A felszabadult Izjumban már a harmadik világháborútól tartanak

„Hát, dicsérni kellett Oroszországot. Azt mondtam, amit a katonáik hallani akartak, mit tehettem volna, négy hónapig ültem a pincében, valahogy el kellett jönnöm”

– vallotta meg egy volt rendőr, hogyan jutott ki az ostromlott, majd öt hónapon át orosz ellenőrzés alatt tartott Izjumból, ahonnan csak az orosz határ felé lehetett menni. A 45 éves – de rendvédelmi munkájából adódóan már nyugdíjas – Andrej Oroszországban nem sokáig maradt: Lettországon és Litvánián át Lengyelországba, onnan pedig ismét Ukrajnába utazott. Három hónap után most tér vissza először Izjumba. A város elhelyezkedését és a felszabadított részeket az Institute for the Study of War térképén lehet megnézni:

Roncsok között a romos városba

A Harkivtól 120 kilométeres utat csak autón lehet megtenni, a vasút nem működik és buszok sem járnak. A személyautók átmehetnek az ellenőrzőpontokon, ha az iratok rendben vannak. Andrej így katonai közreműködéssel és stoppal jutott vissza szülővárosába.

Az út most már járható, az orosz erők elhagyták a térséget a meglepetésszerű ukrán ellentámadás nyomán (annak jelentőségét itt elemeztük korábban). Izjum visszavétele komoly fegyvertény volt: az ellentámadással nemcsak látványosan összeomlottak az orosz vonalak, de csökkent az esélye annak is, hogy az orosz erők tovább támadjanak Donyeck megye nyugati részén, Kramatorszk és Szlovjanszk felé.

Igaz, vannak útszakaszok Izjum felé, amelyek még le vannak zárva, mert a harcok nyomait viselik, és aknák is lehetnek rajtuk. A kerülőutak néhol nehezen járhatók, és több helyen harci járművek, vagy személyautók roncsai szegélyezik őket. Némelyiken a megszállók szimbóluma, a latin Z vagy a V betű virít, jelezve, hogy azokat egy ideig biztosan orosz katonák használták.

A város bejáratánál elhaladunk az erdő mellett, ahol a megszállás hónapjai alatt egy rögtönzött temető működött. Ide több mint négyszáz embert temettek el, nagy részüket azonosítatlanul, a fejfákat csak számokkal jelölve. A sekély sírhantok többségében koporsó nélkül temetett civilek exhumálása a héten fejeződött be, az azonosítás azonban még sokáig fog tartani. A feltárások alapján vannak közöttük olyanok, akik háborús bűncselekmény áldozataiként haltak meg. (Erről itt olvashatja helyszíni riportunkat.)

A helyszín közelében további gödrök vannak, egészen más céllal, ugyanis ott rejtették el az oroszok a katonai járműveik egy részét, és ott szállásolták el a katonákat is. Ma már ezek a gödrök is üresek: az orosz erők egy nap alatt elhagyták a területet, miután az ukrán erők bevették Balakliját és Kopjanszkot, amelyek nélkül tarthatatlanná vált Izjum felé az orosz utánpótlás.

Tovább gurulva a város felé az út csak bonyolódik: a Sziverszkij Donyecen átívelő híd megsemmisült, az autók csak egy pontonhídon át tudnak átkelni a folyón. A forgalom főleg katonai autókból és mentőkből áll, bár valamennyire a civil élet is beindult.

Az oroszoknak a kárpátaljaiak is gyanúsak voltak

„Most már könnyebb lélegezni” – mondta egy fiatal férfi nem messze a város romos épületekkel szegélyezett főterétől, örülve annak, hogy a megszállás véget ért. „Amikor bevonultak, épp kint voltam a ház előtt. Rögtön átvizsgáltak, félmeztelenre vetkőztettek, tetoválást kerestek, meg nyomokat a vállamon, hogy lógott-e rajtam mostanában gépfegyver” – mondta az ukrán férfi, aki feleségéhez költözve került Kárpátaljától ezer kilométerrel keletebbre.

Ő nem volt katona, haditetoválása sem volt, mint az Azov ezred tagjainak, így nem esett baja. Eleinte még kijárt a városba, de amikor egyszer majdnem elvitték lövészárkot ásni, úgy döntött, inkább nem mutatkozik az utcán. „Ráadásul kárpátaljai vagyok, nekik az rögtön valami nácit jelentett, mit tudom én, nem akartam kockáztatni.” A veréseket, súlyos atrocitásokat elkerülte, ilyen jellegű személyes rossz tapasztalata nem volt a megszállókkal kapcsolatban, nagyvonalúan eltekintve persze attól a ténytől, hogy ez a hadsereg megszállta, és részben megsemmisítette a várost, ahol élt. A háza nagyjából megúszta, csak az ablakok törtek be, és az udvaron a kapuja dőlt be.

