Évtizedekbe telhet az Ukrajnát ellepő halálos csapdák eltakarítása

Az orosz–ukrán háború sorra vágja a nemzetközi közvélemény arcába a reguláris háború legijesztőbb jelenségeit az anyagháború szisztematikus pusztításától a környezet kizsigereléséig. A háború egyik ilyen aspektusa a több ezer négyzetkilométernyi területet ellepő robbanószer-szennyezés, amely a mindkét fél által szakmányban telepített aknamezőkből és a mindenhol megtalálható fel nem robbant lövedékekből ered.

A robbanószer-szennyezés hosszú évekre, évtizedekre megmérgezi az érintett területek mindennapjait.

Ezt azért lehet kijelentő módban leírni, mivel sajnos sok nemzetközi példát tudunk Kambodzsától Afganisztánon át Horvátországig arra, milyen makacs és gyilkos jelenségről is van szó. Az ENSZ becslése szerint világszerte mintegy 100-160 millió működőképes akna maradt meg a sokszor évtizedekkel ezelőtti háborúkból, a fel nem robbant lőszerek mennyiségét fel sem lehet becsülni. A második világháború befejezése óta az egymilliót is elérheti az aknák robbanása következtében meghalt emberek száma, és még napjainkban is havonta több mint hatszázan sérülnek vagy halnak meg aknák miatt. Az aknák és robbanószerek által szedett rendszeres véráldozat bizonyíthatóan tartós gazdasági és pszichés károkat okoz az érintett közösségeknek.

Az jelenleg ugyanúgy nem világos, Ukrajna milyen mértékben válik robbanószer-szennyezetté, mint ahogy azt sem tudni, milyen hosszú és milyen intenzív harcok elé néz még az ország. Ám jelzésértékű, hogy Kelet-Ukrajnát már a mostaninál jóval gyorsabb lefolyású és kevesebb pusztítást hozó 2014–2015-ös harcok után is a föld egyik leginkább elaknásított régiójaként tartotta számon az ENSZ. Ráadásul 2022-re az addig csak egy jól körülhatárolható régióra szorítkozó probléma hirtelen a kijevi, harkivi és herszoni régiókban is jelen van, a Fekete-tengeren pedig az invázió kezdete után gyorsan megjelentek a mindkét oldal számára – sőt, már közeli más országoknak is – új feladatokat jelentő tengeri aknák.

Ahhoz, hogy legalább megközelítőleg tisztába kerüljünk az ukrajnai robbanószer-szennyezés jelentőségével, érdemes a problémát a három kategória, a szárazföldi aknák, a fel nem robbant lőszerek és a tengeri aknák alapján bemutatni.

A háború halad, az akna marad

Mivel a nemzetközi közvéleményben az elmúlt évtizedek szörnyű példái alapján elfogadottá vált az a nézet, hogy az aknák lényegében „lassan ható tömegpusztító fegyverek”, ezért 1997-ben nemzetközi egyezménnyel igyekeztek korlátozni használatukat. A 164 országot tömörítő ottawai egyezmény értelmében az aknák „elfogadható” válfajába tartoznak a nagy, 10-15 kilós, jármű elleni aknák, a tenyérnyi gyalogsági aknák telepítése azonban tilalom alá került. A tűrt és tiltott kategóriák közti különbségtétel abból fakad, hogy a járművek elleni aknák sokkal kevésbé veszélyesek a civilekre, mivel egyetlen ember súlya/közelsége nem tudja aktiválni. Mondjuk, az ENSZ és civil szervezetek szorgalmazzák a jármű elleni aknák betiltását is, mivel a gyakorlatban igen sok civil áldozatot szednek, ráadásul ellehetetlenítik a földek művelését, korlátozzák az emberek mozgását, a segélyszállítmányok célba juttatását.

Ukrajnában a Human Rights Watch júniusi aknajelentése szerint mindkét háborús fél tömegesen vet be az ellenség harckocsizó-gépesített alakulatainak előrenyomulását lelassító, az ellenség mozgását úgynevezett „tűzfolyosókra” terelő jármű elleni aknazárakat. A moszkvai mérnöki akadémián végzett Lukács László nyugállományú alezredes, tucatnyi, aknákkal foglalkozó tudományos munka szerzője, a Telexnek azt mondta, mivel Luhanszk és Donyeck nyolc éve hadműveleti területnek számít, ezért az aknazárak nagyságáról sem adnak tájékoztatást a harcoló felek, de a szakértő szerint a klasszikus szovjet-orosz doktrína úgy számol, hogy egyetlen megsemmisített ellenséges páncéloshoz ezer lefektetett aknára van szükség, ezért valószínűleg több tízezernyi akna lehet a frontokon.

