Nemcsak az iránya, az eredménye is különbözik Zelenszkij és Putyin útjainak

301 nappal azután, hogy Oroszország megtámadta Ukrajnát, Volodimir Zelenszkij először utazott el hazájából. Ez már önmagában is bizonyíték arra, hogy a Kreml tervei kudarcot vallottak – hiszen Moszkva arra számított, hogy Ukrajna alig néhány nap alatt megadja magát, az ukrán kormány pedig vagy elmenekül, vagy az oroszok likvidálják tagjait, Zelenszkijjel együtt.

Még beszédesebb, hogy Ukrajna elnöke Washingtonba utazott, előbb Joe Bidennel tárgyalt, majd a Kongresszus előtt tartott beszédet. A jelek szerint célt is ért: a már 10 hónapja ellenálló, az oroszok által elfoglalt területek felét visszaszerző Ukrajna további, még modernebb fegyvereket kap, erősítheti légvédelmét, ami fordulópontot jelenthet a háborúban. Az Egyesült Államok elnöke további katonai támogatást ígért, amit nem csak a Patriot rakétarendszerek átadása jelez, hanem az a szerdai kongresszusi döntés is, amely alapján Ukrajna további 1,85 milliárd dollár értékű katonai célú támogatást kap az eddigi 20 milliárd mellé, amellyel együtt – a humanitárius segítséget is beleszámolva – már 45 milliárd dollár értékben kapott segítséget az orosz invázió alatt álló ország az Egyesült Államoktól.

Közben egy másik út is jelezte, mennyire csökkent valójában Moszkva mozgástere, miután agresszorként beleragadt a számára is egyre véresebb, becslések szerint már 100 ezer orosz katonát felemésztő háborúba: Vlagyimir Putyin a héten Minszkbe utazott, és a jelek szerint az egyébként rá szoruló belarusz elnöktől sem kaphatja meg azt a feltétlen támogatást, amit szeretne, szöges ellentétben azzal, ahogyan Zelenszkij washingtoni útja zajlott. De beszéljünk az orosz elnök útjáról kicsit később.

Zelenszkijnek bejött az út

Zelenszkij az út kedvéért nem cserélte le jól bevált zöld katonai szettjét – legfeljebb a póló helyett hosszú ujjú felsőt vett fel, nyakán Ukrajna címerével díszítve. A branddé vált zöld ruha – és a borosta, majd a szakáll – a háború kezdete óta elválaszthatatlan tőle, furcsa is lett volna tőle egy békebeli öltöny, hiszen útjának legfőbb üzenete épp ez volt: Ukrajnában háború dúl, de az ország ellenáll az agresszornak, ám ahhoz, hogy továbbra is így legyen, sőt, végül győzzön is, további nyugati fegyverekre van szüksége.

Zelenszkij induláskor nem lehetett biztos a látogatása teljes sikerében, mert a félidős választásokon a képviselőház többségét átvevő republikánusok szavazói – a felmérések szerint – csökkenő lelkesedéssel állnak ki az Ukrajnának nyújtandó támogatás mellett. A félidős választásokon rendszerint az ellenzékben lévő párt teljesít jobban, ez most azonban kevésbé volt igaz, mint általában: a republikánusok az előrejelzéseknél gyengébben szerepeltek, a képviselőházban szűkebb többséget szereztek, mint várták, a szenátus többségét pedig megőrizték a demokraták, akik az eredményt tulajdonképpen győzelemként könyvelhették el. Ez hozzájárulhatott ahhoz, hogy a republikánusok most kevésbé ellenzik Ukrajna további támogatását, és így lehetővé vált a már említett 1,85 milliárd dolláros forrás kongresszusi megszavazása is.

„Ez a pénz nem jótékonykodó adomány, hanem beruházás a globális biztonságba és a demokráciába. A pénzt a lehető legfelelősségteljesebben használjuk fel” – ígérte Zelenszkij, aki ezt meggyőződéssel mondhatta a háború jelenlegi állása alapján, az orosz erők szeptemberi harkivi, novemberi herszoni visszavonulása és a katonailag kevéssé igazolható bahmuti orosz támadás ismeretében. (Az orosz megszállás után ukrán fennhatóság alá visszatárt Herszonról itt láthatja helyszínen készült videónkat, valamint itt és itt olvashatja riportjainkat.)