A kontraszt óriási a többé-kevésbé működő Harkiv és Izjum között. Előbbiben éttermek, boltok működnek, élelmiszerben nincs hiány, üzemanyagot is gond nélkül lehet venni – 430 és 620 forint közötti összegért van benzin országszerte –, a nyár eleji mennyiségi korlátozások sincsenek már. Izjum felé viszont csak szétlőtt benzinkutak vannak a roncsok között.

A városban pedig sokfelé csak romok vannak romok hátán, egyetlen bolt sem működik, kizárólag humanitárius segélyekre számíthatnak.

Az orosz megszállás alatt is volt valamennyi ételosztás. „Egyedül a kenyeret kaptuk kiszámíthatóan, háromnaponta osztották. A többiből kinek jutott, kinek nem. Volt, hogy csak egy kis halkonzerv érkezett, aztán két hétig semmi” – idézte fel egy férfi.

A várost március elejéig még el lehetett hagyni nyugat felé, persze a tüzérségi támadások miatt óriási volt a kockázat. Izjum orosz bevétele után viszont már csak keletre, Oroszország felé lehetett menni, ha egyáltalán. Ekkor jött a szűrőtábor – ahol az oroszok azt próbálták meg feltárni, ki mennyire kötődik Ukrajnához. Nem volt ajánlatos bevallani az orosz támadással szembeni ellenérzéseket. Olyannal azonban Izjumban nem találkoztunk, aki erőszakkal elhurcolt lakóról tudott volna. Aki Oroszországba ment, és átjutott a szűrőtáboron, az vagy rokonokhoz ment vagy a Baltikumon át Nyugatra. A már idézett nyugdíjas rendőr szerint Oroszország elhagyásakor nem kekeckedtek vele az orosz hatóságok.

Az oroszok romboltak, építettek, aztán romboltak

Az orosz katonák megjelenését azonban Izjumban sokan mégsem kifejezetten megszállásként élték meg. Voltak, akik szívesen látták az orosz hadsereget.

„Március 2-ától május végéig szinte ki sem jöttünk a pincéből. Csak a tüzérségi támadások között próbáltunk főzni valamit az udvaron, meg néha elmentünk vízért, két kilométerre volt tűzoltókocsi, ott álltunk sorban, közben nem tudhattuk, jön-e fentről támadás ” – mondta egy nő. Ekkor ugyanis már az orosz hadállásokat érő ukrán támadásoktól tartottak.

„Egész márciusban az oroszok lőttek minket, aztán elfoglalták a várost. Utána meg az ukrán erőknek volt célpontjuk Izjum. Értem én, az orosz erőket lőtték, de minket is eltaláltak” – mondta egy férfi, egy segélycsomagot osztó furgon előtt álló sorban várakozva. Különös optimizmussal fogad mindent, ami történt: rossz hír volt az orosz hadsereg érkezése, de aztán „nagyon gyorsan kielégítő feltételeket teremtettek” a víz, villany újbóli biztosításával. Most megint nehezebb, de örül, hogy újra ukrán ellenőrzés alatt áll a terület, és bízik benne, hogy hamarosan megint minden jó lesz. Az ablakokat már beszögelte, tűzifája van télire.

Áprilisig nem volt víz, villany a város megmaradt részén sem, utána ezt orosz oldalról biztosították. Sokakban ez erősítette azt az érzést, hogy a stabilitást talán akkor inkább onnan kell várni. Főleg, hogy szeptember eleje óta, amióta a város ismét ukrán fennhatóság alá került, megint nincs se víz, se villany. Más kérdés, hogy azért nincsen, mert az elvonuló orosz erők leválasztották a rögtönzött orosz hálózatról, előtte pedig az ő támadásik során semmisült meg az ukrán hálózat.

Orosz megszállók ki, Ukrajna be, de a nélkülözés állandó

„Egy pillanat alatt mentek el a városból. Egyszer csak arra ébredtünk, hogy már másik zászló leng a főtéren” – mesélte egy középkorú nő az ukrán visszatérésről.
Ebből azonban egyelőre annyit érez, hogy most ismét nincsen víz, villany, gáz, és közeleg a tél. „Tűzifánk sincs, szedegetjük össze a gallyakat.”

