Viszket az ujjunk, hogy rálőhessünk az ellenségre, de az ágyúk harcában nem látjuk őket

„Hogy milyen a háború? Úgy mondanám: kibaszott borzasztó. Nagyon viszket az ujjunk, hogy végre rálőhessünk az ellenségre, de nem látjuk őket. Egy gyalogos katona nem tehet mást az ágyúk háborújában, mint hogy beássa magát”

– panaszkodott egy, a bahmuti fronton harcoló ukrán katona a New Yorker haditudósítójának. Az orosz–ukrán háború legfontosabb frontja keleten egy első világháborús időzárványnak tűnik, ahol minden egyes négyzetméterért vérrel kell fizetni, ahol minden egyes lépést többtonnányi lövedékkel és bombával kell egyengetni. A kelet-ukrajnai frontot az Institute for the Study of War térképén lehet megnézni:

A kelet-ukrajnai erők parancsnokhelyettese, Olekszandr Tarnavszkij dandártábornok szerint az orosz tüzérség eszközök és lőszer tekintetében is 7:1 arányú fölényt élvez, ezt a számot a Telexnek nyilatkozó dr. Szabó Tibor alezredes is reálisnak tartja. A tüzérségi szakértő szerint nagyon nehéz pontos számadatokat mondani a frontról, de „óvatos becslések szerint” az orosz fél az ukrajnai harcterületen jelenleg kb. 750-800 db tüzérségi tűzeszközzel rendelkezik (amibe beletartoznak az aknavetők, lövegek és sorozatvetők is).

Ezek az eszközök a Donbaszban alkalmazott orosz stratégia pillérei. Harctéri beszámolók szerint az előrenyomuló orosz páncélosok és gyalogság nem kezd tűzpárbajba az őket a 2014 óta átgondoltan kialakított állásokban, az erdős dombokat és sztyeppéket behálózó bunker- és lövészárokrendszerekben váró ukrán védőkkel, hanem az első lövésekre visszavonulnak, és átadják a szót a tüzérségnek. Az orosz tüzérség azután hagyományos lövegekkel és rakétavetőkkel minden egyes ellenállási gócot – legyen szó akár egy pajtáról, akár egy faluról – a földdel tesz egyenlővé. A romokat azután az elmúlt négy hónap alatt kizsigerelt szárazföldi alakulatai, főleg a luhanszki szakadárok milíciái vagy a Roszgvardia (Nemzeti Gárda) tisztítják meg az életben maradt ellenállóktól.

Ez a szisztematikus pusztításon alapuló módszer kevésbé tűnik kreatívnak, mint a háború első szakaszának huszáros próbálkozásai, ámde a hosztomeli légi deszanttól vagy a Kijev ellen indított gigakonvojtól eltérően valóban a győzelem (még ha meglehetősen korlátozott győzelem) reményével kecsegteti az oroszokat. Az ukrán kormányzat szerint naponta 100-200 katona veszti életét a harcokban, akik zömmel tüzérségi csapásokban vesztik életüket, a túlélők számára pedig óriási pszichés terhet jelent a napok-hetek óta tartó szakadatlan ágyúzás. Szvetlena Druzenko ukrán önkéntes katonaorvos a Guardian tudósítójának elmondta, a háború korábbi frontjaihoz képest sokkal több a sebesült, ami nagy terhet ró az egészségügyi rendszerre is. Szerinte

„a legtöbb sérülést robbanás okozza. Általánosságban a sérültek között több a súlyos eset: leszakított karok és lábak vagy olyan súlyos végtagsérülések, hogy nekünk kell amputálni. Sok a fejsérülés is.”

