Ha tökösek vagytok, gyertek lisztet osztani az oroszok orra előtt!

„Hogy van magyarul, hogy tökös gyerek? Na, ha azok vagytok, akkor gyertek velünk lisztet osztani az oroszok orra előtt!”

– bepréseljük magunkat a katonai dzsipbe, és elindulunk egy ripityára lőtt épület felé. Az oroszok raktára volt a megszállás alatt, tele liszttel, cukorral, tésztával, ivóvízzel. Az ukrán katonák most saját szakállukra osztogatnak belőle a háborútól jelenleg leginkább fenyegetett falvakban. Kupjanszkból indulunk, a város keleti feléből.

Az ukrán ellentámadással visszaszerzett Kupjanszk – amelyről korábbi helyszíni riportunkat itt olvashatja, videónkat pedig itt nézheti meg – két világ határán áll, közöttük húzódik az Oszkil folyó. Mindkettő romokban hever, főként a visszaszorult orosz megszállók visszalövései miatt, amellyel az ukrán erők előrenyomulását akarták lassítani. Egyikben sincs víz, villany, gáz, és jellemzően mindenütt betörtek már az ablakok a nehéztüzérségi harcokban. Mindkettő élelmiszersegélyekre szorul.

Nyugaton könnyebb, mint keleten

Van azonban egy óriási különbség: az Oszkil folyó nyugati partján fekvő romos világot legalább könnyű elhagyni. Nincs súlyos biztonsági akadálya annak, hogy a 110 kilométerre lévő Harkivba menjen bárki a saját autóján – már ha nem semmisült meg a harcokban, és van elég üzemanyag, azt azonban viszonylag könnyen be lehet szerezni Harkiv irányából – vagy evakuációs buszokon, amelyek innen indulnak.

Az Oszkil folyó keleti partján fekvő településeken viszont egész más a helyzet: a folyón ugyanis csak egyetlen híd van, az is félig berobbantva – még a visszavonuló orosz erők semmisítették meg –, autóval nem lehet átkelni rajta. Így elhagyni is nehezebb, és a segélyek is korlátozottabban jutnak el arra az oldalra. Katonák, önkéntesek segítik át kézen fogva, felemelve a nehezen járó időseket, a csomagokkal érkező családokat, babakocsisokat. Ezért megyünk mi is gyalogosan át a hídon, a folyó nyugati oldalán fekvő városrészben hagyva az autónkat egy épület tövében, reménykedve, hogy az aknavetőkkel romossá tett házat már nem éri újabb támadás.

Az ukrán hadsereg által visszaszerzett terület napról napra nő – a sikeres ellentámadás tehát nem állt meg az Oszkil folyónál, bár volt olyan feltételezés, hogy őszre itt húzódik majd a front –, egyelőre azonban még fokozottan ki van téve az orosz erők tüzérségi támadásainak, még akkor is, ha most látványosan visszaszorulóban vannak. Aztán ott vannak még azok a települések, amelyek továbbra is orosz megszállás alatt vannak.

Szétlőtt tank az új benzinkút

Mi most az Oszkil folyón túl az ukrán fennhatóság alá visszakerült Kupjanszk keleti részét és az utána következő falvakat jártuk be egy ponton – 500 méterre közelítve meg a frontvonalat. A keleti oldalon alig egy kilométerrel a folyó után már holttestek hevernek: orosz katonák, akik a megszállók jelképévé tett Z betűvel kidekorált furgonon menekültek volna, civil ruhások, akiknek beazonosítása még odébb van – lehetnek a menekülés érdekében átöltözött orosz katonák, de lehetnek ártatlan áldozatok is.

Ezután jön Podoli, amelyet az orosz légierő is megtámadott szeptember 20. után, amikor az orosz erők már kiszorultak onnan – ez azért fontos, mert

ez azt jelenti, hogy nem saját szárazföldi erejüknek nyújtottak támogatást, hanem csak utólag pusztítottak polgári létesítményeket.

A következő falu Kurilivka. A hosszan elnyúló település közepén egy templom állt, most csak üszkös romok vannak ott és négy orosz tank. Hadizsákmány, ahogyan a közelben lévő páncélos csapatszállító is. Most ukrán katonák sziesztáznak rajtuk, szerintük mindegyik jármű helyrehozató. Ezek egyébként akkor is hasznosak, ha már nem javíthatók: a civilek számára ezek lényegében benzinkutakként – vagyis dízelkutakként – szolgálnak. Egyszer használatosak persze.

