Húsz éve szíven találta a szerb demokráciát a miniszterelnök meggyilkolása
2023. március 12. – 19:04
Húsz évvel ezelőtt, 2003. március 12-én ölték meg Zoran Đinđićet, a modern Szerbia első demokratikusan megválasztott miniszterelnökét. Đinđić 2001 januárjában lépett hivatalba, nem sokkal azután, hogy a demokratikus ellenzék és a nép megbuktatta a Jugoszláviát háborúval szétszaggató Slobodan Miloševićet.
A filozófia szakos Đinđić az egyetemen kezdett el politizálni, majd hol nacionalistaként, hol liberálisként tűnt fel a kilencvenes években – viszont végig Milošević ellen, akit végül ő maga adott ki a hágai nemzetközi törvényszéknek.
A szerbiai rendszerváltás miniszterelnökeként sok ellenséget szerzett magának az alvilágból, ami a kilencvenes években szorosan összefonódott a rezsimmel.
Đinđić gyilkosa is azt vallotta a letartóztatása után, hogy a merénylettel az volt a célja, hogy Szerbia visszatérjen a Milošević-érába.
Bár az országot a merénylet utáni években a demokratikus erők vezették, évekkel később részben restaurálni tudta magát a miloševići rezsim: Szerbiát lassan hat éve vezeti elnökként az akkori rezsim utolsó kommunikációs minisztere, Aleksandar Vučić.
Brilliáns elme, gyönyörű nőkkel
Đinđić 1952. augusztus 1-jén született az észak-boszniai Bosanski Šamacban. Édesapja a Jugoszláv Néphadseregben szolgált, a család pedig oda költözött, ahol éppen a családfő állomásozott. Gyerekként Zoran Đinđić a leghosszabb időt a boszniai Travnikban töltötte, majd Belgrádban járt gimnáziumba. A szerb fővárosban folytatta tanulmányait a Belgrádi Egyetem filozófiai karján, ahol érdeklődni kezdett a politika iránt. Olyannyira, hogy a kommunista párttól független diákmozgalmat kezdett szervezni – ami miatt 1974-ben néhány hónapra börtönre is ítélték. A büntetést viszont nem ülte le, ugyanis Nyugat-Németországból kapott kutatói ösztöndíjat. Đinđić érdekében egyenesen Willy Brandt akkori német kancellár járt közben, hogy meggyőzze a jugoszláv hatóságokat arról, hogy engedjék hozzájuk a fiatalt.
Frankfurtban folytatta a filozófiai tanulmányait, ahol többek között Jürgen Habermas volt a professzora. Volt diáktársai utólag is kiemelték a filozófus hatását a szerb diák életére, Habermas szerint ugyanis egy értelmiséginek kötelessége nemcsak gondolkodni, hanem cselekedni is. Szintén a diákkorában ismerkedett meg Joschka Fischerrel, aki akkoriban a frankfurti Karl Marx könyvesboltban volt eladó – Đinđićet pedig szoros barátság fűzte miniszterelnökként is a későbbi német külügyminiszterhez.
„Nemcsak diákként brillírozott, de nyitott volt az életre is. Nem egy tipikus unalmas értelmiségi volt – tudta, hogy kell élni. Gyönyörű barátnői voltak, elképesztően menő volt”
– mondta a Washington Postnak Đinđić egykori barátja, Milorad Vučelić újságíró.
Đinđić 1979-ben tért vissza a hazájába, és az Újvidéki Egyetemen kezdett el tanítani. Emellett belgrádi folyóiratokba is publikált, és a nyolcvanas évek egyre nacionalistább hangú közírói közül Đinđić kiemelkedett a visszafogott, mérsékelt írásaival. 1988 júniusában például azzal érvelt Koszovó autonómiájának eltörlése ellen, hogy „szinte biztosak lehetünk abban, hogy minden jövőbeli szerb államalakulat számára Koszovó az elnyomás állandó forrása lesz”.