Ukrajna a tüzérségi fölényt kizárólag saját tüzérségének megerősítésével tudná megtörni, nem véletlen, hogy szinte nincs olyan nap, amikor Volodimir Zelenszkij elnök vagy valamelyik főtanácsadója ne kérne-könyörögne-követelne még több löveget, rakétavetőt és lőszert (a több hónapos titkolózás után hirtelen a nyilvánosság elé tárt sokkoló veszteségadatok is részben a nyugati közvélemény felrázását célozzák). Mihajlo Podoljak, Zelenszkij tanácsadója hétfőn nem kertelt, és közzétette a kívánságlistát, melynek nagy részét tüzérségi eszközök teszik ki, köztük 1000 db 155 mm-es kaliberű tarack és 300 db rakéta-sorozatvető (MLRS) – utóbbiakról volt egyre több szó az elmúlt hetekben.

Ukrajna támogatói is tisztában vannak az igény jogosságával, legalább tucatnyi ország küldött csúcskategóriás nehézfegyvereket, és százezres tételben érkezik a lőszer is. A lövegek útja Kelet-Ukrajnába igen rögös – részben szó szerint az, hiszen a régió úthálózata már a háború előtt is borzalmas állapotban volt –, de ha valóban rendszerbe állnak, akkor reális esély mutatkozik az orosz szárazföldi haderő méregfogának kiverésére.

A tüzérség főszerepe senkit nem lepett meg

Kelet-Ukrajna ahhoz az eurázsiai sztyeppéhez tartozik, ami az Altájtól a Kárpátokig évezredeken keresztül megkönnyítette a nomád törzsek, törzsszövetségek szabad mozgását, egyben egy olyan, mozgékony és szervezett harcmodornak volt a bölcsője, mellyel hazai pályán a tűzfegyverek koráig egyetlen hadsereg sem tudta felvenni a versenyt. A sztyeppei hadviselés jellegzetességeit a modern követelmények sem írták felül teljes mértékben; az orosz polgárháborúban Bugyonnij lovashadserege Mamontov fehérgárdistáival vívott véres ütközeteket, a második világháborúban pedig a régióban zajlottak le a keleti front legnagyobb páncéloscsatái.

Az elődeihez képest állóháborúnak, na jó, araszolóháborúnak tűnő orosz–ukrán összecsapás tempóját az általam olvasott szakértők több tényezővel magyarázzák. A felsorakozott erők nagysága messze elmarad a 20. század háborúiban a sztyeppén összecsapó több százezres hadseregekétől: az orosz inváziós haderő a Kreml hadiállapottól való ódzkodása – továbbra is különleges katonai műveletről beszélnek hivatalosan – miatt létszámhiánnyal küzd, az ukrán véderő pedig eleve statikus területvédelemre rendezkedett be Kelet-Ukrajnában.

Ráadásul a terület is csak a térképen tűnik homogén síkságnak, valójában Luhanszk és Donyeck megyék nagy része dombokkal, keresztirányú vízfolyásokkal, töltésekkel tagolt terület, melyen az Arany Horda korában még ismeretlen terepakadályt képeznek az úthálózat csomópontjait elfoglaló, Liszicsanszk- és Szeverodonyeck-szintű százezres városok.

A lendületes hadmozdulatok hiánya, a tüzérség meghatározó szerepe – a háború korábbi fejleményeihez képest – nem lepte meg a stratégákat, akik a 2014–2015-ös harcok tanulságai alapján már a háború előtt a tüzérségnek adták a főszerepet a kelet-ukrajnai fronton. Az orosz szárazföldi erőket az egyik meghatározó katonai szakkönyv eleve úgy jellemzi, hogy „tüzérségi hadsereg, rengeteg tankkal megtámogatva”, de az ukrán hadsereg is komoly tüzérséggel rendelkezik.

A tüzérséget a vártnál jobban felértékelte az a tény, hogy bár az orosz légierő a Donbasz felett képes volt kiharcolni a légifölényt, felszereltsége és az ukrán csapatok könnyű légvédelmi eszközei miatt nem tudja olyan megsemmisítő hatékonysággal támogatni a harcokat, mint ahogy azt, mondjuk, az USA légierejétől láthattuk az elmúlt nyolcvan év háborúi során.