Az Ukrajnának nyújtott amerikai katonai segítség így már összességében – a Centre for European Policy Analysis egy tanulmánya alapján – a 715 milliárd dolláros amerikai katonai költségvetésnek 5,6 százalékát teszi – azaz nagyjából 40 milliárd dollár. Ez Magyarország 12 évnyi katonai költségvetése, ahhoz képest tehát sok, másrészt viszont „ennyi pénzért Ukrajna elvégzi a hagyományos orosz haderő felőrlését egy évtizedre” – innen nézve ez inkább hatékony pénzfelhasználás az Egyesült Államok részéről, mondta korábban Rácz András, a Német Külpolitikai Társaság (DGAP) külső munkatársa a Telexnek.

Putyin ígérete inkább csak reménykedés

Zelenszkij útja ugyanakkor jelzi, hogy Ukrajna a továbbiakban is képes lehet tartani pozícióit és nem kizárt, hogy további Oroszország által megszállt területeket szerezhet vissza – még ha az túlzásnak tűnik is, hogy a jövő év fordulatot hoz a háborúban –, és közvetve erről árulkodnak Putyin legutóbbi nyilatkozatai és utazásai is.

Szerdán ugyanis az orosz elnök a védelmi miniszter és a vezérkar előtt kijelentette: az orosz hadsereg finanszírozásának nincsen felső korlátja.

„Az ország és a kormányzat mindent megad, amit a hadsereg kér. Mindent. Remélem, erre megfelelően megfogalmazott válasz érkezik és teljesülnek a célok”

– mondta az orosz elnök, ám a háború 300. napján ez nem egy magabiztos helyzetben adott ígéretnek tűnik, mint inkább reménykedésnek, hogy a hadsereg képes lesz megfordítani a hadi helyzetet Ukrajnában.

Beszédében Putyin elismerte, hogy az általa elrendelt, 300 ezer embert érintő mozgósítás nem sikerült tökéletesen, és az ezzel kapcsolatos kritikát meg kell hallani – bár kötelező optimizmussal kijelentette, hogy 150 ezer mozgósított katona már a fronton, és további 150 ezer kiképzése folyamatban van. (A gyorsan frontra küldött mobilizáltak harcértéke egyébként kérdéses, de erre az elnök nem tért ki.)

Csütörtökön azonban Putyin már azt is állította, hogy Oroszország arra törekszik, hogy a lehető leghamarabb véget vessen az ukrajnai háborúnak, sőt, nem utasította el a tárgyalásokat Ukrajnával. „Minden fegyveres konfliktus így vagy úgy, de valamilyen diplomáciai úton folytatott tárgyalásokkal véget ér. És mi soha nem utasítottuk vissza. Ukrajna vezetése az, amely elutasította a tárgyalásokat” – mondta az orosz elnök. „Előbb vagy utóbb minden konfliktusban álló fél leül tárgyalni. Minél hamarabb tudatosul ez azokban, akik ellenünk vannak, annál jobb. Erről soha nem mondtunk le” – jelentette ki Putyin.

Lukasenko fellélegezhet

Három nappal korábban Putyin Minszkbe utazott. Alekszandr Lukasenko ellen 2020 augusztusától százezres tüntetéssorozat zajlott Belaruszban a csalással megnyert választások miatt, amit az 1994 óta hatalmon lévő elnök csak tízezrek őrizetbe vételével, erőszakos rendőri fellépéssel és moszkvai jóváhagyással tudott elfojtani.

A belarusz elnök mozgástere így mára beszűkült, ennek volt bizonyítéka az is, hogy a háború kezdetén felvonulási területként biztosította az orosz elnöknek a volt szovjet tagországot – innen támadtak az orosz erők február 24-én Kijev felé –, de Belarusz hivatalosan nem vett részt az Oroszország által Ukrajna ellen. A volt szovjet tagköztársaság azóta is elkerülte, hogy hadereje közvetlenül is részese legyen a háborúnak, és nem sietett azzal sem, hogy elismerje az orosz parlament döntését, amellyel Oroszország megszállt ukrajnai területeket csatolt magához, jogellenes népszavazásokra hivatkozva.

A találkozón Ukrajnáról a nyilvánosság előtt nem beszéltek, nem számítva Lukasenko ironikus viccelődését, hogy „Mi agresszortársak vagyunk, a két legmérgezőbb ember a földön. Én azt gondoltam ő az, Vlagyimir Vlagyimirovics szerint én, végül abban maradtunk, hogy egyformán azok vagyunk” – a mondat végül arra futott ki, hogy lehet ilyeneket mondani rájuk, a lényeg, hogy szövetségük megbonthatatlan.

A gyakorlatban azonban – annak ellenére, hogy Putyin a külügyminiszterét és a védelmi miniszerét is magával vitte – meglepően formálisnak bizonyult a találkozó, ahol legfeljebb zárt ajtók mögött lehetett szó arról, milyen szerepet vállalhatna Belarusz az orosz hadsereg megsegítésére.