„El sem lehet képzelni, mennyire csodálatos volt olvasni ezeket a sorokat tőle. Miközben mindenki tajtékzott és egyre durvább szavakkal szította a gyűlöletet, Zoran ezekben a gyönyörű esszékben kifejtette, hogy a nacionalizmus nem lehet megoldás”
– mondta róla a szerb szélsőjobboldallal foglalkozó kutató, Drinka Gojković. Đinđić mérsékeltsége viszont nem tartott túl sokáig.
Ha őszinteséget vársz, menj el egy templomba
1990-ben 11 társával együtt alapította meg Đinđić a Demokrata Pártot. Egy évvel később Belgrád hadat üzent a Jugoszláviából kiszakadó Horvátországnak és Szlovéniának, majd 1992-ben a balkáni háború Bosznia-Hercegovinára is kiterjedt. A nacionalizmus szele Đinđićet is magával rántotta, ő pedig a pártját vitte magával a szélsőjobboldal felé.
„Nagyon, nagyon megdöbbentett, amikor [politikailag] átfordult. Mintha megmozdult volna alattunk a föld. Ez is azt mutatta, hogy az egész társadalom kezdett megőrülni”
– mondta erről Drinka Gojković. 1993-ban Đinđić már nem támogatta Koszovó autonómiáját (amitől 1989-ben fosztotta meg Slobodan Milošević a tartományt), sőt, a Demokrata Párt születésszabályozást vezetett volna be az albán többség korlátozására. Ő is hirdette a kor nacionalista politikusaihoz hasonlóan a nagyszerb állam eszményét, és még a királyság visszaállításáról is népszavazást sürgetett.
Azonban mind Đinđić barátai, mind az ellenfelei azt gondolták, hogy a sovinista szövegeknek nem sok közük van ahhoz, mit gondol a politikus valójában a világról. Ahogyan a Washington Post 1996-os cikke is írta, a szerb ellenzék valójában csak Miloševićhez képest tudta definiálni magát – így követték őt ellenzékként a legsötétebb őrületben is.
„Azt mondtam Zorannak: »Te vagy a keresztem, mégis miért műveled ezt?«” – mesélt egy beszélgetésükről Gojković. „Azt válaszolta: ugyanazt gondolom a világról, amit eddig is. »De mégis mit?« – kérdeztem tőle. Azt mondta: »Ha őszinteséget vársz, menj el egy templomba.«”
Belgrád és az ellenzék vezére
Bár a horvátországi és a boszniai háború 1995-ben véget ért, Milošević rezsimje pedig a Jugoszlávia elleni szankciók feloldásával még nyugati támogatást is kapott, a nacionalista retorika kitartott az országban. A megosztott szerbiai ellenzék viszont 1996-ban összeállt, és bár országosan csak a szavazatok 23,8 százalékát nyerte el az „Együtt” nevű szövetség, Belgrádban – és több más szerbiai nagyvárosban – megnyerték a polgármester-választást.
A Zoran Đinđić és a monarchista Vuk Drašković vezette szövetség eredményeit viszont a Milošević-rezsim nem volt hajlandó elismerni, és egy manipulált bírói végzéssel érvénytelennek nyilvánította a helyhatósági választást. Erre reagálva tömegtüntetések bontakoztak ki a nagyvárosokban, és 1996 novemberétől 1997 februárjáig, 75 napon át megszakítás nélkül békés demonstrációkon követelték a választás elismerését. A nemzetközi nyomás miatt végül a kormány elismerte az eredményeket, és 1997 februárjában Đinđićet nevezték ki Belgrád főpolgármesterévé.
A második világháború óta ő volt az első nem kommunista ezen a poszton, és egyik első intézkedése volt leszedni a városházáról a vörös csillagot. Azonban alig hét hónapig maradhatott csak hivatalban, az ellenzéki összefogás ugyanis szétesett, Vuk Drašković pedig pártjával közeledni kezdett Miloševićhez.
