Helyszíni riport Herszonból: Amit az oroszok nem tudtak elvinni, azt megsemmisítették

Rakétabecsapódás hangjára ébredtünk Herszon egyik fűtetlen szobájában. Persze, ezt minden herszoni bármelyik nap elmondhatja magáról, amióta a dél-ukrajnai várost az orosz erők csaknem kilenc hónapig tartó megszállás után elhagyták a Dnyeper folyó túlsó partja felé, ahonnan két hete folyamatosan lövik Herszont.

Az orosz rakéták, akna- és gránátvetők zaja természetes háttere volt a herszoni valóságnak csütörtök hajnalban, a város több pontján voltak becsapódások, majd egy nappal később is, azután, hogy mi eljöttünk Herszonból. (Első herszoni riportunkat itt olvashatják el.)

A lakóházak tényleg célpontok lehetnek

„Ennek mi értelme van? Mondja már meg, mi változik attól a fronton, hogy ebbe a lakóházba belelőnek?” – kérdezte egy férfi a csütörtök hajnali támadás után beomlott háznál állva. Fejét csóválta, kezében szögnek látszó dolgokat morzsolt. Valójában nem szögek vannak a kezében, hanem bombák gyilkos darabjai, amelyekre kis szárnyakat is nyomtak, hogy még hatékonyabban pusztítsanak.

„Ja, ebből idefelé szedtem egy marékkal. Ezt küldi az orosz béke”

– mondta az orosz állami propagandában büszkén, Ukrajnában viszont csak maró gúnnyal és keserűséggel használt kifejezést felidézve. Hogy mit céloztak, azt csak találgatni lehet, tény, hogy a támadás, mint annyiszor, lakóházat ért. A kétszintes épület egyik sarka beomlott a ház tövébe krátert vájó becsapódás erejétől.

„A fiam húzott ki a romok alól” – mondta nehezen értelmezhető könnyedséggel egy hatvanas nő. Csodával határos módon egy karcolás nélkül megúszta a támadást. A lakás romokban, de az egész ház súlyosan megrongálódott. A jelek szerint szándékosan lőttek a túlpartról ebbe az irányba, húsz méterrel arrébb ugyanis egy másik becsapódás is volt: szerencsére ez is a földbe csapódott, de így is kidöntötte egy családi ház falát.

„Itt aludtam” – mutat a törmelékkel beterített ágyra az idős nő. Ő is megúszta sérülések nélkül, most próbálta menteni a menthetőt a romok között. „Hogy minek lőnek ide? Kérdezze meg őket” – mutatott a Dnyeper túlpartja felé a férje, aztán söpörte tovább a szilánkokat.

Szerintük a nyugati segítséggel Ukrajna erősebb az orosz erőknél

„Amikor a muszkák itt voltak, a mieink nem lőttek így minket. Célirányos támadások voltak, a megszállók bázisai, főleg a repülőtér ellen” – mondta egy szomszédbeli nyugdíjas. „Ezek meg kaparják elő a vacakjaikat, és azzal csak így tudnak célozni. De az is lehet, hogy mindegy nekik hova lőnek, a lényeg, hogy elmondhassák, hogy támadnak.” Szavait a többiek bólogatva fogadják, aztán arról beszélnek, hogy a nyugati fegyverszállítmányokkal megtámogatott ukrán hadsereg mennyivel hatékonyabb az orosznál.

Néhány tömbnyire a városi börtön áll, rabok ott most nincsenek. A várost csaknem kilenc hónapon át megszállva tartó oroszok a két héttel ezelőtti kivonuláskor szélnek eresztették a korábban elítélteket, azok közül pedig, akiket már ők börtönöztek be, sokakat magukkal vittek. Elméletben akár ez is lehetett a támadás célpontja, bár az eddigi tapasztalatok alapján bőven belefér, hogy szándékosan civil infrastruktúrát, lakóházakat érnek támadások.

Víz, villany, jórészt gáz ezért nincs a városban és az ország többi része ellen indított rakétatámadások is az energiahálózatot, a vízellátást célozzák, elsősorban a lakosság életét megnehezítve. A szándékosságot valószínűsítette a folytatás is. Néhány órával azután, hogy elhagytuk a várost, Herszonban ismét lakóházak semmisültek meg egy orosz rakétatámadás során, öt ember meghalt.

Életvonat Kijev felé

Épp ezért nem csoda, hogy miután Herszon felé ismét helyreállt a vasúti közlekedés, sokan hagyják el a várost. Igaz, az áramellátás országosan akadozik, Kijev is részben villany nélkül maradt. Volodimir Zelenszkij ukrán elnök arról számolt be, hogy a vízellátásban is súlyos gondok vannak 15 megyében, de zajlanak a helyreállítási munkálatok.