Ezek többsége a tömeges bevetés irtózatos költségei miatt úgynevezett „buta” akna, amely rálépésre, elmozdításra robban. És bár a szárazföldi aknákat sokszor kazettás töltetként repülőről, vagy pedig tüzérségi eszközökből szórják szét – mármint tényleg szétszórják, azaz vannak töltetek, amelyek nem pont ott érnek földet, ahová szánták őket –, Lukács úgy látja, mindkét oldalon inkább a kézi telepítés a jellemző. A kézi telepítés elterjedtsége is elsősorban a költségekre vezethető vissza; a szakértő szerint a háború „tüzérségi” szakaszának sztárfegyvere, az amerikai HIMARS rakéta-sorozatvető is tud távtelepítésű okosaknát kilőni, de egy-egy ilyen lövés 60 ezer dollárba kerül.

A robbanóanyag-szennyezés szempontjából a hosszú távú probléma az, hogy Oroszország, amely (az Egyesült Államokkal együtt) nem csatlakozott az ottawai egyezményhez, a Human Rights Watch előbb idézett jelentése szerint Harkivnál, Szuminál, Kijevnél és Donyeckben is telepített gyalogság elleni aknákat. A héten a brit védelmi minisztérium is írt arról jelentésében, hogy nagy a valószínűsége annak, hogy Oroszország gyalogsági aknákat telepít védelmi vonalai mentén. Észak-Ukrajnában az invázió első szakaszának befulladása utáni visszavonulás fedezésére ezeket az aknákat sok helyen köznapi tárgyak elmozdítására aktiválódó robbanó csapdák, úgynevezett „booby trap”-ek formájában hagyták hátra a felszabadító ukrán egységek lassítására, és az otthonaikba visszatérő ukrán lakosok moráljának megingatására –

az ukrán tűzszerészek találtak már gyalogsági aknát kórházban és játszótéren is.

Oroszország az egyszerű, de gyilkos aknák mellett olyan szofisztikált robbanóeszközöket is bevet, mint a frontokra ejtőernyővel leereszkedő POM-3, amelyet fizikai aktiválás helyett az emberi lépteket felismerő (és az állatok mozgásától megkülönböztető) szenzorai léptetnek működésbe. Ekkor a szerkezet kilő egy minirakétát, amely a levegőben felrobbanva mintegy 15 méteres sugarú körben mindent beterít a repeszeivel.

Az ilyen érzékeny szerkezetek megnehezítik a hatástalanítást is. Ahogy azt egy Ukrajnában 2016 óta működő brit–amerikai aknamentesítő civil szervezet vezetője a New York Timesnak elmondta, az emberéletek kockáztatása helyett aknamentesítő robotokra lenne szükség.

Lukács László azt mondta: nemzetközi tapasztalatok alapján egyértelmű, hogy óriási feladat lesz az aknamentesítés. A hidegháború során elsősorban a stratégiai tervekben vizionált páncélosoffenzívák lelassítására, másfelől pedig az előrenyomuló erők folyosóinak megtisztítására kifejlesztett gépi aknamentesítő módszerek hatástalanok a nehéz terepen lefektetett, a második világháború utáni időszakot meghatározó regionális konfliktusok, gerillaháborúk jellegéből adódóan főleg gyalogsági aknák ellen, és bár a kézi hatástalanítás a legelterjedtebb, „nincs biztos módszer”.

Nemzetközi szerződések alapján az aknazárakat háromszintű „okmányolás” kíséretében lehet lefektetni, azaz részletesen dokumentálni kell az aknák elhelyezkedését. Mármint elvileg, mivel ezt a babramunkát rendszerint meg szokták spórolni az aknák telepítői. És hiába szerepel minden békeszerződésben az, hogy a harcoló felek kötelesek felszedni saját aknamezőiket, ez sem szokott megtörténni. A hiányos dokumentáció azt jelenti, hogy a legtöbb aknamező elhelyezkedéséről még a gazdájának is homályos fogalmai vannak, volt olyan például, hogy a szovjeteknek Afganisztánban sikerült egy légideszant-egységet a saját aknamezőjükre ledobni.

Több magyarországnyi területet kell megtisztítani

Lukács úgy véli, hogy az elaknásított területek 5-10 év alatti megtisztításáról szóló ukrán becslések meglehetősen optimisták – Horvátországban harminc évvel a háború után is még mindig 997 négyzetkilométernyi aknamezőt tartanak nyilván, ezeken legalább 240 ezer akna rejtőzik. Az is árulkodik a feladat nehézségeiről, hogy az orosz inváziót megelőző öt év alatt a Donbaszban összesen 3,4 négyzetkilométert sikerült teljesen megtisztítani, és az aknamentesítés 10 milliárd forintnyi hrivnyát emésztett fel – miközben Ukrajnában a kormány már áprilisban is csaknem magyarországnyi, 80 ezer négyzetkilométernyi, robbanószerrel szennyezett területet tartott nyilván, ami az ország termőterületének 10 százalékát öleli fel,

ez mára akár 270-300 ezer négyezetkilométerre is nőhetett.

A gyalogsági aknák műanyag testű, hermetikusan zárt szerkezetek, ezért maguktól – legalábbis az Ukrajnában többségében használt „buta aknák” – nem válnak működésképtelenné; sőt, ahogy telik az idő, egyre nehezebb az észlelésük, mivel a növényzet egyre jobban elfedi őket, az időjárási viszontagságok, becsapódások pedig arrébb is sodorhatják őket az eredeti lerakási helyüktől.

