kerültek csak azért, mert megszállt falujából nem Oroszország, hanem Ukrajna többi része felé akart menni, amikor úgy érezte, hogy a tüzérségi harcok miatt élete is egyre nagyobb veszélyben van.

Harkivban találkoztunk a területi védelmi egység egykori épületénél, amelyet az elsők között semmisített meg az orosz légierő, a gyanú szerint helyiek információi alapján. (A harkivi helyzetről ebben a helyszíni riportunkban olvashat részletesen, a város környékén lévő orosz tüzérségi fenyegetésről pedig itt és itt.)

Andrej az orosz offenzíva kezdete utáni első hónapban, március 20-ig csak ingázott az oroszok által már megszállt és az ukrán ellenőrzés alatti területek között, amikor élelmiszert akart beszerezni, de még úgy érezte, saját falujában átvészelheti a háborút. „Volt, hogy vodkát, cigit kértek az orosz katonák, adtam is, nem volt velük gond.” Át lehetett menni a vonalakon, csupán megnézték az átlépők iratait. Legfeljebb az orosz ellenőrzés alatt lévő Cupivka felé fehér szalagot kellett kötni a kocsira vagy az utasok karjára. (A fehér szalag az orosz katonákon van, az ukránok saját egyenruhájukon sárga vagy kék szalagot hordanak.)

„Én a kezemre sosem raktam fehér szalagot, csak a kocsira. Amint kiléptem tőlük, már téptem is le a francba. Ennyi.”

A helyzet néhány nappal később változott, amikor az orosz megszállás alatt lévő Kozacsa Lopany települést rakétatámadás érte – kézenfekvően ezúttal ukrán oldalról. Andrej úgy tudja, az is egy egykori iskolába csapódott be, ahol civilek voltak, egy nő meghalt, egy kislány súlyosan megsérült.

„Utána Cupivkából sem nagyon engedtek ki senkit, nagy sor torlódott fel. Ha akkor tudom, hogy mi lesz, inkább megfordulok és hazamegyek, várok, lesz, ami lesz. De senki nem mondta, hogy próbálkozni sem lehet. Nekem eszembe se jutott, hogy ez történhet.”

Nem akarunk Oroszországba menni? Ejnye!

Eltelt egy nap, kettő, mindenki várt. Végül azt javasolták neki, hogy menjen az iskola épületébe az orosz katonai parancsnokságra, és kérjen engedélyt.

„Ott tanultam, anyám egész életében ott dolgozott. Kijött egy katona, mondom neki, srácok, el kell mennem, ígérem, vissza se jövök. Azt mondták, menjek inkább Oroszország felé, minden rendben lesz. Ezt mondták egyfolytában, hogy minden rendben lesz.

Mondom nekik, hát, srácok, hogy lesz minden rendben, nálunk eddig volt minden rendben. Én ott (Oroszországban) nem ismerek senkit, nincsenek ott barátaim, mit csináljak ott?”

Győzködték, hogy ott már minden elő van készítve, külön fogadótelepet állítottak fel, lehet ott lakni, van ellátás. Felajánlották, hogy abban az irányban mehet kocsival, de ha kell, ki is viszik, akár a szüleivel együtt.

„Mondom nekik, nem, én a másik irányba mennék. Beletörődtek, rendben, rádión jelzik az átkelőnél, átmehetek. Elindultam. Elértem az első vonalhoz, van vagy három. Lövészárkokkal, páncélosokkal. Az egyikből kijön egy arc, gépfegyverrel. Két kezem a kormányon – másképp nem szabad –, semmi váratlan mozdulat, a kocsit sem szabad leállítani, amíg nem mondják. Rám fogta a fegyvert, azt mondta, húzzak vissza. Mondtam, hogy engedélyt kaptam, jelezték is.”

„Nem érted, mit mondtam?! – ordított rám. Oké, visszatolattam. Később újra próbálkoztam, nem kellett volna. De gondoltam, csak megbeszélem velük.”

Fogság, fogtöréssel kezdve

Andrejhoz ekkor egy másik katona jött ki, nem zavarta el, átültette egy dzsipbe. A kocsit, kulccsal együtt ott hagyta, a telefont se vitte magával, gondolta, mindjárt mehet. Átvitték a következő orosz ellenőrző ponthoz.

Odajött a DNR (az Oroszország által államként elismert kelet-ukrajnai szakadár Donyecki Népköztársaság) egyik katonája, valami kemény műanyag kesztyűvel a kezén.

„Nyugodtan jött felém, mikor odaért, nem szólt egy szót sem, rögtön ütött. Először jobbról ütötte ki az egyik fogamat, aztán balról. Hallottam is, ahogy reccsentek.

Próbáltam mondani, hogy a főnökség engedélyt adott, mire ő: hova készülsz, mit baszakszol itt? Meg, hogy ki akarom adni a pozíciójukat. Mutatok hátra, hogy hát az ő embere hozott ide, az a katona meg csak széttárta a karját, mit tehetett volna, alacsonyabb rangú volt.”

Arccal a földre lökték, a kezét hátrakötötték. Bedobták egy kocsiba, ragasztószalaggal befedték a száját és a szemét is.

„Négy napig le se vették, csak lefelé láttam ki belőle. Megérkeztünk valami állomásra, pár méterre tőlem ordítást hallok, mint akit épp halálba vernek. Egy oszlophoz löktek, nem mozdulhattam. Másfél órát állhattam így. Odajött valami katona, elmondtam, hogy Cupivkáról jöttem, csak át akartam menni, ő megnyugtatott, hogy el fognak engedni. Cigarettám volt, nem vették el, vakon előkotortam remegő kezekkel, a katona tüzet is adott. Elszívtam egymás után vagy ötöt, közben ordított háttérben az a valaki, akit vertek.