Ukrajna már a háború előtt is számottevő tüzérséggel rendelkezett, melynek már az invázió első fázisának megállításában is legalább akkora – bár virális videókon kevésbé mutogatható – szerepe volt, mint az ikonikus Javelin páncélelhárító rakétának és a Bayraktar TB2-es drónnak. A jól elhelyezett ukrán ütegek könnyen belőtték a kevés felvonulási útvonalra szorult orosz járműoszlopokat. Valerij Zaluzsnyij, a sikeres védekezés megkomponálásában elévülhetetlen érdemeket szerzett ukrán vezérkari főnök szerint

a harckocsi-elhárító fegyverek lelassították az oroszokat, de a tüzérségünk volt az, ami megtörte őket.

Szabó Tibor tüzérségi szakértő úgy véli, a sikerben közrejátszhatott az, hogy a 2014–2015-ben mutatott borzalmas teljesítményt követően (a papíron rendelkezésre álló tüzérségi eszközök fele használhatatlan volt, és még így is hiába voltak 3:1 arányú számbeli fölényben a szakadárokhoz képest, mégis azok voltak képesek fölényt kialakítani) Ukrajna komolyan rendbe szedte a tüzérségét is. Nagy hangsúlyt fektettek a drónokkal történő tűzvezetésre, kifejlesztették a térség legjobb tűzvezető rendszerét, amely műveleti gyorsaságát tekintve jobb a korszerű orosz rendszereknél is. És egy újabb 2014-es hiányosságot – elsősorban nyugati segítséggel – kiküszöbölve fejlett kommunikációs és vezetési rendszert hoztak létre.

Az orosz inváziós tervek áramvonalasításával azonban az ukrán taktikai lehetőségek is beszűkültek, ráadásul a kezdeti ukrán sikerek több kulcselemét sikerült kiiktatniuk az oroszoknak – Szabó Tibor szerint megfigyelhető például a felderítő drónok elleni légelhárítás sikere.

Többtonnás lövegekkel vívott párbajok

Márpedig a harctér uralásának kulcsa légi fölény híján a tüzérségi fölény, melyet az ellenséges ütegek egymás kiiktatásával érhetnek el. A tüzérségi párbaj lényege, hogy a lövéseket leadó ütegeket az ellenség megpróbálja minél gyorsabban és minél pontosabban bemérni, majd pedig saját tüzérségével odapörkölni egyet. Közben persze egy üteg katonái is tisztában vannak azzal, hogy leadott lövéseiket árgus szemekkel figyeli az ellenség, ezért igyekeznek a lehető legtöbbször helyet változtatni, netán visszalőni a rájuk vadászó lövegekre.

Ebben a párbajban az ukrán ütegek több szempontból is hátrányos helyzetből indulnak: kisebb a lőtávolságuk, a rakéta-sorozatvetőket leszámítva nehezen mozdíthatók, mivel egy külön vontatójármű húzza őket, melyhez hosszú percekig tart a csatlakozás, majd lecsatolás – márpedig a tüzérségi elektroszmog-detektáló drónokkal és lokátorokkal dolgozó orosz tüzérségnek átlagosan egy-két percre van szüksége az ellenséges ütegek beméréséhez.

Ezen a hátrányon fordíthatnak az Ukrajnába küldött nyugati tüzérségi eszközök.

Az invázió előtt megindult nyugati fegyverszállítmányokat nemcsak az ukránok igényei alakították, hanem az is, hogyan képzelték el az adományozók a háború lefolyását. A vállról indítható páncéltörő- és légvédelmi rakéták klasszikus gerillafegyverek, ami jól mutatta azt a nyugati elképzelést, miszerint Oroszországnak nem Ukrajna lerohanásával, hanem megszállásával lesznek problémái, és sokan vizionáltak egy Oroszországot éveken át véreztető „Új Afganisztánt”.

Ezekre a várakozásokra Ukrajna alaposan rácáfolt (és negatív értelemben Oroszország is), de a további helytálláshoz már muszáj megnyernie a tüzérségi párbajokat, és ez nem megy nyugati nehézfegyverek nélkül. Érdekes módon az orosz stratégiai célokat pontosan előre jelző nyugati vezetőket mintha totálisan készületlenül érte volna ez a régóta közismert kritérium; így a kelet-ukrajnai igényekre csak jelentős (talán végzetes) késéssel reagáltak.

