2024. december 16. – 17:50
Gabriel García Márquez az egyik legfontosabb spanyol nyelvű író volt a 20. században, a Száz év magány pedig egyértelműen meghatározó szelete a világirodalomnak, és az egyik legfontosabb spanyol nyelven íródott regény valaha. Éppen ezért is tűnt már-már túl bátor húzásnak a Netflixtől, hogy adaptálják a regényt, amit a 10 éve elhunyt Márquez sohasem tartott alkalmasnak mozifilmhez, ezért soha nem is adta a jogokat senkinek. Sorozatként viszont döbbenetesen jól működik a regény, és hatalmas dicséret illeti a Netflixet és a készítőket, hogy egy ennyire kényes alapművet ennyire jó ízléssel dolgoztak fel.
A Száz év magány egyértelműen a kolumbiai író magnum opusa, és nemcsak azért, mert ez a legsikeresebb könyv az életművében, hanem azért is, amit a regény képvisel. A történet a Buendía dinasztia és Macondo település történetét meséli el úgy, hogy a cselekmény alig-alig hagyja el a település határait, mégis végigkövethetjük az évtizedeken át Kolumbia történelmét az 1800-as évek elejétől egészen a 20. század közepéig. García Márquez ráadásul némi folklórt és természetfelettit is kevert a történetben, amelynek köszönhetően a regényt általában a mágikus realizmushoz szokták kötni.
García Márquezt a regény megírásakor a saját anyai nagyszülei és gyermekkora ihlették. Nagyapja harcolt az ezernapos háborúban, abban a kolumbiai fegyveres konfliktusban, ami a liberálisok és a konzervatívok között tört ki, és részben ennek hatására fordult az író később a szocializmus felé. Nagyanyja pedig hitt a természetfelettiben és a népi hiedelmekben, és a két nagyszülő hatása végül a Száz év magányban manifesztálódott igazán. A könyvben a cselekmény központi helyszínéül szolgáló Macondo települést pedig nagyszülei háza ihlette a karibi térséghez tartozó, dzsungeles Aracataca településen.
Mivel a kolumbiai irodalom legfontosabb regényéről van szó, García Márquez családja ragaszkodott ahhoz, hogy a sorozatot Kolumbiában forgassák, helyi színészekkel és spanyol nyelven. A Netflix ennek olyannyira eleget tett, hogy (szinte) tényleg mindenki kolumbiai a produkcióban a rendezőtől a színészeken át a statisztákig, ráadásul azzal a forgatással közel 50 millió dollárral járultak hozzá az ország gazdaságához. A szereplők válogatása is egészen demokratikus módon történt. Nyílt castingot hirdettek, a 25 főbb szerepre összesen 10 ezren jelentkeztek, és a teljes színészi gárda mindössze 30 százaléka áll profi színészekből. Ezen kívül további 20 ezer (!!!) statisztát válogattak össze az egész produkcióhoz, ami elsőre soknak tűnhet, de mégiscsak egy több mint 100 évet felölelő, történelmi ihletettségű produkcióról van szó, ami ráadásul egyáltalán nem rövid: a két évad kétszer nyolc epizódból áll, azok pedig jellemzően 55-65 percesek.
A regényt középiskolában olvastam, ahogy valószínűleg a legtöbben itthon, és nagyon megfogott a könyv egész szerkezete. Gyakorlatilag egy hatalmas családfa történetét meséli el egészen részletesen úgy, hogy mégsem tűnik teljesen követhetetlennek a cselekmény. Pedig egy laikus számára tényleg szappanoperának tűnhet, ahogy minden második szereplőt José Arcadiónak, Aurelianónak vagy ezek különböző kombinációinak hívnak. Amikor először híre ment, hogy a Netflix sorozatot készít a könyvből, kicsit hüledeztem, hiszen alapból kényes hozzányúlni egy ennyire alap műhöz, és nem is igazán tűnt reálisnak, hogy ebből bármi értelmezhető készülhessen. Aztán megnéztem az első részt, és azonnal megvilágosodtam: ezt a regényt a jóisten is arra szánta, hogy majd a 2020-as évek streamingrobbanásában sorozatot csináljanak belőle.
Nem esik messze az alma a családfától
A történet az 1800-as évek elején kezdődik, ahol egymásba szeret két unokatestvér egy elképesztően szegény parasztfaluban. A pár nem bírja tovább a falubeliek lenézését és beszólogatásait, ezért a férfi, José Arcadio Buendía elhatározza, hogy útnak indulnak többedmagukkal, hogy megtalálják a tengert és letelepedjenek. Ahol végül letelepednek, az a hely lesz szinten minden fontosabb történés központja.