1998-ban a koszovói háború kirobbanásával csatlakozott a kormányhoz a Miloševićet jobbról támadó Szerb Radikális Párt is, élén a csetnikvajda Vojislav Šešeljjel. Ezzel pedig Đinđić lett a legnagyobb ellenzéki párt vezetőjeként a Miloševićcsel szembeni ellenzék legfontosabb arca. Ez persze nem volt életbiztosítás: az akkor legfontosabb ellenzéki lapot kiadó Slavko Ćuruviját 1999 tavaszán a nyílt utcán ölték meg, néhány nappal azután, hogy a NATO bombázni kezdte Szerbiát a koszovói konfliktus miatt.
Hivatalosan csak évekkel később derült ki, hogy Ćuruviját a szerb állambiztonság emberei végezték ki, Đinđić viszont feltehetően már a merénylet idején értesült arról, hogy ő lehet a következő potenciális áldozat. Emiatt ideiglenesen Montenegróba menekült, és csak 1999 júliusában tért vissza – ezután az államapparátus az állambiztonság veszélyeztetésével vádolta meg.
Buldózeres forradalom
A hivatali eljárásoknál viszont félelmetesebb volt az a nyíltszíni erőszak, ami a Milošević-éra utolsó hónapjait jellemezte: 2000 februárjában egy étteremben ölték meg a jugoszláv védelmi minisztert, áprilisban pedig a JAT légitársaság elnökét lőtték le kutyasétáltatás közben. Augusztusban eltűnt Ivan Stambolić volt szerb köztársasági elnök, és csak évekkel később derült ki, hogy a holttestét a vajdasági Tarcal-hegységben találták meg.
Đinđić nyíltan beszélt arról, hogy a gyilkosságokért Miloševićet terheli a felelősség – ha ő rendelte meg ezeket, akkor közvetlenül; ha pedig nem, akkor közvetve amiatt, mert hagyta elszabadulni az erőszakot az országban.
A 2000. szeptember 24-re kihirdetett elnökválasztáson végül a koalíciós megállapodások alapján nem Đinđić, hanem a másik demokrata párt vezetője, Vojislav Koštunica indult el. Az eredményeket csak négy nappal a választás után tette közzé az államapparátus: ez alapján úgy tűnt, hogy Koštunica magasan nyert Milošević előtt, de nem tudta megugorni az 50 százalékot, így második fordulót kell majd tartani.
Ezt végül az utcán rendezte meg a szerb nép: október 5-én több százezres tömeg vette be a parlament és az állami média épületét – utóbbit buldózerrel. Néhány nappal később kiderült, hogy a tüntetőknek volt igazuk, és nem kell második forduló: Koštunica az újraszámlálás alapján már az első fordulóban megszerezte a szavazatok több mint 50 százalékát, Milošević pedig csak 37 százalékot kapott.
Míg az októberi forradalomnak Koštunica volt a főszereplője, Đinđić volt az összeállt demokratikus ellenzék listavezetője a decemberi parlamenti választáson. Az ellenzéki lista kétharmados többséget szerzett a szerb parlamentben, 2001. január 25-én pedig beiktatták Zoran Đinđićet Szerbia miniszterelnökévé.
Milošević halálosztaga
Đinđić kormánya az európai integráció felé irányította Szerbiát, a kormányfő pedig jó kapcsolatot ápolt többek között George W. Bushsal, Tony Blairrel és Gerhard Schröderrel is. A Nyugat-barát politika mellett viszont komoly harcot vívott a szervezett bűnözéssel – a Milošević-érában ugyanis a szerb állam szorosan összefonódott a maffiával.
A múlttal való leszámolás egyik fontos pillanata volt, amikor Đinđić 2001-ben kiadta a hágai nemzetközi törvényszéknek Slobodan Miloševićet. Ez volt a nyugati országok egyik legfontosabb követelése a Szerbiának nyújtott pénzügyi támogatásért cserébe. Emellett több új törvényt is hozott a kormány a szervezett bűnözés felszámolására, többek között felállítottak egy különbíróságot is a maffia ügyeinek feltárására.