De áprilisra a Nyugat is összekapta magát, és május elejétől legalább tucatnyi ország ajánlott fel lövegeket; elsősorban a lövedékeit nagy ívben útjára bocsátó tarackokat és rakétaindító rendszereket, de Németország az ellenséges tüzérség bemérésére szolgáló lokátorok szállítását helyezte kilátásba (miközben kapott hideget-meleget az ígért nehézfegyverek leszállításának elcsúszása miatt), Csehország és Észtország pedig szovjet rendszerű lövegeket és rakétavetőket küldött Ukrajnának. És bár nem a szárazföldi, hanem a tengeri frontra tartozik, de érdemes megemlíteni, hogy Dániából a fekete-tengeri partvidék védelmére amerikai gyártmányú Harpoon hajók elleni rakéták is érkeztek.

Összesen legalább 300 tüzérségi eszközről van szó, melyek vasúton érkeznek Lengyelországon az ukrán határra, onnan pedig teherautókon vagy saját kerekeiken érik el a frontot. Közben folyamatosan érkeznek Lengyelországba és Németországba az ukrán tüzérek, hogy gyorstalpaló tanfolyamokon sajátítsák el a számukra idegen eszközök használatát. A fegyverek beérkezésének tempója azonban egyelőre messze megelőzi a kezeléshez szükséges tudás terjedését, melyet olyan bagatell tényezők is hátráltatnak, mint a birodalmi és metrikus mértékegységek közti eltérések vagy a célmegjelölésben a NATO-szabványt használó nyugati célmegjelölő szuperszemüvegek és a szovjet szabványú térképek koordinátarendszerei közti különbségek.

Ezeket a szállítmányokat nem véletlenül tartják a háborút eldönteni képes tényezőnek. Ahogy azt a War on the Rocks biztonságpolitikai honlapon egy amerikai tüzérezredes írta: a NATO-tagállamok lövegei sokkal jobbak az ukrán vagy az orosz haderő által rendszeresített eszközöknél, a francia Caesar és a svéd Archer tarackokat egyenesen „a világ legjobb lövegei”-nek tartja. A szállítmányokban érkező lövegeket moduláris felépítésük miatt könnyebb javítani, és kezelésük is egyszerűbb.

A tüzérségi párbajokban nemcsak nagyobb hatótávolságuk miatt vannak előnyben – az orosz nehézlövegek 24 kilométeres hatótávolságával szemben 30, rakétameghajtású lövedékkel 40 kilométerre is ellőnek –, hanem azért is, mert a legtöbbjük önjáró löveg, azaz ha kilőttek pár sorozatot, még azelőtt odébb tudnak állni, hogy megérkezne a válaszcsapás. A már hadba állított tarackok ukrán kezelői állítják, hogy sokkal kevesebb sorozatra van szükségük az orosz ütegek megsemmisítéséhez, mint korábbi fegyvereikkel.

Nem eszik olyan forrón a Szását

Azonban a többtonnás járművek frontra való eljuttatása – állandó bombázásnak és tüzérségi tűznek kitett úton keresztül – igen körülményes, ráadásul a lövegek mellett gondoskodni kell a lőszerről is. Az állandó tüzérségi tűz rengeteg lövedéket emészt fel; az USA a 108 leszállított M777-es tarackhoz több mint 220 ezer lövedéket is mellékelt, azonban a csövenként 2000 lövedéket hamar el lehet tüzelni. Egy 155 milliméteres tarack lövedékének súlya 50 kiló, tehát egyetlen löveg működtetése összesen 100 tonnányi szállítmány frontra juttatását követeli meg –

miközben ezek a szállítmányok nyilván kiemelt célpontoknak számítanak.