A cselekmény igazán Macondo megalapítása után indul be, de már addig világossá válhat az embernek, hogy nemcsak puszta történelmi drámával állunk szemben. A történéseket folyamatosan befolyásolják természetfeletti események, amelyeket viszont nem úgy kell elképzelni, mint egy horrorfilmet vagy hasonlót. A mágia nagyon finoman van jelen folyamatosan, és a készítők szándékosan úgy állítják be, hogy sosem magyarázatot keresnek az adott jelenségre, hanem ugyanúgy a valóságuk egy szeleteként élik meg, mint a betegségeket, csalódásokat vagy csak a rossz időjárást.
Ettől a sorozat egy percig sem lesz kevésbé komolyan vehető, hiszen maguk a szereplők is csak a saját vérmérsékletükhöz illően veszik azt komolyan: van, aki teljesen beleőrül és van, aki egyáltalán nem foglalkozik vele. Az már nyilván az író bravúrja, hogy a természetfelettit szinte sosem arra használja, hogy rejtélyeket vagy bonyodalmakat fejtsen meg vele, hanem az emberi helyzeteknek ad plusz kontextust a látomásokkal, jóslásokkal, rémálmokkal vagy ezeknél akár pár fokkal látványosabb jelenségekkel.
Kicsit furcsa belegondolni, hogy egy lassan 60 éve megjelent könyvről spoilermentesen kell írni, de tényleg annyira hűséges az alapműhöz az adaptáció, hogy nem szeretném elvenni a laikus olvasó kedvét azzal, hogy itt-ott lelövöm a poént. Legyen elég annyi, hogy Macondo városa és a Buendía család részről-részre egyre nagyobb, ami egyre több problémával is jár. Ezeknek a problémáknak általában maga a család feje, José Arcadio a kiváltója, aki sosem tud megmaradni a fenekén, és annyira az ujjai köré csavarja egy Melquíades nevű vándorcigány, hogy az egész élete voltaképpen elérhetetlen célok kergetésével telik. Éppen ezért a Buendía család legfontosabb szereplője nem is ő, hanem Úrsula, a felesége, aki habókos férje miatt kénytelen átvenni a családfenntartó szerepét, és valahogyan egyben tartani a famíliát, majd egész Macondót.
A Száz év magány egyik rejtett erénye, hogy a felszín alatt tökéletesen működik dél-amerikai szappanoperaként is. A Buendía család elképesztően problémás: szinte minden második ember zabigyerek, a rokonok állandóan összefekszenek egymással, a férfiak hajlamosak huzamosabb időre egyszerűen lelépni, a nők pedig csak pislognak, hogy épp kinek akarják őket feleségül adni. Egy kicsit mindenki el van cseszve a maga szintjén, miközben az őket körülvevő világ is folyamatosan változik, ezzel új helyzeteket teremtve mindenkinek.
Pont ezért akkora bravúr, hogy ez az adaptáció ennyire hűséges a kolumbiai író művéhez. García Márquez rettentő aprólékosan és alaposan kidolgozta az összes Buendíát, és sokat elvett volna az élvezhetőségből, ha csak egy-két kulcsszereplőre helyezi a fókuszt a sorozat. Ehhez képest mindenki megkapja a neki járó figyelmet az első évadban, és csak itt nem csak epizódszerepekről, hanem évtizedeken át húzódó történetszálakról beszélünk. Számos olyan szereplő van, akit még kisgyerekként ismerünk meg, aztán végigkövetjük az életútjukat tinédzserként, majd felnőttként, és ugyanúgy megkapja mindenki a saját karakterfejlődését, mint José Arcadio vagy Úrsula.
Pedig bőven akadhatott volna olyan pont a történetben, ami a mai világban egyszerűen kiveri sokaknál a biztosítékot. A vérfertőzés és a rokonok közti szerelmi kapcsolat nem ismeretlen téma a tévésorozatoknál (lásd Trónok harca), de az eredeti műben azért akadnak jóval keményebb részek is. Az alkotók mégis nagyon érzékenyen nyúltak ezekhez, egyszer sem lehet azt érezni, hogy kizárólag a nézők sokkolása és megbotránkoztatása lenne a cél (lásd Trónok harca és Sárkányok háza), még akkor sem, amikor az egyik kulcsszereplő egy kislányt vesz feleségül, vagy amikor egy másik karakter megpróbálja felszedni a saját anyját. A Buendía család rokoni szálainak bonyolultsága miatt ezek közel sem annyira egyszerű helyzetek, de a sorozat meg sem próbálja ezeket túl romantikusan, vagy éppen bírálóan beállítani.