Aztán levittek valami pincébe, már mások is voltak ott, sorba állítottak minket. Volt ott egy fickó, meg az apja, összeverve, az egyiknek szinte kilógott a szeme.”

Énekeljetek, kutyák!

„Állok a falnál, görnyedek, seggel kifelé, ahogy engedték. Aztán jött a váltás” – Andrej a visszaemlékezéstől nagyot sóhajtva káromkodik. „Bejöttek, mondja az egyik, hogy hat emberüket kinyírták az egyik állásuknál, mi meg itt üldögélünk. Azzal a lendülettel vesén vágott a gépfegyverével. A plafonig ugrottam a fájdalomtól. Aztán mentek sorba, volt egy hatvan feletti, azt is verték, mert a fia az ukrán seregben szolgált. Szerencsétlen öreg harkivi volt, a hétvégi házánál volt a támadáskor. Az utcán fogták el, kenyérért ment a boltba. Tehet róla, hogy a felnőtt fia katona?”

„Mondom nekik, ne verjétek az öreget, mindjárt meghal. Ja, ilyen okos vagy, mondták, aztán nekem is behúztak egyet. Érdekes, csak a bal oldalamat ütötték, meg a fejemet. Most is tele van púppal. Rajtam legalább volt sapka, a másiknak szilánkosra tört a feje.”

Aztán a szovjet himnuszt énekeltették velünk. Én nem tudtam a szövegét, 1982-es vagyok, alig éltem a Szovjetunióban. Ha nincs velünk az öreg, ott helyben megölnek. Aztán az ukránt kellett énekelnünk. Azt tudtam. Mondták, énekeljetek, kutyák!

Az ütésektől Andrej bal válla megroncsolódott, az egyik csontja majdnem kibökte a bőrét, amikor a kulcscsontra ütöttek a gépfegyverrel. Rosszul is forrt össze, emelni sem tud.

„A harmadik napon jött egy őrnagy, akkor adtak először enni. A tiszt borscsot hozatott, de előtte csináltatott nekünk teát, mert a gyomrunk nem fogja anélkül bevenni az ételt. Rendes volt.”

A verés esélye azonban mindig ott volt, minden mozdulatra engedélyt kellett kérni, de az is baj volt, ha az ember sokat kért: például hogy megfordulhasson, vagy állhasson, mert törött bordával nehéz guggolni.

Sok lehet a fogoly

„Én most is félek, eddig nem is beszéltem az egészről, segítséget sem akarok, el akarom felejteni. 85 kiló voltam, most jó, ha 70. Nem tudok aludni, az idegeim is kivannak.”

Más is járt így, Andrej falubelijét májusban vitték el, „kis híján belehalt”. A fogság alatt voltak váratlan beszélgetések is a fogvatartókkal.

Az egyik orosz katona azt mondta Andrejnek: „Figyelj, nálatok minden van, internet, mi meg azt sem tudjuk, mi az a vízöblítéses vécé.”

Az orosz katona nem mondta meg, honnan jött, de a tapasztalat szerint valóban Oroszország leghátrányosabb helyzetű régióiból verbuválták a katonák többségét a Bajkál-tónál fekvő Burjátföldtől a Kaukázusig. „Ezek az orosz katonák rendesebbek voltak, vacak egyenruhában. Bezzeg a DNR-esek, azoknak divatos cuccaik voltak, felszerelésük. Ők voltak a legszemetebbek.”

A negyedik nap megint kaptak teát és ételt, aztán név szerint kiszólítottak a hét fogoly közül hármat, köztük Andrejt. „Szem leragasztva, kéz hátrakötve. Mondom magamnak, ez vagy kihallgatás lesz, vagy inkább nem tudom, mi.”

Kivégzéstől tartott, elengedés lett belőle

„Kivittek az utcára a Kozacsa Lopany-i pályaudvar mellé. Egy kerítéshez állítottak minket feltartott kézzel. Aztán megint kérdezték a nevünket, és kezünkbe nyomták az iratainkat. Útnak engedtek azzal, hogy két percünk van, tűnjünk el a francba. A pénzemet sem vették el, bár nem is volt nálam több egy ezresnél.” (1 hrivnya 11 forint.)

„Alig láttam valamit, a szememnél a ragasztószalag körbe volt tekerve, mondtam, legalább vegyék le, a kezemet sem bírom mozdítani. Odalépett, lerántotta a szalagot a nyakamra. Aztán hárman összekapaszkodtunk, és elvánszorogtunk.”

Andrej szerint azt nem bántották, aki magától jelentkezett azzal, hogy itt lakik a térségben, és jelenleg is katona vagy korábban szolgált a seregben. Igaz, Andrej sosem szolgált, így nem is lett volna mit önként bejelentenie. „De ha valakit úgy kaptak el, annak annyi volt."

A férfi a két fogolytársával ért el azok otthonáig, ott kapott egy biciklit, hogy legalább abba kapaszkodva menjen tovább. Eljutott a következő faluig, két órát ült egy padon, de senki nem mert rajta segíteni.

„Jött egy autó, kértem a sofőrt, vigyen el, négy napja nem aludtam fázom, éhezem, mozdulni sem bírok a fájdalomtól. Hát, majd lassacskán eljutsz, ezt válaszolta.”

Andrej valóban hazavergődött a bő tíz kilométeres úton, két hétig lábadozott – ekkor forrt össze rosszul a széttört kulcscsontja –, végül egy kísérővel jött át egy olyan úton, amelyen elkerülhették az orosz ellenőrző pontot. „Ha tudtam volna előre azt az utat, talán az egészet megúszom. Mindegy, csak annak örülök, hogy a feleségem és a lányom biztonságban van külföldön. Ami engem illet, én már nem akarok semmit, csak elfelejteni az egészet.”