Az a borzalom sem állít meg senkit, ami például Kupjanszk külvárosában látszik. A páncélos mellett három félelmetesen szétroncsolt holttest hever – a negyedik kicsit odébb egy felgyulladt tank közelében, az ötödik egy út közepén hagyott kamionban, amelyet állítólag az oroszok el akartak kötni, amikor menekülőre fogták a dolgot.

A kurilivkai orosz tankokon üldögélő ukrán katonáktól száz méterre két orosz holttest fekszik: az egyik hordágyon, a másik a közelében egy domb alján. A lakók szenvtelenül eltolják mellettük a kerékpárjaikat. Nők jönnek szembe, szót sem ejtenek a holttestekről, látták már eleget.

Az egyiknek sokkal nagyobb baja van annál, minthogy a jövőről elmélkedjen, az szerinte mindegy is, milyen hatalom alatt történik, csak legyen étel, munka és béke. De most mindennél fontosabb, hogy a 14 éves fia három napja elindult a szomszéd faluba, azóta nem tud róla semmit. Ismerősnél is meghúzhatta magát, ki tudja, telefon híján értesíteni nem tudják egymást, de tűzvonalba is kerülhetett. Az anyja egészen sokáig nyugalommal sorolja végig ezeket a lehetőségeket, mielőtt elsírja magát, és elindul a szomszéd falu katonai ellenőrző pontja felé.

Akiket ilyen félelmek nem gyötörnek, könnyebben beszélnek arról, hogyan érzik magukat a megszállás utáni faluban:

„Nagyon vártuk, hogy jöjjenek vissza a mieink. Addig inkább ki sem jöttünk a házból. Most már végre ők védenek minket”

– mondta egy nő széles mosollyal köszöntve a fél évig tartó orosz megszállás végét. Február 24. után szinte azonnal orosz megszállás alá került a terület: „A kertünk mögött rögtön négy légvédelmi üteget tettek le. Aztán egyre többet és többet”.

„A férjem összerakott egy rádiót, azon hallgattuk az ukrán híreket. Azóta is nagy becsben tartjuk az elemeket” – hiszen áram egy hónapja nincsen Kurilivkában, ahogy gáz és víz sem. „Figyeltük a híreket, hogy már Harkiv megyében újabb és újabb részeket szabadítottak fel a mieink, mondogattuk is, istenkém, mikor jutnak már el hozzánk.”

„Én nem nagyon beszélgettem az orosz katonákkal, azok mondogatták, hogy majd az ukránok itt minden helyit agyonvernek. Mondtam nekik, dehogy is, majd titeket vernek innen el”.

Azt viszont megjegyezte, hogy őt ezekért a szavakért nem piszkálták a megszállók, „az oroszok itt nem raboltak és nem gyalázkodtak”.

Ezért is gondolja, hogy lehetett nemet mondani, akik viszont mégis együttműködtek a megszállókkal, azokat kérdőre kell vonni. „Voltak ilyenek, hogyne. Persze, el is mentek, amint bejöttek a mieink.”

Ki a kollaboráns?

A háború után ez lehet majd a legfontosabb kérdés a háborús bűncselekmények feltárása mellett. Egyelőre nincs pontosan körülírva, milyen együttműködés számít kollaborációnak, csupán annyi ismert, hogy akik a megszállók által létrehozott szervekben aktív szerepet vállaltak, azok felelősségre vonhatók. Ez lehet ideiglenes önkormányzat, rendőrség, de van, aki szerint ilyen lehet az iskolaigazgató, aki például hajlandó volt az iskolaudvaron felvonni az orosz zászlót, de akár a tanár is. „Hát, mentek Belgorodba, meg Moszkvába, vizsgáztak, aztán amikor visszajöttek, mondták, hogy ami eddig volt, az ukrán propaganda volt, amit Moszkvából hoztak, az viszont az igazság” – mondta méltatlankodva egy férfi, alig fél kilométerre az orosz vonalaktól.

Kurilivkától két településsel arrébb vagyunk, átlépve az ellenőrző ponton Kivsarivkánál, amely fontos gyülekezőhelye az Oszkil folyón túlra igyekvőknek. Utána következik Novooszinove, a legtávolabbi pont, ahová a katonákkal – és a liszttel, cukorral, meg a tésztával – eljutottunk.

Egy kétszintes épületekből álló lakótelep udvarán rögtönzött konyha áll, egyelőre még van hozzá tűzifa elég. Jó az idő, bár a hideg bármikor beköszönthet. A fűtés szerencsére még nem hiányzik, égetőbb probléma a háború közelsége – bizonyítékképp az egyik lakó ki is hoz egy darabot az előző nap az udvarba becsapódott lövedékből.