A pályaudvaron nagy a tumultus, a legtöbben Kijevbe vagy a fővároson át az ország más részeibe mennek: nem csak a nehézségek miatt indulnak útnak, hanem mert a megszállás miatt háromnegyed éve a rokonaikat sem látták. „Megyek az unokákhoz, de néhány nap múlva jövök vissza” – mondta vidáman egy hatvanas férfi. Felidézte, milyen volt az orosz megszállás akkor is, ha súlyos konfliktusok nem érték. „Mentem az utcán fényes nappal, ez meg rámfogja a fegyverét! Mondom neki, fiam, hát te mit csinálsz, aztán még neki állt feljebb, azt mondta, le is lőhetne.”

„A trolibuszon az egyik orosz katona megrángatott egy idős nőt, mert hangosan nevetett telefonálás közben. És mit tudsz csinálni? Fegyvere van, ha akarja bevisz, aztán elő sem kerülsz a celláikból.”

Hogy mennyien lehetnek az így eltűntek, arról találgatni is nehéz, csak később derülhet ki, hol vannak: elmenekültek vagy magukkal vitték őket a megszállók, vagy kiderülhet a legrosszabb, hogy megölték őket.

Az oroszul beszélő Herszon nem azonos Oroszországgal

Herszon ugyanis kívülről nézve váratlanul nagy civil ellenállást tanúsított, a megszállás első napjától egy hónapon át folyamatosan voltak tüntetések, az orosz páncélosok között tiltakozva. „A másodikra 13 ezren jöttek el. Kiabáltuk rájuk, hogy megszálló fasiszták, látszott, hogy nem erre számítottak. Aztán levegőbe lőttek, könnygázgránátot dobáltak, azt hitték, ezzel az emberek szétszélednek. Ehelyett csak egyre többen jöttünk ki az utcára, lengettük az ukrán zászlóinkat. Ez ment addig, amíg végül ránk nem lőttek” – mesélte egy férfi a pályaudvaron. Ő maga öt napot volt fogdában a megszállás alatt. Herszont most sem hagyja el, csak a családját kísérte ki a rokonokhoz.

„Tudom, sokan nem erre számítottak, mert megszokásból oroszpártinak gondolták a várost. Valójában nagyon is ukránpárti, még ha a régió orosznyelvű is. A kettőnek semmi köze egymáshoz”

– mondta a férfi, nevezzük Szergejnek. Érte a tüntetések után csak öt hónappal később, augusztusban jöttek.

Üres telefon a jó telefon

„Egy nap hazafelé menve láttam, hogy a lépcsőházunk előtt áll az FSZB, tudtam, hogy értem jöttek. Gyorsan egy sarokba húzódtam, a telefonomról mindent letöröltem, aztán odamentem. Azt mindenképp el akartam kerülni, hogy a lakásunkba menjenek a családomhoz.” Keresték az aktivistákat, a területvédelmi egység – a háború előtt Ukrajnában civilekből megszervezett úgynevezett teroborona – tagjait, de azokat is, akik humanitárius segélyeket osztottak. Szergej is utóbbiak között volt. A helyieket élelmiszerrel segítő, józan ésszel ártatlan tevékenység egy diktatórikus állam logikája szerint azonban nagyon is veszélyes. „Azt akarták, hogy mindenki az általuk nyújtott humanitárius segélyt fogadja el.” Minden, ami ezen kívül esett, az ellenállás jelének minősült.

„Áramot vezettek belém, ütöttek is. Azt akarták megtudni, ki volt a tüntetéseken a vezetőnk. Voltak neveik, de nem tudták őket összekötni. El sem tudták képzelni, hogy az emberek spontán jöttek ki, nincs egy központi szervezet, föld alatti vezető. Persze, baráti körök, rokonok beszéltek egymással, de nem létezett egyetlen szervezett csoport.”

Kerültek is így ismerősök ismerősei a megszállók látókörébe, aztán fogdába. Szergej ismerősei között is vannak, akik csaknem három hónapot ültek, mások valahol most is fogságban vannak vagy eltűntek. „Tudunk olyanokról, akiket magukkal vittek a túloldalra.”

A fogság alatt a rokonokat sem minden esetben értesítették a megszállók. Szergej családja a harmadik napon értesült, de volt, akinek fogva tartását hónapokon át tagadták a hatóságok, voltak köztük katonák, korábbi önkormányzati képviselők, olyanok, akik párttagságuk miatt számítottak aktív ellenállónak.

„A háromszemélyes cellákban nyolcan voltunk, a földön aludtunk. Valamennyi ételt kaptunk, többnyire megkaptuk a család küldeményeit is, legalábbis azok, akiknek fogva tartását nem tagadták le.”

Szergejt aztán kiengedték, de folyamatosan követték, hátha mégis elvezeti az orosz megszállókat az ellenállás központjához, mert ilyen a tüntetések szintjén nem volt.
Miközben beszéltünk, az evakuációs vonatra egyre többen szálltak fel, miután átestek a 10-15 perces átvilágító beszélgetésen az ukrán biztonsági szolgálat embereivel.

