Már nem érdekelnek a rakéták, csak az, mennyi sérültet hoznak utána

2022. június 07. – 13:46

Már nem érdekelnek a rakéták, csak az, mennyi sérültet hoznak utána
Makszim május 13-án sérült meg egy tüzérségi támadásban, amikor az apjával ment biciklivel az úton. Édesapja a helyszínen meghalt – Fotó: Huszti István / Telex

A kelet-ukrajnai Harkivban ugyan kisebb az Ukrajnát megtámadó orosz erők fenyegetése, mint hetekkel ezelőtt, de a háború így is közel van. A délkeleti front irányában, alig 40 kilométerre az egykor 1,4 milliós várostól a rakéták még gyakrabban csapódnak be. A támadások egyik célpontja Csuhujiv, amelyet az orosz erők sosem vettek be, ám hónapokon át el volt zárva a külvilágtól. A kórháza azonban így sem állt le, civilek százait mentették meg olyan orvosok és ápolók, akik közül sokan a háború első napja óta folyamatosan a kórházban élnek. Vagy azért, mert az otthonuk orosz megszállás alatt lévő faluban van, vagy azért, mert a háború az ő házukat is lakhatatlanná tette. Helyszíni riport Csuhujivból.

Amióta Harkivban vagyunk, mindig gyorsan kell száguldanunk valakit követve, ha el akarunk jutni az orosz rakétatámadástól fenyegetett környező falvakba vagy városokba. Legutóbb egy ételosztó önkéntest követtünk, ahogy csak bírtunk az északra fekvő falvakba, most épp egy szirénázó mentőautó után tépünk át a városon, délkelet felé. Csuhujivba megyünk, 40 kilométerre Harkivtól, ami a katonai adminisztráció miatt bonyolultabb, ugyanis így az izjumi és a szeverodonyecki front irányába tartunk, ahol az orosz erők támadásban vannak.

Az ellenőrzőponton kis tanakodás és telefonon végül megadott engedély után áthajthattunk, hogy eljussunk a csuhujivi járási kórházba.

Kórház a háború szélén

A település ugyan sosem volt orosz ellenőrzés alatt, de két hónapon át el volt vágva a külvilágtól, amikor az Ukrajnát megtámadó orosz hadsereg egy időre megszerezte a városból Harkivba vezető utat, miközben Csuhujivot folyamatosan tűz alatt tartotta, rengeteg civil áldozatot szedve. „A kórház élete is mindenben megváltozott február 24. óta” – a főorvos mélyet szippant a cigarettájába.

„Repeszek miatti sérülésekkel foglalkozunk, most épp három beteget készítenek elő műtétre, amíg beszélgetünk”

– mondta Vjacseszlav Gruska fásult keserűséggel. A fásultság érthető: a száz nap alatt lényegében végig a kórházban volt, itt is alszik, otthon egyszer sem volt már csak azért sem, mert a háza sem maradt meg a rakétatámadásokkal, légicsapásokkal teleszórt városban.

A csuhujivi kórház, nem messze az orosz erőkkel délkeletre folyó harcoktól – Fotó: Huszti István / Telex A csuhujivi kórház, nem messze az orosz erőkkel délkeletre folyó harcoktól – Fotó: Huszti István / Telex
A csuhujivi kórház, nem messze az orosz erőkkel délkeletre folyó harcoktól – Fotó: Huszti István / Telex

Legalább kétszáz végtagműtétet végzett el a háború száz napja alatt, volt, ahol a lehetetlenből hozták vissza a kezeket, lábakat, volt, akinél már az is siker volt, hogy megmentették a beteg életét, mielőtt elvérzett volna két lábát elveszítve. „De minden eset más, a repesz nem nézi, hová repül, rengeteg belső szervi sérüléssel, koponya- és arcsérüléssel is foglalkoznunk kell.”

„Pedig ott lennének a szokásos feladataink is. Senki nem törölte el a Covidot, az infarktust, az agyvérzést. Egyébként belőlük is több van a háború miatt. Tulajdonképpen ők is a háború áldozatai.”

Vjacseszlav Gruska főorvos, aki sok munkatársával együtt az Ukrajna elleni oroz invázió első napjától kezdve folyamatosan a kórházban van – Fotó: Huszti István / Telex
Vjacseszlav Gruska főorvos, aki sok munkatársával együtt az Ukrajna elleni oroz invázió első napjától kezdve folyamatosan a kórházban van – Fotó: Huszti István / Telex

Az elmúlt hónapban a helyzet valamivel könnyebb lett, miután vannak betegek, akiket Harkivba is lehet szállítani, és onnan be lehet szerezni a gyógyszereket és a vérkészletet. „Jöttek ide amerikai újságírók, kérdezték, fel vagyunk-e készülve ilyen helyzetre. Hát, erre sehol senki sem lehet felkészülve, 40 év tapasztalattal mondhatom. Volt olyan műtétünk, amikor 20 liter vért folyattunk át a sérülten, egyébként sem lehet nagy mennyiségű vért hosszan őrizni.”

Egyszerre a legtöbb sebesültet a háború első napján kezelték, de a sérültek hullámokban érkeznek.

„Ha van rakétacsapás, van sebesült. Ma öt rakéta repült el felettünk, kettő betalált a város szélén.”