Aknák és fel nem robbant tüzérségi lőszerek, bombák és rakéták között hatástalanítás és veszélyesség szempontjából nagy az átfedés, azonban a fel nem robbant lőszerek helyét még sokkal nehezebb nyilvántartani, felfedezni, mint az aknákét (és az említett szennyezett terület nagy részéért is inkább a fel nem robbant lőszerek felelősek, és nem az aknák). Egy, az amerikai szenátus elé kerülő jelentés szerint az orosz lőszerek 10-30 százaléka sül be, ami csak az orosz tüzérség által kilőtt napi 60 ezer rakétát és lövedéket és a nagyjából nyolcad-tizedannyi ukrán nehézlőszert alapul véve azt jelenti, hogy több százezer nagy robbanóerejű lövedék heverhet Ukrajna-szerte. A kormányzati adatok sokszor töredékesek és egymásnak is ellentmondanak, de

jól illusztrálja a feladat nagyságát, hogy egyedül Kijev térségében 26 ezer fel nem robbant lőszert semmisítettek meg a régió felszabadítása utáni első hónapban.

A robbanóanyag-szennyezést növeli, hogy nemcsak a fel nem robbant lőszereket kell felderíteniük a tűzszerészeknek, hanem a fronthoz közeli találatot kapott lőszerraktárakból tízezrével kirepülő lövedékeket is. Lukács László felhívta a figyelmet arra, hogy ez a feladat nemcsak a mindennapi élet újraindítása miatt élvez elsőséget, hanem azért is, mert az elmúlt évtizedek tapasztalatai alapján attól lehet tartani, hogy a fel nem robbant lőszereket egyes milíciák vagy más szervezetek előszeretettel gyűjtik be, hogy kinyerjék belőle a robbanószert.

A probléma kiterjedése és súlya miatt már a háború kitörése után egy hónappal jelentős nemzetközi összefogás indult Ukrajna segítésére – a magyar Készenléti Rendőrség is küldött Csernobilba tűzszerészeket. A robbanószerek eltávolítása mellett az áldozatok számát a lakosság felkészítésével is lehet mérsékelni, egy 2018-as törvény elfogadása után Ukrajnában is tízezernyi veszélyeztetett embert készítettek fel arra, hogyan csökkentsék az aknafenyegetés kockázatát a mindennapokban.

Sodródó aknák fenyegetik a Fekete-tenger partjait

„Az oroszok tönkretették nyugodt, békés tájainkat. Normális esetben száz meg száz csónakot lehet látni vizeinken, teli emberekkel, akik élvezik a nyarat”

– panaszkodott Andrij Karpina, az ukrán vízi rendőrség parancsnoka a Washington Post tudósítójának. Mondjuk, pont a Fekete-tenger partvidékének elaknásításáért mindkét oldal felelős. Ukrajna a háború első szakaszában fenyegető tengeri deszant megakadályozására telepített aknazárakat a Herszontól nyugatra fekvő kikötők elé. Oroszország pedig a tengeri blokádot nemcsak a Fekete-tengeri Flotta hajóin keresztül tartja fenn, hanem – bár ezt hivatalosan tagadja – a Dnyeper torkolatába, Odessza és Ocsakiv kikötői elé telepített aknákkal is.

A partvédő aknák felszedése volt Moszkva egyik fő követelése az ukrán gabonaexport újraindításáról szóló tárgyalásokon, amit Kijev – továbbra is tartva egy orosz partraszállástól – mereven ellenzett. Végül az aknazár felszedése helyett a törékeny megállapodás értelmében ukrán kísérőhajók vezetik át az ukrán kikötőkből kifutó szállítóhajókat az elaknásított vizeken – az orosz fél pedig garantálja, hogy nem támadja meg ezeket a hajókat. A törökök azt vállalták, hogy az ENSZ támogatásával minden rakományt átvizsgálnak, hogy nem használják-e fegyvercsempészet álcázására a hajókat.

A tengeri aknák járulékos fenyegetése abból adódik, hogy a robbanótest viharban leválhat az őt helyén tartó horgonyról, és onnantól kezdve a tengeráramlások akár száz meg száz kilométerre is elsodorhatják őket.

A Fekete-tenger vizének észak–déli áramlása következtében már Bulgária, Románia és Törökország partjainál is találtak elkószált, hajók elleni aknákat, az ukrán hatóságok pedig a partra sodródó aknák fenyegetése miatt teljesen lezárták a békeidőben igen népszerű odesszai tengerpartot. Az intézkedés jogosságát bizonyította annak a tilalomra fittyet hányó 50 éves férfinak az esete, akit felesége, fia és jóbarátja szeme láttára tépett darabokra egy, az odesszai partokhoz sodródó akna. Csekély számuk miatt az egyes államok haditengerészetei – amelyeknek az aknakeresőktől a csalihajókig számtalan eszközük van az aknák felkutatására és megsemmisítésére – meg tudnak birkózni az aknamentesítéssel, de a helyi turizmusnak nyilván önmagában a fenyegetés is óriási pofon.