A háborús frontvonalak változása az ő szemszögükből egészen más, mint a hátországból nézve. Ami onnan győzelem, az innen – világnézeti szemponttól függetlenül – újabb nélkülözés. Nem kell feltétlenül oroszpártinak lenni ahhoz, hogy valaki itt azt mondja, legyen akkor ez a rész Oroszországé, egyszerűen bármiféle nyugalmat akarnak, hogy a pincék helyett a lakásaikban éljenek, a csapból folyjon a víz, és ne rettegjenek attól, hogy télen megfagynak.

„Aki azt mondja, hogy most könnyebben lélegzik, az füllent. Az valóban jó, hogy most épp nem lőnek, de ez bármikor megváltozhat, éjszakánként is halljuk a dörrenéseket, ma reggel is volt a kicsit távolabb aknatűz. Hogy ki lő kire, azt mi nem tudjuk.”

Ők egyszerűen csak a háború végét akarják, és azt, hogy a családtagjaikat ne válasszák el határok. Az egyik asszony fia Mariupolban élt, hónapok óta nem tud róla semmit. „Talán már orosz útlevele van” – mondja. Hogy közéjük ezzel épp Oroszország húzott határt és nem Ukrajna, az számára akadémikus kérdés. Amikor arról beszél egyikük, hogy az unokája férje az ukrán hadseregben harcolva elesett, egy másik meg arról, hogy a tíz éve az ukrán hadseregtől leszerelt, ötvenes unokatestvérét megölték Mariupol közelében, az is elsikkadt, hogy mindez az orosz támadás miatt történt.

Egyszerűen a háborút látják, nem osztják fel agresszorokra és megtámadottakra, egyszerűen azt akarják, hogy legyen vége, akárhogy.

Aki szovjet volt, lehet orosz is?

Az orosz erők által elfoglalt területeken épp látványosan irányított népszavazás zajlik az Oroszországhoz való csatlakozásról, látható tehát, mivel jár az orosz haderő berendezkedése. Ez a lehetőség nem mindenkit riaszt el Izjumban: „A mi korosztályunknak ezt könnyű elképzelnie, mi a Szovjetunióban éltünk, ott nőttünk fel. Lesz, ahogy lesz. A fiatalabbak talán másképp gondolják” – mondta egy hatvanas nő, megerősítve ezt a saját gyerekei példájával is: ők elmentek, de nem Oroszországba, hanem Írországba, bár elmondása szerint idővel ők is haza akarnak térni. Ő a háborút a Kelet és a Nyugat összeütközésének látja, amelynek ő és a hozzá hasonlók az áldozatai.

Ez persze nem jelenti azt sem, hogy egyetértenek azokkal az indokokkal, amelyek alapján a Kreml elindította a háborút, például azzal, hogy meg kell védeni az orosz anyanyelvűeket az ukrán nacionalista hatalomtól. „Nem piszkált minket azzal senki, hogy ki milyen nyelven beszél, ukránul vagy oroszul. Én például ukrán iskolába jártam a hetvenes évek elején, de oroszul beszélek.” De a nyelvi képlet ennél is bonyolultabb: ha a kérdés az, hogy mi az anyanyelve, orosz-e vagy ukrán, akkor a válasz az, hogy „igazából szlobozsani.” Ez Ukrajna északkeleti részének történelmi régiója, amely részben átér Oroszországba is, a dialektusok itt egymásba folynak, mire nyugat felől az ukrántól eljutunk keleten az orosz nyelvig.

A főtéren ülünk, a nyelvekről, szovjet öntudatról, háborús nélkülözésről beszélgetve segélycsomagra várunk: vagy jön a teherautó, vagy nem. Hogy jó-e vagy rossz Ukrajnához tartozni, most sokaknál leginkább ezen múlik.

A beszélgetéskor előjönnek a háború előtti ukrán állammal szembeni sérelmek: hogy a hatalom sokszor korrupt, a polgármester is lelépett, most meg jön vissza, mintha ő intézte volna a segélycsomagot, meg a győzelmet. „Miért nem váltják le ezeket, és inkább a hadsereg tartja fenn a rendet?” – kérdezte egy középkorú férfi.

Anélkül, hogy vitatkoznánk vele, érdemes megjegyezni, hogy miközben azok, akik szerint most sem éreznek könnyebbséget az elmúlt hónapokhoz képest – kétségtelen, hogy a nélkülözés most is nagy, segélyekre szorulnak, a háborúnak még nincs vége, a jövő bizonytalan és jön a tél –, van egy elég nagy különbség, amit egyikőjük sem említ: mégpedig az, hogy mindezt kamerába mondhatják.