Ennek ellenére a lakók hangulata jó, vidáman köszöntik a katonákat, és fel sem merül bennük, hogy elhagyják a házakat, a gyerekeik is maradtak. Nem úgy, mint azok, akik az orosz erőkkel együtt elmentek, köztük olyanok, akik orosz útlevelet is kaptak.

„Bőven voltak ilyenek is, de mi nem akarjuk az ő piros útleveleiket, hanem ragaszkodunk a mi kék ukrán útlevelünkhöz” – mondta egy nő, aki szerint a falu nagy része elment, sokan Oroszországba.

Putyin még egy veszteséget elkönyvelhet

Ha ez így van, akkor Vlagyimir Putyin még egy veszteséget elkönyvelhet Ukrajna megtámadásával. Az orosz elnöknek villámháborús tervei nem sikerültek, a mérleg egyelőre a nemzetközi szankciók mellett – amelyek valójában hosszabb távon nagyon is ártanak, ellentétben azzal, amit a magyar kormány állít – annyi, hogy

• Svédország és Finnország is NATO-tag lesz;
• Ukrajna gyorsítva próbál közeledni a katonai szövetséghez;
• erős nemzeti egység kovácsolódott az egykor valóban kelet-nyugati irányban megosztott országban, ma már az orosz anyanyelvűek is tudatosabban vallják magukat ukránnak.
• Ha volt Oroszországnak „ötödik hadoszlopa” Ukrajnában, akkor azt a jelek szerint elvesztette: az orosz állammal szimpatizálók egy része a megszállókkal együtt elhagyta az országot, egy része ma már talán nem meri felvállalni lojalitását a Kreml felé, egy része pedig kiábrándult az erő mítoszában élő Oroszországból, látva az orosz hadsereg ukrajnai teljesítményét.

Kérdés persze, mennyire lehet objektíven megítélni, hogy valaki kollaboráns volt-e, és hogyan lehet eldönteni, hogy valaki érthető kényszerből vagy önként volt együttműködő. Két faluval arrébb egy testvérpár arról beszélt, hogy már kaptak jelzéseket arról, hogy el kell ezzel számolniuk. A házuk tele van orosz katonák ruháival, a ház előtt is szét vannak szórva a cuccaik. A helyet egy összecsapás után használták az oroszok, a sebesültjeiket vitték oda.

„Mit mondhattam volna a fegyvereseknek?” – kérdezte Alekszej, aki szerint ő épp annyira Ukrajnába akar élni, mint mindenki más. De a katonák jöttek, ott is aludtak a házban, végül jött még ötven, akik elvitték a sebesülteket. „Nem vagyunk mi árulók, mindenki tudja” – nyugtatgatta Alekszejt a fivére.

„Figyelj, itt azért is bevittek három napra, ha ukrán zenét hallgattál. Addig éheztettek. Aztán kérdéseket tettek fel. Ha jól válaszoltál, akkor két hét múlva kiengedtek. Ha rosszul, akkor egy hónapot ültél” – mondta Makszim, már északabbra, Kupjanszk elővárosában, Kupjanszk-Vuzlovijban. A fiatal édesapa megúszta rövidebb idővel: 8:01-kor fogták el a járőrök a kijárási tilalom idején. Egy tömött cellába zárták, alig fért be a már ott lévőktől, akik szintén egy percet késtek a kijárási tilalom alatt.

Makszim Moszkvában is élt, ő ott tapasztalta, hogy ott az ember nem számít, sem más emberek, sem az állam szemében – így, a jó kereset ellenére 4 év után hazajött. „Ott is az volt, amit itt követeltek meg: ha térden állsz, csúszol-mászol előttük, nem bántanak” – összegezte az orosz hatalom képviselőinek általános hozzáállását a polgárokhoz. Szerinte a tanárokat nem kell felelősségre vonni, inkább azokat, akik, döntöttek az új tantervről. Az ugyanis hamar orosszá vált. Nyelvileg és tartalmában is.

„Nekünk elég nehéz volt” – vallotta meg egy 10 éves fiúcska egy utánfutón üldögélve.