„Értse meg, nem kockáztathatjuk meg, hogy valami diverzáns idejön egy gránáttal az emberek közé” – győzködte egy vasúti alkalmazott az egyik türelmetlenebb utast. A tumultus ellenére azonban a körülményekhez képest nyugodtan zajlott a felszállás.
Főként idősebb házaspárok, anyák gyerekekkel jöttek, esetleg olyan fiatalok, akik végre megkezdenék a tanulmányaikat Kijevben. „Ó, most nálatok sincs áram?” – tudta meg egy csalódott utas a kijevi rokontól.

Senki nem akar véglegesen elmenni

„Annyira nem akartam elmenni Herszonból, főleg, most, hogy felszabadult. Elbúcsúztam a házamtól, de visszajövök, amint lehet, van egy csomó tervem, még csak hatvan éves vagyok!” – mondta örömkönnyek között egy asszony, megkönnyebbülve attól, hogy feljutott a vonatra. Szörnyülködve mesélt a részeg orosz katonákról, akik gépfegyvereikkel járták a várost. „Pedig a képeiken hogy mutogatták, micsoda fess legények, a valóságban meg...nálunk ilyen az ukrán hadseregben nincs, elképedve néztük az oroszokat.”

Az orosz katonák viselkedése általánosan váltott ki megbotránkozást, legalábbis azok között, akik Herszonban maradtak. Ettől függetlenül tény, hogy voltak, akik a visszavonuló oroszokkal elhagyták a várost, esetleg már az orosz állampolgárságot is felvették.

„Mondtam a sógornőmnek, hogy ez egyirányú utca. De félt és elment, vele a bátyám is. Értem én, ott legalább nem lőnek, nem ítélem el. De nekem ez meg sem fordult volna a fejemben” – mondta Nellja, aki jegyet már nem kapott a vonatra, így csak azért jött az állomásra, hogy feltölthesse mobilját, hiszen áram csak generátorokról van Herszon néhány pontján.

„Telegrammon még meg tudtam nekik írni, hogy Herszon már nem az oroszoké, nem hitték el” – hozott példát a 45 éves nő arra, milyen hatékony az orosz propaganda, és mennyire el vannak zárva a hírektől az orosz oldalon lévők. Igaz, azóta már ez nem titok Oroszországban sem, bár a terület feladását nem gyengeségnek, hanem csak időleges taktikai visszavonulásnak adja el az orosz propagandagépezet, érezve azonban, hogy ezt a bizonyítványt már magyarázni kell, megvédendő a háborút elindító orosz elnök zsenijét.

Nelljának két lánya van, egy 25 éves és egy 13 éves. A nagyobbik már édesanya is, Nyugat-Ukrajnába mentek még májusban, időnként ugyanis voltak szervezett evakuációs járatok, egyeztetve az orosz erőkkel.

Nem osztogatnak, hanem fosztogatnak

Nellja hamarosan utánuk megy a férjével együtt. „Hogy meddig, nem tudom, munkát is próbálok majd ott szerezni.” Trolibuszt vezetett, herszoni munkája megszűnt, miután az oroszok elvitték a város tömegközlekedési eszközeinek javát. „Amit nem tudtak elvinni, azt megsemmisítették, és semmisítik meg távolról is” – Nellja szerint ez azért is bizarr, mert az orosz megszállók azzal jöttek ide, hogy megmentik a helyieket – jellemzően senki sem érti, mitől, oroszul beszélőkként senki nem mondta, hogy elnyomva érezné magát –, ráadásul egy kamunépszavazással Oroszország saját területének nyilvánította Herszon megyét, így most a Kreml logikája szerint saját állampolgárait, saját városát lövi.

Vállalkozásokat fosztottak ki, munkagépeket vittek el a földekről a megszálló erők. Ezért is bizarr látni azokat az orosz megszállás idejéből itt maradt plakátokat, amelyek kedvezményes hitelt ígérnek a háborús veszteségek helyreállítására.

Az ellehetetlenített víz-, gáz, áramellátáson túl az orosz erők megsemmisítették a város tévétornyát, a Dnyeperen átvezető hidat – ez most is intenzív tüzérségi harcok helyszíne, a helyszínen készült videónkat itt nézhetik meg –, de elvitték a terület első kormányzójának, Patyomkin hercegnek az emlékművét, sőt, a csontjait is, amelyeket a II. Katalin cárnő tiszteletére felhúzott székesegyházban őriztek 1791-es halála óta

A templomban sem tudtak rá magyarázatot, minek vitték ezt magukkal az oroszok, elvégre Patyomkin működése alapján háborítatlan herszoni sírja volna történelmi emléke az orosz birodalmi múltnak, amelyre hivatkozva a területet ősi orosz földnek tekinti Moszkva.

A város azonban a jelek szerint meglesz Patyomkin vagy a fekete-tengeri orosz flotta atyjának tekintett Fjodor Usakov admirális emlékműve nélkül – amelyet szintén elvittek az oroszok. Utánuk csak a félig-meddig lekapart óriásplakátok maradtak, amelyek szerint „Herszon – örökké Oroszország”, „Oroszország mindörökké itt lesz”. Ezt már senki sem hiszi, és minél tovább hullanak az orosz rakéták a városra, annál valószínűtlenebb, hogy bárki visszavárná őket.