Kifejezhetik fenntartásaikat a fennálló hatalommal szemben, ami 50 kilométerrel arrébb, az orosz ellenőrzésű oldalon kevésbé valószínű. Oroszországban háborúnak sem lehet nevezni a háborút, olyannyira, hogy egy közösségi oldalon kitett „Nem a háborúra” – is eljárást von maga után, ezreket állítottak elő a háborúellenes tüntetéseken Oroszországban a támadás első napjaiban, legutóbb pedig akkor, amikor a Kreml által elrendelt részleges mozgósítás ellen voltak tiltakozások.

De itt, Izjumban, a főtéren várva a segélycsomagra, arra, hogy legyen végre víz, villany, gáz, internet ez sokaknak másodlagos. De messze nem mindenkinek. Egy idős nő – aki ugyanúgy a Szovjetunióban született és többet is élt benne, mint azok, akik most megengedőbbek voltak az orosz hadsereggel szemben – súlyos vitába is szállt velük. Épp olyan szlobozsani akcentussal, mint ők, pont olyan helyi ő is.
Natalja is éppúgy vár a csomagra nehezen járni tudó férjével együtt, mint a többiek. Ő is a pincében vészelt át hónapokat – nem sokkal azután, hogy a lakásuk erkélyablaka betört. „Épp aludtam, rám zúdult az egész, csoda, hogy megúsztam” – mesélte Natalja férje. Nyikolaj nevet, vigyázott rá a Jóisten, mondja.

Az egykor buszsofőrként, majd szovjet lencsegyári csiszolómunkásként dolgozó férfinak és feleségének nincsen jó véleménye az orosz katonák bejöveteléről. „Nehéz volt, hát ők vágták le a várost a vízről, meg a villanyról.” Aztán májusban orosz hálózatra kapcsolták ugyan, de az elvonuláskor „azt is tönkretették”.

„Itt van az iskola, ezt is szétbombázták, hát ez még a németeket is túlélte annak idején! Az ember szíve belesajdul” – szörnyülködik Natalja.

„Nem kell nekünk sok, nem kell gazdagság, csak legyen mit ennünk” – de mégsem bármi áron. „Dehogy akarok én orosz állampolgárságot. Ez nem Oroszország! Megmondtam ezt nekik is, amikor itt állomásoztak” – meséli büszkén. „Ukrajnát szeretem és a mi katonáinkat. Az orosz hadsereg idegen, ne jöjjenek a mi földünkre!” – mondta, aztán lábával arrébb rugdalt egy aknarepeszt a járdán. „Na, hát, ilyenek hullottak ránk! De nekünk már mindegy, leéltük az életünket, a lényeg, hogy a fiataloknak legyen jövőjük!”

A háború úgy távolodik, hogy jön

Ez sokaknak már soha nem jön el. Jelena a fiát temette el, 34 éves volt. Aknatűz ölte meg, még márciusban. „Még aznap eltemettük, ahogy tudtuk” – mondta. Abba a bizonyos temetőbe a város szélén, az orosz hadállások mellett, ahová a rokonok nem mehettek, és ahol sokakat sekély gödrökbe, koporsó nélkül temettek, azonosítatlanul, a fejfát legfeljebb egy számmal jelölve. „Hát, az egy ilyen temető!” – tárta szét a karját Jelena, akit az vigasztal, hogy a menye és az unokája biztonságban van külföldön.

A város ugyan felszabadult, és a helyiek szerint most valóban védve van, így olyan könnyen nem tud visszajönni az orosz hadsereg, mint ahogyan tavasszal tette, de a háború végét nem látják. „Látjuk, hogy a nyugati fegyverek segítségével Ukrajna nagyon is hatékonyan ki tudta űzni az orosz katonákat” – mesélte a körülményekhez képest vidáman egy ötvenes férfi.

„De nem hiszem, hogy Putyin ezt hagyni fogja, ez presztízskérdés is. Az oroszoké mégiscsak a második legerősebb hadsereg a világon. Bár, ha arra gondolok, hogy milyen öreg gépeken vonultak ide be, ez nem is olyan biztos. Azon nagyon elcsodálkoztam” – mondta, gyorsan hozzátéve, hogy ő maga nem katonai szakember és nem is politikus. A globális jövőt azonban sötéten látja, hiába van tűzifája télire és szögelte már be a háza kitört ablakait.

„Attól tartok, hogy még csak tesztelik egymást Oroszország és a Nyugat. Félek, hogy ha takaréklángon is, de ez valójában már a harmadik világháború.”