A kórház egyetlen könnyebbsége, hogy a lakosság nagy többsége elmenekült, így eleve kevesebb ember van, aki bármi okból kórházba kerülhet. Emiatt sérült gyerek is kevés volt a kórházban, de azért akadt. „Van most nálunk egy fiú, égési sérülésekkel és súlyos lábsérüléssel, az utcán volt, amikor aknatűz érte őt az apjával együtt. Az apja meg is halt.”

Makszim lábát reményei szerint sikerül megmenteni, az eddigi műtétek eredményei ezt igazolják, de még jó pár operáció áll előtte. Beszélhetünk vele a kórteremben. A 17 év körüli fiú zavarba ejtő előzékenységgel ült fel az ágyában, amikor beléphettünk a kórterembe. A szűk helyiség most hat betegnek ad helyet. Makszimot az aknatűz május közepén érte, ami igazolja, hogy a háború elejétől közvetlenül fenyegetett Csuhujivban három hónappal később sem lehetett biztonságról beszélni.

Biciklizett az úton, fényes nappal – bár a háború „szürke zónájában”, azaz az oroszok által el nem foglalt, de tűz alá vett területeken élők szerint a támadásoknak van ritmusuk: leginkább éjszaka és hajnalban fenyegetnek, Harkiv környékén bőven hallani a tüzérséget nappal is.

„Ó, itt bármikor lehet, persze az éjszaka is zúgtak a rakéták” – mondta egy nő, a Makszimmal szemben fekvő sérült mellől. Ő a hatvanas Vaszilij nővére. Testvére boltba indult, amikor egy tüzérségi támadásban megsérült. Hárman mentek, egyikük a helyszínen, másikuk a kórházban halt meg. Vaszilij a fél szemét vesztette el és a lábán sérült meg súlyosan.

Vaszilij a fél szemét vesztette el és a lábán sérült meg súlyosan, amikor boltba menet aknatűz érte. Két ismerőse meghalt a támadásban – Fotó: Huszti István / Telex
Vaszilij a fél szemét vesztette el és a lábán sérült meg súlyosan, amikor boltba menet aknatűz érte. Két ismerőse meghalt a támadásban – Fotó: Huszti István / Telex

„Hogy én miért nem mentem el? Hát, hová mehetnék, ahhoz is pénz kellene. A nyugdíjam 2600 hrivnya” – Ljuba így inkább a rakétáktól fenyegetett otthonában marad, amíg az épület állva marad (1 hrivnya 11 forint). Arról egyébként Harkiv környékén sokan neheztelve beszéltek, hogy segélyt a menekültek kapnak – persze az sem fedezi egy albérlet költségét az ország biztonságosabb nyugat felében –, azok viszont, akik helyben maradnak, akár csak az egykori ház megmaradt pincéjében, pénzbeli támogatásra nem számíthatnak.

Több beteg, kevesebb orvos

Miközben erről beszélt, a háttérben újra tüzérségi dübörgés hallatszott, ahogyan a főorvossal való beszélgetésünk alatt is. „Ezek felénk tartanak” – mondta Gruska olyan magától értetődőséggel, mintha szívgyógyszert írna fel egy visszajáró idős betegnek.
„Hát, megszoktuk már. Egy hete vitték el azt a szmercs rakétát, amelyik két hónapja csapódott be a rendelő mellett, és szerencsére nem robbant fel.

Hét méter hosszú volt, a saját szememmel láttam, amikor becsapódott, itt virított heteken át. Azt hittük, egyszerűen üres volt, később tudtuk meg, hogy csak szerencsénk volt.”

Egy háborús körülmények között dolgozó kórháznak ráadásul úgy kell több sérültet kezelnie, mint békeidőben, hogy közben kevesebb az orvos és az ápoló: a csuhujivi kórház február 24. előtt 800 emberrel működött, most 200 fős az állománya. Volt, aki elmenekült, más az orosz vonalak mögé szorult. „Valahogy úgy alakult, hogy leginkább a sebészek maradtak itt” – többek között Gruska mindkét fia, akik a főorvossal folytatott beszélgetésünk alatt épp operáltak.

Egy repeszdarab, amelyet Vaszilij testéből szedtek ki – Fotó: Huszti István / Telex
Egy repeszdarab, amelyet Vaszilij testéből szedtek ki – Fotó: Huszti István / Telex

Gyógyszer, vérkészlet most tehát érkezik Harkivból – ehhez viszont az kell, hogy az Ukrajnának szánt nemzetközi segélyek ne apadjanak el –, és jelenleg az áramellátás is folyamatos. „Az elszigeteltség hónapjaiban generátorunk volt, de ahhoz meg üzemanyag kell, spóroltunk vele, de így is volt két nap, amikor teljesen áram nélkül maradtunk.” A kórház étkeztetését jó ideig egy udvari konyhával tudták megoldani, naponta háromszáz embernek. Alig egy hete tértek vissza az épület konyhájába.

„Csak azt figyelem, hogy hoznak-e be hozzánk sérültet vagy nem. Azt már nem is nézem, hova csapódik be a rakéta, nem érdekel. Fogalmam sincs, meddig tart ez az egész, kérdezzen könnyebbet.”