Ez szemet szúrt több bűnbandának, köztük a Milošević-érában rendkívül befolyásos Zemun klánnak is. A szervezetnek komoly kapcsolatai voltak a Milošević által a 90-es években felállított Különleges Műveleti Egységhez (JSO), ami elit alakulatként vetette be magát nemcsak Szerbiában, de szerte az egykori Jugoszláviában, hogy likvidálja a diktátor ellenfeleit. Vuk Drašković az egységet „Milošević halálosztagának” nevezte, vezetője pedig a Milošević-éra utolsó éveiben az a Milorad Ulemek volt, aki a Zemun klán fejével, Dušan Spasojevićcsel együtt tervelte ki a Zoran Đinđić elleni merényletet.
Az első merényletkísérlet a miniszterelnök ellen 2003 februárjában történt, amikor a klán egyik tagja, Dejan Milenković a teherautójával próbálta meg leszorítani Đinđić autóját az útról Belgrád külvárosában. Ezt a merényletet a kormányfő a biztonsági szolgálatának köszönhetően megúszta, és bár Milenkovićot letartóztatták, alig pár nappal később szabadon is engedték, tisztázatlan körülmények között.
A szívébe talált, és áttörte a testét
2003. március 12-én Zoran Đinđić épp a szerb kormány székhelyére tartott, ahol találkozója lett volna Anna Lindh svéd külügyminiszterrel és kollégájával, Jan O. Karlssonnal. Az épület előtt viszont 12:25-kor lövedék találta el a miniszterelnököt, és a szívébe hatolt.
A nyomozás alapján Zvezdan Jovanović, a JSO alezredese 180 méterről találta el Đinđićet egy 7,62 milliméteres Heckler & Koch G3 típusú gépkarabéllyal. Amikor a mentők elszállították a miniszterelnököt, Đinđić már nem volt eszméleténél, és pulzusa sem volt. Egy órával a lövés után, a kórházban állapították meg a halálát.
A golyó nemcsak a miniszterelnököt, de a testőrét, Milan Veruovićot is eltalálta, miután Đinđić testén áthatolt a golyó, és Veruović gyomrába csapódott.
Egy hónappal később Đinđić tervezett tárgyalópartnere, Anna Lindh ellen is merényletet követtek el, és a svéd külügyminisztert is egy szerb elkövető lőtte le.
Bár a hivatalos nyomozás szerint két lövés dördült el, Veruović vallomása szerint három lövés történt. Később a miniszterelnök testőre többször is azt nyilatkozta, hogy a nyomozás hivatalos verziójában szinte minden állítás vitatható. „Az a szakértői vélemény, amire a hivatalos verzió nagyrészben épül, teljesen megalapozatlan, ellentmond a fizika törvényeinek és a fizikai bizonyítékoknak, valamint a tanúk vallomásának is. Számos tárgyi bizonyítékot nem is elemeztek” – írta tíz évvel a merénylet után megjelent könyvében Veruović.
A merénylet után szükségállapotot rendeltek el egész Szerbiában, a Szablya fedőnevű rendőrségi műveletben pedig több mint 11 ezer embert vettek őrizetbe országszerte. Több bűnözőt is megöltek, köztük egy rendőri rajtaütés során Dušan Spasojević klánvezért is. Az elkövető Zvezdan Jovanovićot pedig napokkal a merénylet után elkapták. Jovanović a vallomásában azt mondta, nem érzett bűntudatot a miniszterelnök meggyilkolása miatt, és azért ölte meg Đinđićet, hogy egy Milošević-párti kormány vegye vissza Szerbiát.
Az évszázad pere és a testőr elmélete
Jovanović a merényletről szóló bírósági tárgyalás nagy részében hallgatott, a Spasojević melletti másik felbujtó, Milorad Ulemek pedig több mint egy évnyi bujkálás után, 2004-ben adta fel magát a rendőrségen.
Rajtuk kívül még tíz embert állítottak bíróság elé a merénylet miatt, az eljárás pedig négy éven keresztül tartotta lázban Szerbiát – többen is az évszázad perének nevezték az ügyet. Több tanú is életveszélyes fenyegetéseket kapott, egyeseket likvidált is a maffia. 2007. május 23-án végül a szervezett bűnözéssel foglalkozó különbíróság mind a tizenkét vádlottat bűnösnek ítélte Zoran Đinđić előre kitervelt meggyilkolásában.