Szabó Tibor szerint fontos szempont, hogy ha a tarackokhoz csak hagyományos lőszerek érkeznek, akkor a legalább megközelítőleg pontos célzáshoz szükség lesz felderítőeszközökre is (új drónokra és lokátorokra) és/vagy földi megfigyelőpontokra. Ellenkező esetben „ezek az eszközök csak az elfoglalt városok elleni területtűzre lesznek alkalmasak”. A pontosságot ugrásszerűen növelhetné, ha a nyugati donorok irányított tüzérségi lövedékeket is szállítanának, de Szabó Tibor úgy véli, ebből a lőszerfajtából „valószínűleg csak igen korlátozott mennyiséget fognak leszállítani”.

Az ukrán hadsereg jelenlegi, szovjet mintájú lövegeinek lőszerellátása is akadozik – miközben Oroszország tarackokból és hagyományos lőszerből jelentős készletekkel rendelkezik. És mivel a NATO-tagállamok más szabványt használnak, mint Ukrajna, ezért Marc Cancian egykori tengerészgyalogos-ezredes, jelenlegi biztonságpolitikai szakértő úgy látja, az USA a szó szoros értelmében az egész világot átkutatta a szovjet szabványnak megfelelő lőszer után, de úgy vélem, ebből egyre kevesebbet lehet fellelni.

Hasonló problémával egyébként az USA és arab szövetségesei a szíriai polgárháborúban is szembesültek; akkor a Varsói Szerződés egykori tagállamainak kézifegyverlőszereit vá,sárolták fel, és szállították az ellenzéki milíciáknak (mondjuk egy Kalasnyikovhoz sokkal könnyebb lőszert találni, mint egy 152 milliméteres tarackhoz).

Június elején az USA és Nagy-Britannia újabb szintlépésre szánta el magát Ukrajna katonai támogatásában, amikor önjáró rakétavető rendszerek küldését jelentették be.

Az M142-es HIMARS és az M270 MLRS rakétavetők valóban alkalmasak lehetnek a tüzérségi párbajok megvívására, hiszen igen mozgékonyak, ráadásul olyan GPS-irányítású rakétákat lőnek ki, melyek 80 kilométeres távolságból is lehetővé teszik a pontos célzást – ezzel ugye messze az orosz tarackok lőtávolságán kívülről, néhány próbálkozásból lehet megsemmisíteni az ütegeket. Azonban az tüzérségi fölény kialakítására alkalmas fegyverekből az USA négy, Nagy-Britannia három darabot küld, és ennyi fegyvertől nem lehet csodát várni. Ezek a fegyverek ráadásul automatikusan az orosz támadások első számú célpontjává fognak válni – ne felejtsük, Oroszország még mindig rengeteg precíziós fegyvert tud bevetni, akár messze az ukrán hátországban.

Arról nem is beszélve, hogy Oroszország „vörös vonal”-nak nevezte a távolsági fegyverek szállítását, és maga Vlagyimir Putyin is a háború kiterjesztését, „eddig még nem támadott létesítmények” célba vételét helyezte kilátásba a nyugati rakéta-sorozatvetők esetén. És bár az elmúlt évek tapasztalatai alapján „vörös vonal”-ak a diplomáciában meglepően rugalmasak szoktak lenni, az USA a HIMARS-okhoz nem szállítja le a valóban nagy, 300 kilométeres hatótávolsággal rendelkező harcászati-hadműveleti rakétakonténereket, csak az „egyszerű” sorozatlövő rakétakonténereket.

Joe Biden amerikai elnök is leszögezte, hogy az eszkaláció elkerüléséhez csak „védekező” rakétarendszereket akar Ukrajnába küldeni, nem pedig olyan típusokat, melyeket „támadó” feladatokra, Oroszország ellen lehetne bevetni. A „támadó” és „védekező” fegyverek közti különbségtétel persze leginkább szómágia, hiszen Ukrajna eddig is rendelkezett olyan, rövid hatótávolságú ballisztikus rakétákkal, melyekkel simán el lehetett érni (és rendszeresen el is ér) oroszországi célpontokat; Ukrajna mélyen a határok mögött végrehajtott diverzánsakcióiról nem is beszélve.