A tabudöntögetés sokkal jobban megviseli a szereplőket, mint a nézőt.
Egy pillanatra sem érzi azt az ember, hogy szurkolnia kéne valamelyik szerelemnek, mert igazából egyik párkapcsolat sem szokványos a maga módján a Buendíák világában, mégis meglepően természetesnek hatnak, és fontos aspektust ad ahhoz, hogy megértsük a szereplőket. Ahhoz képest, hogy egy közel 60 éves regényről van szó, García Márquez könyve váratlan bátorsággal próbálja újraértelmezni a család, a szerelem, a haza vagy a hitvilág fogalmát úgy, hogy sosem emeli azokat magasabb szintre, mint egy átlag kispolgár mindennapi problémái.
Fiam, maga kifogta Dél-Amerikát
A végeredmény úgy különösen kiemelkedő, hogy szinte egyáltalán nincsenek nyugati ember számára ismerős nevek a készítők között. A két rendező, Laura Mora és Alex García López ugyan egyáltalán nem számítanak kezdőnek, mégis érezni azt, hogy mennyire jól működhetett kettőjük között a közös munka. Amíg Mora alapvetően nagyjátékfilmes rendező a hazájában, addig az argentin Alex García López már egyértelműen az újkori tévés gyártósorról érkezett, ráadásul rengeteget dolgozott a Netflixnek. Több epizódot rendezett olyan Netflix-sorozatoknál, mint a Luke Cage, a Punisher, a Daredevil, a Witcher, a Cowboy Bebop vagy a Sabrina, de dolgozott Az akolituson, a Misfitsen és a Fear the Walking Deaden is.
A két rendező eltérő stílusa remekül ér össze a sorozatban, ami úgy tud jó értelemben véve klasszikus tévés formátum lenni, hogy van egy nagyon erős szerzői attitűdje a rendezésnek, és minden epizód akár önálló filmként is megállná a helyét. Az egyórás játékidő egyre inkább nyűg a mai modern streaming világában, de itt néha még az is felmerült bennem, hogy minden epizód elbírt volna még akár fél óra pluszt, annyira nincsenek üresjáratok. És mondom ezt úgy, hogy a cselekmény szinte kizárólag ugyanazokban a díszletekben és településen (ami persze változik attól függően, melyik korszakban tart éppen a történet) játszódik, mégsem érezni egy pillanatra sem azt a klausztrofóbiás érzést, amit mondjuk a Sárkányok háza tud adni, amikor már három rész óta ugyanazokban a sötét vártermekben nézünk egymással vitatkozó embereket.
Ez a regény csavaros cselekménye mellett a remek háttérmunkának és a szinte tökéletes castingnak köszönhető. Kicsit elcsépelt talán Wes Andersont felhozni, de mégis érezni némi hasonlóságot abban, ahogy a sorozat végigköveti a Buendía családot, Macondo városát és annak lakóit. Van egyszerűen egy erős kettősség a képi világban: egyszer nagyon lassú, gyakran alkalmaz lassítva mozgó portrébeállításokat és fotószerű képkivágásokat, máskor pedig elképesztően mozgalmas, gyakoriak az egy svenkkel készülő jelenetek, és a háttérben is folyamatosan tesznek-vesznek az emberek.
Valahogy sikerült az a bravúr, hogy a címben is szereplő magány mindig jelen van azokban a jelenetekben is, ahol az adott szereplőt akár több tucat másik veszi körbe.
A Macondót ábrázoló díszletek is nagyon autentikusak, és baromi izgalmas látni, hogyan lesznek kezdetleges kunyhókból és viskókból később házak, majd utána utcák, és hogyan válik aztán egy rendes várossá az, ami 30 éve még csak egy mocsaras lápvidék volt emberek nélkül. Ez főként annak köszönhető, hogy ténylegesen megépítették a díszletet a macondói jelenetekhez, méghozzá négy különböző építészeti stílusban, hogy megfeleljen az adott korszaknak.
Az idő múlása különösen nagy kihívás lehetett a díszleteseknek és az öltöztetőknek, de még ennél is nagyobb a castingosoknak. Egy-egy kulcsszereplőhöz akár három-négy színészt is kellett találni, ezért nyilván nem csak az számított, hogy ki jó színész, hanem az is, hogy valamennyire hasonlítson egymásra a fiatal Úrsula és az idős verziója. Ebben is tökéletes munkát végzett a stáb, nem is lehet igazán mondani olyan színészt, aki egy kicsit is kilógna a többi közül.