Minden bizonnyal területet, infrastruktúrát, a sebesült katonák ellátását vállalja, de közvetlenül részt venni a háborúban nem fog. Az, hogy nyilvános állásfoglalásra Putyin nem is késztette Lukasenkót, azt jelezheti, hogy a Kreml most nincs abban a helyzetben, hogy követeljen.

Moszkva már nem etalon

Az Oroszország által Ukrajna ellen indított háború elhúzódásának ugyanis ez az egyik leglátványosabb következménye a posztszovjet térségben. Már ősszel is írtunk arról, hogy Putyin befolyása fokozatosan csökkent, de ez a folyamat fel is gyorsult a háború óta: Azerbajdzsán egyre látványosabban hagyja figyelmen kívül az ősszel lényegében megnyert karabahi háború után megjelent orosz békefenntartókat, akik az örmény többségű Hegyi-Karabah maradékát Örményországgal összeköttető útvonalát őrzik azon a szűk folyosón keresztül, amely az azeri hadsereg által tavaly visszaszerzett, előtte csaknem 30 éven át örmény ellenőrzés alatt álló – de a nemzetközi jog szerint akkor is Azerbajdzsánhoz tartozó – területen vezet végig. Bakuban pontosan érzik, hogy Moszkvának nem marad energiája Ukrajna mellett erre a területre.

Közép-Ázsiában is érezhető az orosz befolyás csökkenése – bár ez a folyamat sem a háborúval kezdődött, hiszen Kína gazdasági súlya egyre nagyobb, és az üzbég, türkmén, kazahsztáni energiahordozók kínai exportjára több közvetlen vezeték épült az elmúlt évtizedben –, a háború óta ráadásul a volt szovjet tagköztársaságok többször jelét adták annak, hogy nem azonosulnak Moszkva ukrajnai politikájával. A nemzetközi szankciókat is igyekeznek betartani, ami azzal együtt is igaz, hogy megnőtt a régió és Oroszország közötti kereskedelmi forgalom. Ez minden bizonnyal az Oroszországgal szembeni szankcióknak tudható be, és részben a közép-ázsiai országok nyugati importjának Oroszország felé tartó reexportjával magyarázható.

Erre Moszkva egyre inkább rászorul, miközben bevételei csökkennek, amit már az energiahordozók időlegesen megugrott árai sem ellensúlyoznak: az EU orosz olajra vonatkozó szankciói december elején léptek életbe és már az első teljes héten 54 százalékkal csökkent az orosz olaj tankerekkel lebonyolított forgalma. (A vezetékesé nem, mivel arra a szankció egyelőre nem vonatkozik, így Csehország, Szlovákia és Magyarországi is vehet azon keresztül orosz olajat, de az abból készített termékeket más országba nem exportálhatják.)

Közép-Ázsia megvan a Kreml nélkül

Ám a haszonnal járó kereskedelem nem fedi el, hogy a térségben már nem tekintenek biztonsági garanciaként Oroszországra, az általa vezetett Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezete (ODKB) is kevésbé tűnik meggyőzőnek az ukrajnai fronton mutatott orosz hiányosságok tükrében – pedig korábban, a szervezet első beavatkozásakor, amikor a kazah elnököt védték meg a zavargásoktól, még úgy tűnt, Moszkva újra megerősítheti jelenlétét.

Ehelyett most a Kremlnek kell hajtania, hogy észrevegyék a térségben:

Putyin idén az öt közép-ázsiai köztársasággal vezetői szinten ötven találkozót és online-megbeszélést tartott.

Hosszú idő óta 2022 volt az első év, amikor az orosz elnök mind az öt volt szovjet tagköztársaságban látogatást tett – adott képet az orosz törekvésekről a Carnegie Intézet elemzése.

Az elnyúló ukrajnai háború azonban egyre inkább felülírja a leosztott szerepeket Oroszország és a közép-ázsiai országok között. Úgy tűnik, hogy a posztszovjet térségben az idősödő, még a szovjet korszakban szocializálódott politikai elit után érkezőket a Kreml az elmúlt évtizedekben megszokott hozzáállásával már nem fogja tudni magához vonzani. Márpedig gazdasági vonzereje csökkent, a szankciók miatt az együttműködés nem is lenne kifizetődő, Oroszország katonai elrettentő ereje pedig nem elég meggyőző ahhoz, hogy ezek az országok maguktól hosszabb távon is Moszkva felé tekintsenek.