Helyszíni riport Herszonból: „Az oroszok mindent megtettek, hogy megtanuljunk félni”

Ivóvizet szerezni. Feltölteni a mobilt a pályaudvaron vagy a főtéren. Valahol melegedni – néhány alapvető tennivaló egy átlagos napon Herszonban. A dél-ukrajnai városra azonban mégsem a nélkülözés érzése nehezedik, hanem a megkönnyebbülésé azután, hogy az orosz erők csaknem kilenc hónap megszállást követően elhagyták a területet.

Herszon jelentőségéről itt írtunk részletesen, a frontok állását pedig az Institute for the Study of War térképein lehet megnézni:

Gyerekzsivaj és humanitárius katasztrófa

Ennek a megkönnyebbülésnek az is a jele, ami normális esetben egyszerűen csak a mindennapok része lenne: megjöttek az első vonatok Kijev felől, emberek vannak az utcán, autók az utakon. A főtéren tömegek gyűlnek össze nap mint nap, egyszerűen azért, hogy beszélgessenek, egymással és telefonon azokkal, akikkel a megszállás ideje alatt alig tudtak kapcsolatba lépni.

„Egy ideig még volt ukrán mobilszolgáltató, utána már csak az orosz SIM-kártyák működtek. Az internetes használatot is könnyen lekövethették, azt is óvatosan használtam” – mesélte Alekszej.

„Az oroszok mindent megtettek, hogy megtanuljunk félni” – von mérleget a negyvenes férfi, aki testvérével jött ki a főtérre. „Egész kerületek voltak üresek, az emberek lopva mentek a kertek alatt, hogy ne legyenek szem előtt” – vette át a szót bátyja. Oleg szavai furcsán hatnak a Szabadság téren, háttérben a most már újra ukrán zászlóval feldíszített emlékmű körül szaladgáló gyerekek zsivajával.

Hogy mégsem egészen idilli a kép, azt a közelben egy ételosztás, távolabb egy vízosztás jelzi. Előbbi kaotikusan zajlik, utóbbi csöndesen marad abba, amikor közlik, egy időre a víz elfogyott. A tér közepén két fűtött sátor áll, mindkettőben a legfontosabb, hogy meleg van és lehet telefont tölteni.

Kicsit arrébb ukrajnai SIM-kártyákat osztanak, hogy végre helyreálljon a kapcsolat a visszatért Herszon és az ország többi része között. És persze a háttérben ott van a tüzérségi harcok rendszeres robaja, bár a reakciók alapján ezt már mindenki megszokta.

„El sem tudja képzelni, mennyire szörnyű volt. Bármiért bevihettek” – emlékezett vissza Oleg a megszállásra. Egy kis kék-sárga szalag már elég egyértelmű kiállás volt Ukrajna mellett, de

fogdába kerülhetett az is, aki az utcán telefonált, ha az orosz járőr úgy döntött, ez gyanús.

Olegék egy ismerősét az első napokban lelőtték az utcán. „Egyszerűen hazafelé tartott. Még hazatelefonált, hogy megállították ellenőrzésre, aztán vége.” A 2014-ben az oroszok által annektált Krím felől bevetett 35 ezer fős orosz erők – amelyekkel szemben 15 ezer ukrán katona állt – március 3-ra már uralták a várost és Herszon megye nagy részét.

A megszállt város nem adta könnyen magát

Ám amilyen gyorsan feladta a harcoknak abban a szakaszában a várost az ukrán hadsereg, olyan lassan adták fel a reményt a herszoniak: a település még egy hónapon át volt tüntetésektől hangos. Az orosz katonák és páncélosok között vonultak fel a megszállás ellen tiltakozva, sárga-kék zászlókkal – egészen addig, míg a fegyvertelen tömeggel szemben nem vetettek be könnygázt, majd fegyvereket, előbb a levegőbe, majd az emberekbe lőve.

Március 29-én volt az utolsó tüntetés. Ekkorra már több aktívabb tüntetőt őrizetbe is vettek a megszállók, sokakat otthonról vittek el, lekövetve addigi tevékenységét.

„Láttunk olyanokat, akik megjárták megszállók fogdáit. Az ütésektől már nem is kék, fekete volt testük.”

A gyorsan bevett Herszon megúszta a harcokat – nem érte akkora pusztítás, mint az oroszok által sikertelenül ostromlott Harkivot, nem is beszélve a szinte teljesen megsemmisített Mariupolról. A front hamar nyugatabbra ment – igaz, Mikolajivnál megállt, így az oroszok sem északra, Kijev, sem nyugatra, Odessza felé nem tudtak továbbnyomulni.

Helyette jött a megszerzett herszoni terület ideológiai megdolgozása: bejöttek az orosz adók, elnémították az ukrán tévét, a neten blokkoltak közösségi és híroldalakat, az utcákon megjelentek az óriásplakátok: „Oroszország mindörökké itt lesz”, „Ukrajna és Oroszország egy nép”, vagy a gyakorlatiasabb ígéretek, mint például az „ingyenes orvosi ellátás”. Aztán jött a népszavazásra felszólító plakát, amelyen egy hatalmas „igen” díszelgett.

Mostanra ezekből foszlányok maradtak az utcákon. November 11 után letépték, de legalább kidekorálták őket. A „népszavazást” ugyan megtartották az oroszok – októberben az orosz parlament hivatalosan is Oroszország részének nyilvánította Herszon megyét –, ám alig hat hét múlva már el is hagyták a várost és a Dnyeper jobb partját. (Ennek jelentőségéről itt olvashat bővebben.)