Ettől még érdemes külön kiemelni Claudio Catañót, aki a már-már ikonikus bajszával fantasztikusan alakítja Aureliano Buendíát, a családfőt alakító, egyszerre elvarázsolt, de céltudatos Diego Vásquezt vagy Marleyda Sotót, aki egy idő után kénytelen férjétől átvenni a családfő szerepét. És persze ott van a Buendía család életében állandó bonyodalmakat okozó két kulcsszereplő, Pilar Ternera (Vina Machado) és Melquíades (Moreno Borja), akik amolyan ellenapa- és ellenanyaképként funkcionálnak a Buendíák számára. De még hosszú ideig lehetne sorolni az ilyen-olyan Buendíákat alakító színészeket, akik mind fizimiskára, mind színészi teljesítmény tekintetében emlékezeteseket alakítanak.
Kolumbia a kolumbiaiaké
Miközben úgy tűnhet, hogy a Száz év magány egy tökéletes sorozat, nehezen ugyan, de egy-két dologba azért bele lehet kötni. Egyáltalán nem egy könnyen fogyasztható sorozat, ezért kicsit érthetetlen volt a Netflix részéről, hogy miért rakta fel egyben az összes részt, miközben valószínűleg az sokkal jobban állt volna a sorozatnak, ha az Arcane-hez hasonlóan hetente felraknak mondjuk két epizódot.
Egyáltalán nem érdemes bindzselni a sorozatot, és aki esetleg ledarálja az egészet egy húzásra, az valószínűleg nem tud igazán elmélyülni a történetben, és nem érti az egész regény mondanivalóját. Érdemes naponta egy-két részt megnézni, és úgy feldolgozni a látottakat, hiszen minden epizód bővelkedik tragédiákban, traumákban, drámákban és bonyodalmakban. És kell is az idő ahhoz, hogy a néző ne vesszen el a rengeteg részletben, és minden karakterre pont ugyanúgy fókuszálhasson. Nekem például éjszaka még fél órán át járt az agyam Arcadio személyiségfejlődésével és azzal kapcsolatban, hogy vált olyanná, amivé a sorozat végére.
Az utolsó két epizód pedig hiába grandiózus és vannak benne egészen elképesztő csatajelenetek, egy kicsit túlságosan kizökkenti a nézőt az addig megszokott lendületből. Itt érünk a kolumbiai polgárháborús időszakhoz, ami Macondót sem kerüli el, azonban a történet itt már hangsúlyosan túlmutat a településen, és meglepő, de nem áll annyira jól neki, hogy sok jelenet már a városon kívül játszódik olyan szereplőkkel, akiknek már semmi köze a Buendía klánhoz. Mintha a készítők nagyon szerettek volna egy monumentális finálét, ahol ellövik a költségvetés harmadát, de ezzel csak azt érték el, hogy az addig nagyon feszes történetvezetés kibillent az addigi egyensúlyából.
A legutolsó, jóval kisebb probléma pedig egy fontos szereplő későbbi felbukkanása, aki megjelenésében, karakterében annyira eltér a többi Buendíától, hogy az már gyakran egyáltalán nem tűnik önazonosnak. De ezek tényleg már inkább szőrszálhasogatások, mint amikor egy kiadós kilencfogásos degusztációs menü végén az ember már kényszeres próbál valami okot találni arra, hogy belekössön a desszertbe.
A Száz év magány vitán felül az idei év egyik legkiemelkedőbb tévés teljesítménye, és kicsit visszahozza a reményt abban, hogy igenis van még értelme a tévésorozatos formátumnak, és nemcsak hollywoodi transzmédiás márkaépítésre használni, mint teszik azt most már a nagy stúdiók és streamingcégek évek óta. A Száz év magány egyszerre családi dráma, fekete humorú vígjáték, történelmi film, romantikus thriller és fura szerzői alkotás, ahol van egy nagyon erős rendezői vízió.
Mindezt egy világszerte ismert regényből túlnyomórészt kolumbiai helyszínekkel, színészekkel és alkotókkal. Ráadásul én magyar szinkronnal néztem (ilyet szökőévente szoktam csak), hiszen a könyvet is magyar fordításban olvastam, és még itt is kijárt a dicséret: néhol mintha szó szerint a könyvfordításból vettek volna át dialógusokat, narrációt és más szövegeket, és egyszer nem éreztem azt, hogy spanyolul jobban esne a történet.
Még a regény rajongóinak is csak ajánlani tudom, hogy nézzék meg, mert ez azon ritka alkalmak egyike, amikor egy adaptáció nem elvesz, hanem hozzátesz az alapműhöz.