Társai, egy kisfiú és egy kislány bólintanak. „Hirtelen mindent oroszul kellett leírnunk, meg a matematikai kifejezések is mások voltak” – mondta egyikük. Ami az írást illeti, az ukrán és az orosz abc nem teljesen azonos. A gyerekek oroszul értenek ugyan – egyikük otthon is oroszul beszél –, de nekik az iskolából ez egyáltalán nem hiányzott. Persze, az idei tanév még nem kezdődött el, de az előző tanév tapasztalatai miatt ezt nem is bánják, valószínűleg amúgy sem. Most inkább itt, Kupjanszk-Vuzlovij főterén az érdekli őket, mikor kapják meg a telefont, hogy netezhessenek.

A rendőrség ugyanis Starlinket hozott. Elon Musk csillagászokat nehéz helyzetbe hozó műholdjai itt most aranyat érnek. Az ukrán kormány már a háború első napjaiban segítséget kért a milliárdostól. Ebben a térségben április eleje óta nem volt internet, és az ukrán mobiltelefonok is elnémultak, Augusztustól lehetett ugyan orosz SIM-kártyát venni, de azt nem mindenki vállalta. „Mihez kezdtem volna az orosz kártyával, nem élnek ott rokonaim”. „Nekem vannak rokonaim ott, de már nem beszélek velük. A saját nővérem képes volt azt írni, hogy megérdemeljük, ami itt van, mert ilyen ukrán vezetést választottunk” – néhány példa arról, miért nem vágytak sokan az orosz SIM-re.

Így most rengetegen fél év után vetették rá magukat a netre és az ukrán telefonszámokra, amelyeken végre elérhetik távolabb élő rokonaikat. Az utánfutón heverésző gyerekek a Youtube-on kedvenc bloggereiket keresve borultak a telefonra, amikor végre megkapták. A Starlink azonban nem volt mindenható, a videók most nem jöttek be. A gyerekek maradtak offline. Őket most már ez jobban aggasztja, mint a háború, amelynek zaja elér a főtérig.

A tér másik oldalán egészen másmilyen éhség tombol: segélycsomagokat osztanak, ezúttal azonban a korábban látottaknál nagyobb a tülekedés, végre tojás és gyümölcspüré is van a csomagban.

Egy vak asszony áll az autónál, szatyrát szétnyitva vár, miközben mindenki az élelmiszert osztó katona felé nyújtja a kezét a furgonnál. Végül a szatyorba valahogy bejut egy csomag száraztészta, de kenyérből már nem jut. Tülekedés van, hangos kérlelés, de egymással szembeni agresszió, kiabálás nem volt. Egy katonakorú férfi – talán két szolgálat között volt épp otthon – külön csomagot kapott, de zavarban volt a szerinte túl jól megpakolt doboz láttán. Egy nő kivett belőle egy tésztát, a férfi láthatóan nem bánta, hogy könnyítenek a dobozán és a lelkiismeretén.

Ha valaki legyintene, hogy ha ekkora a baj, akkor miért rohad néhol a paradicsom a földeken, és miért hevernek a tökök, káposzták érintetlenül az ágyásokban, hullanak le helyenként az almák, szilvák a fákról, gondoljon arra, hogy mennyire lenne kedve bóklászni a földeken, amelyeken bárhol lehet akna. Az utak széléről sem lehet letérni, tankok elleni aknát magunk is láttunk, de taposóaknák is lehetnek mindenütt.

A háború alakulását illetően azonban az optimista nyilatkozatok a jellemzőek – nem csak a gyerekek optimisták, hanem a katonák is.

Putyin mozgósítását (amelyről bővebben itt írtunk) elütik egy szójátékkal, így lett a „mobilizácija” helyett mogilizacija. A „mogila” azt jelenti, sírhant, innentől már fejtse meg mindenki, hogy a helyiek szerint mi vár a mobilizációval hadseregbe cipelendő 300 ezer oroszra.

Az északkeleti ukrán előretörés olyan önbizalmat ad, amely mellett eltörpül az a bosszúság is, amit eszükbe juttatunk, amikor megmondjuk, hogy Magyarországról jöttünk. „Orbán még mindig Putyinnal van?” – kérdezik és legyintenek, ha egyáltalán felvetődik a kérdés.

Mire néhány zsákot segítettünk bedobni a dzsipbe a segélyosztáshoz, a katonák el is felejtették, hogy Magyarország miniszterelnöke félretéve az EU- és NATO-tagságot, látványosan udvarol Oroszországnak, ellenezve a szankciókat, amelyeket egyébként megszavazott. „Nem kéne az olcsó orosz gázra hajtani. De nekem mindegy, mi úgyis győzni fogunk” – mondta Ihor, miközben a segélycsomag terhétől megszabadított dzsip elszáguld a göröngyös úton egy kiégett orosz tank mellett.