Olyan gyorsan elmentek, hogy cselnek tűnt

Az infrastruktúrát a bevett forgatókönyv szerint kezelték a megszállók: leválasztották a korábbi kapcsolatokról és átállították az orosz vagy már elfoglalt ukrajnai forrásokra. Aztán, amikor már nem tudták tartani állásaikat – ahogyan tavasszal Kijev környékén, szeptemberben Harkiv megyében, novemberben Herszonnál –, akkor a menekülés és szervezett visszavonulás között egensúlyozva semmisítették meg az infrastruktúrát, víz, villany és gáz nélkül hagyva a várost.

„Engem nem érdekel, meddig ülünk a sötétben, ha az így megspórolt pénzen rakétákat vethetünk be a megszállókkal szemben” – mondta Dmitrij mobiltelefonja fényénél. Kijárási tilalom alatt éjszakázunk nála, a távolban hallatszik a nehéztüzérség. A vezetékes gáz ezen a részen már működik, így legalább a sütőre rakott vascsővel pótolja a fűtést, mivel azt eredetileg villanyra építette ki.

A 65 éves férfi zöldséget termel, az elmúlt hónapokat tartalékaiból vészelte át. A család többi része a megszállás első heteiben elhagyta a várost – volt benne kockázat, de egy ideig ezt még meg lehetett tenni Mikolajiv, aztán Odessza felé.

Dmitrij messze Ukrajnától, az Uralon túl született. Sem orosz anyanyelve, sem családi gyökerei nem jelentik, hogy ne érezné magát ukránnak. Azt azonban nem hitte, hogy Oroszország totális háborút indítva Ukrajnára támad – azzal együtt sem, hogy 2014-ben ez a Krím elfoglalásával és a kelet-ukrajnai szeparatisták támogatásával már megtörtént.

A kivonulást kitörő örömmel, de hitetlenkedve fogadta.

„Még amikor megjöttek a mieink, akkor is provokációtól tartottam, hogy ezek csak ukrán egyenruhákba átöltözött orosz katonák”

– akik így mérik fel, kik vannak a civilek közül nyíltan az ukránok mellett.

Kellett egy-két nap, mire mindenki elhitte, hogy az orosz katonák tényleg elmentek. Átmentek a Dnyeperen, részben kompokkal, majd felrobbantották az antonyivkai hidat. „Ez a negatív támadás” – ironizált Dmitrij az orosz propagandán, amely még mindig nem hajlandó beismerni Moszkva katonai kudarcát.

Vissza akartak minket lökni a 17. századba

A Dnyeper most tulajdonképpen a frontvonal – igaz, jelenleg az ukrán oldalról intenzívebb a tüzérségi támadás, így az orosz erők már egyre kevésbé vannak a part vonalában, több helyen 6-7 kilométerrel távolabb húzódtak az elmúlt napokban.
„Szerencse, hogy itt van nekünk a Dnyeper” – mondta egy nagyapa, aki fiával és unokájával együtt ment ki a rakpartra, hogy vizet merjen. A háztartáshoz szükséges vizet most a legtöbben innen szerzik be, flakonokkal 20-50 litert begyűjtve minden nap.

„Két hete nincs vizünk...de boldogok vagyunk” – mondta egy nő, aki férjével érkezett a folyópartra, amelynek túloldalán azért még mindig nincsenek túl messze az orosz erők, akik az elvonulás után tettek tönkre sok mindent, tévétoronytól az infrastruktúráig.

„Azt akarták, hogy lássuk: az orosz békével van víz, villany, meleg, ha viszont Ukrajnát akartok, akkor nem lesz semmitek. Ahogy mondogatták, visszalöknek minket a 17. századba.

De mindegy, kitartunk, minden rendben lesz. A legfontosabb, hogy ismét Ukrajna vagyunk és voltunk is. Szabadok vagyunk”

– mondta, magyarázatot adva ezzel arra is, hogyan lehet, hogy olyan sokáig tüntettek a megszállás ellen az egyébként jelentős részben orosz nyelvű régióban, amelyet már nyelvi okoknál fogva is potenciális szövetségesnek tekintett Moszkva, alaposan mellélőve a nyelv és a nemzettudat közötti kapcsolat értelmezésével.

Csak a Kreml hitte, hogy az orosznyelvűek rá várnak

„A félelem, a bizonytalanság volt a legnehezebb. Hogy nem tudhatod, mi lesz veled, ha kilépsz az utcára. Talán haza sem érsz többé, nincsenek jogaid. Ők meg járkáltak itt mint az urak” – mesélte a nő. Szavai rímelnek arra, amit a legtöbb ukrán mond, amikor az oroszországiak és az ukrajnaiak között kell különbséget tenni. Röviden ez így szól: ha kell, mi tiltakozunk, utcára megyünk, így volt ez 2004-ben és 2014-ben is, a választáson új elnököt is választunk, ezt Oroszországban nem is értik.

„Mit várjak tőlük, amikor még a mosogatógépemet is elvitték?” – kérdezte egy férfi a főtéren, miközben a mobiltelefonján megmutatta, mi maradt a lakásából, ahol az orosz Szövetségi Biztonsági Szolgálat (FSZB) emberei laktak a megszállás idején.

A 40-es Nyikolaj csak most tért vissza a városba, de szerinte már végleg, a lakást is felújítja apránként. A vízműnél dolgozó barátja végig a városban volt, neki sincs kétsége afelől, hogy Herszon orosz megszállásának epizódja végleg lezárult.

„Ha kapjuk továbbra is a fegyvereket, akkor a mi srácaink elzavarják innen a muszkákat. Aki bevette az oroszok szövegét és elfogadta az útlevelüket, az már el is húzott velük együtt. Most már bánhatják. Akárhogy is, de a várost megvédjük, ha kell belehalok, de ide a muszkák többé nem jönnek vissza.”