Milorad Ulemeket és Zvezdan Jovanovićot fejenként 40 év börtönre ítélték, míg a tíz másik vádlott 8 és 35 közötti börtönbüntetést kapott. Ulemeket korábban két másik ügyben is bűnösnek találták: egyrészt Ivan Stambolić volt szerb elnök meggyilkolásáért, másrészt Vuk Drašković meggyilkolásának kísérletéért – ezekért összesen további 40 évnyi börtönt kapott.
Đinđić meggyilkolásával kapcsolatban gyorsan kezdtek el terjedni különböző összeesküvés-elméletek is, az egyik legismertebbet a miniszterelnök testőre fogalmazta meg a merényletről szóló könyvében.
Állítása szerint a miniszterelnök „veszélyt jelentett a Pax Americanára”, azaz az amerikaiak hegemóniájára, aminek több jelét is adta – többek között az egyik utolsó interjújában is, amit a Večernje Novostinak adott 2003. március 6-án. Ebben „aggodalmát fejezte ki” azzal kapcsolatban, hogy a nyugati szövetségesek „nem Szerbia őszinte barátai”, és nem a koszovói kérdés megvitatásában érdekeltek, hanem „burkoltan” a terület függetlenségén dolgoznak. Veruović könyve ugyan igen felkapott lett Szerbiában, de rengeteg kritika is érte a szerző olyan vad elméletei miatt, miszerint a CIA összeköttetésben állt volna a Zemun klánnal.
Haladó autokrácia
A szerb politikai életet Đinđić halála után is a megosztott demokratikus erők dominálták, de a 2003. decemberi választást már a szélsőjobboldali Szerb Radikális Párt nyerte meg. A párt legendás vezetője, a csetnikvajda Vojislav Šešelj magát adta fel a hágai törvényszék előtt, Tomislav Nikolić új pártelnök pedig az ellenzéki években mérsékeltebb irányba tolta a pártot. Olyannyira, hogy az távollétében Šešelj vajda haragját is kiváltotta, így 2008-ban Nikolić a radikálisok másik akkor felfutóban lévő politikusával, Aleksandar Vučićcsal együtt megalapította a Szerb Haladó Pártot (SNS).
A demokratikus erők oldalán az a Boris Tadić emelkedett ki a mezőnyből, akit 2004-ben és 2008-ban is Szerbia elnökévé választottak. 2012-ben viszont már kikapott Tomislav Nikolićtól, és míg utóbbi az államfői posztot vehette át, párttársa, Vučić 2014-ben lett Szerbia miniszterelnöke – koalícióban a Miloševićék bukása után is talpon maradt szocialistákkal.
2014 után a Szerb Haladó Párt sorra nyerte el szinte az összes fontosabb politikai tisztséget az országban, Vučić pedig 2017 óta már elnökként irányítja Szerbiát, komoly politikai hegemóniát kialakítva maga körül. A demokratikus erők hiába fogtak össze a tavalyi parlamenti választásra, még a magyar ellenzékhez képest is eltörpültek az SNS-szel szemben.
Szerbia ugyan szabadabb ország, mint volt Đinđić miniszterelnöksége előtt, de az uniós csatlakozástól egyelőre távolabb áll több más nyugat-balkáni országnál. Ezen nem segít sem az egyre gyakrabban felmerülő koszovói feszültség, sem az, hogy Szerbia nem csatlakozott az Oroszországgal szembeni uniós szankciókhoz – ezt a belgrádi kormány a történelmi kötelékekkel magyarázza. (Decemberi helyszíni riportunkban újságírókkal, politikusokkal, szakemberekkel és az utca emberével beszéltünk arról, hogyan egyeztethető össze Szerbia hivatalos álláspontja, azaz a szándéka, hogy az Európai Unió tagja legyen, azzal, hogy mind gesztusokban, mind tettekben oroszbarát politikát követ.) Fontos persze hozzátenni, hogy Moszkva volt azon kevés országok egyike is az ezredfordulón, ami még az utolsó napokig támogatta Milošević rezsimjét.
