Oroszország csak akkor nem terjeszkedett, amikor szmuta, vagyis belső zűrzavar időszaka volt

Rácz András történész, politológus, biztonságpolitikai elemző (akivel vasárnap beszéltünk az ukrajnai háború eddigi napjairól szóló elemzésünkhöz) volt a Hősök Tere Szalon online beszélgetésének vendége február 25-én este, aki szerint Vlagyimir Putyin ukrajnai háborúja egyelőre valóban „csak” Ukrajnáról szól.

A nemzetközi sajtóban, vagy a veszélyekről író elemzők véleményében gyakran megjelenik, hogy valójában egy nagyobb, több utódállamot, Kelet-Közép-Európát vagy Európa egészét érintő cél lebeg az orosz elnök szeme előtt. Ez azonban jelenleg nem tűnik reálisnak vagy racionálisnak. Más kérdés, hogy a nyugati katonai szakembereknek és a politológusoknak könnyebb dolguk van, ha valóban racionális lépéseket és opciókat kell elemezniük, miközben ez Putyin lépéseire nem jellemző, de azért mégis úgy tűnik, hogy a háború elindításánál a stratégiai cél a következő hármas lehetett:

• Ukrajnában kormány- és hatalomváltást elérni,
• Kijevet is elfoglalni,
• tönkreverni az ukrán hadsereget.

Miért eddig és nem tovább?

Vagyis a reális orosz terv vélhetően az lehetett, hogy egy villámháborúval hatalomra kerüljön egy ukrán bábkormány, amelyben a keleti régió, a nyersanyagok, a tengeri kijáratok, illetve Kijev is fontos, de Nyugat-Ukrajna nem feltétlenül. Ott ugyanis valóban van hagyománya a militáns partizánságnak, nem biztos, hogy hasznos orosz cél lett volna ott is erősebben megjelenni. Igaz, egy háború során a hátországot sem lehet érintetlenül hagyni, ráadásul az oroszok biztosan rugalmasan terveznek.

A történész szerint az orosz birodalmi logika amúgy évszázadok óta fokozatos, vagyis ha a birodalom valamit megszerez, ráül, stabilizál, nyalogatja a sebeit, erősödik, de nem rohan tovább.

Nyílt katonai konfliktust a NATO-val aligha vállalna Oroszország. A vezérkarban sok a jól képzett, reális szemléletű katona, ezért abban lehet bízni, hogy nukleáris eszkalációig nem jut el a konfliktus, még ha természetesen nyugati logikával az is teljesen irracionális, hogy egy vélt, de nem túl életszerű NATO-fenyegetés miatt miért kell az ukrán városokat lőni, de akárcsak az orosz népet és gazdaságot izolálni, elszegényíteni.

Az utódállamok pedig már megvannak

Arra nagyon sokan figyelmeztetnek, hogy a támadás után a többi utódállam is veszélyben érezheti magát. Rácz András szerint valójában ez főleg a Baltikumra igaz, ugyanakkor Ukrajna a többi utódállam közül nem az első, hanem inkább már az utolsó, ahol még volt esélye a nyugati orientációnak és nem alakult ki erős orosz befolyási övezet. Ha a többi államon végigszaladunk:

• Azerbajdzsán egyáltalán nem nyugatosodik, sőt az még „keleti” szinten is extra, hogy a hatalom mennyire családi biznisz lett. Ráadásul az országban 5 éves (de persze bármikor meghosszabbítható) mandátummal orosz békefenntartók is vannak.
• Belarusz konkrétan katonai szövetségese Oroszországnak. Alekszandr Lukasenko egy ideig manőverezett, emlékezhetünk, hogy az orosz-ukrán béketárgyalások 2014-ben még Minszkben lehettek, de azóta az elcsalt választások és a reformerek véres leverése után nem maradt játéktere Moszkván kívül.
• Grúziának két szakadár területe is van (Abházia, illetve Dél-Oszétia) oroszokkal, ráadásul Moszkva-barát kormány van hatalmon.
• Kazahsztánban is oroszok avatkoztak be a hatalom oldalán, amikor az életminőség romlása miatt tüntetések indultak.
• Kirgizisztánban, Tádzsikisztánban orosz katonai bázisok vannak.
• Moldovában ugyan nyugatbarát kormány vezeti az országot, de ott is van egy szeparatista konfliktus (Transznyisztria), amit oroszok kontrollálnak.
• Örményország a legközvetlenebb orosz szövetséges.
• Türkmenisztán külön eset, de nem is közvetlenül határos Oroszországgal, és semmiképpen sem nyugatos állam.

Ukrajna volt tehát egyedül „veszélyes” Putyin befolyási politikájára, hiszen Volodimir Zelenszkij nyugati orientációja mellett még erős is volt: az elnökválasztás megnyerése után a parlamenti többséget is megszerezte.

Nácitlanítás

Amit azonban Ukrajnával kapcsolatban mintha elszámolt volna Putyin, az az, hogy az országban sehol nincs aktív orosz szeparatizmus. 2014-ben, az ukrán fordulat évében Viktor Janukovicsot ugyan valóban nem demokratikusan távolították el a nyugat-ukránok, hanem államcsíny történt, és 2014 februárja és májusa (a választások) között valóban volt egy interregnum. Ám mára már nem voltak olyan nagyobb csoportok Ukrajnában, akik erre emlékezve, támogatták volna Putyint akár csak egy viszonylag vértelen bevonulás tervében. Ráadásul a friss politikai szereplő,

az orosz anyanyelvű, zsidó származású Zelenszkij sem igazán alkalmas, mint „náci” az ukránok riogatására.

Putyin vélhetően olyan villámháborút tervezett, ahol az első néhány órában ki lehet iktatni a radarhálózatot, a légierőt, a vezetési és irányítási rendszert, és utána az elszigetelt, megtört egységeket könnyebb felszámolni. Ez nem sikerült, ahogy arról részletesen itt írtunk>>>

A szmuta, vagyis a zűrzavar kora

A támadás mindenesetre sokakat meglepett, mert a mai magyar és nyugati politikusgeneráció egy rendkívülinek számító időszakban, az 1990 és 2000 közötti évtizedben szerezte első tapasztalatait az orosz politikáról, vagyis nem ilyen expanzív Oroszországot ismert.

Pedig mint a történész elmesélte, az orosz hatalom az elmúlt 550 évben valójában csak három rövid időszak során nem volt expanzív. Ezek voltak az úgynevezett szmuták, azaz a zűrzavar időszakai (Смутное время).

Rácz András szerint Oroszország amúgy az 1462-ben hatalomra kerülő III. (Nagy) Iván óta folyamatosan terjeszkedő politikát folytat (erről a csütörtöki offenzíva megkezdése előtti napon megjelent interjúnkban is beszélt).

Ez mindössze háromszor szakadt meg pár évtizedre, amikor az oroszok a belső problémáikra fókuszáltak:

• 1598-től 1613-ig,
• 1917-től az 1930-as évek végéig
• és az 1990-et követő évtizedben.

Az egység ünnepe

III. Nagy Iván idején már intenzíven nőtt a Moszkvai Fejedelemség, sok más, a mai Oroszország területén levő városállamot bekebelezett. Volt, amit harccal, volt, amit megfelelő házasságokkal szerzett meg, de lengyel és litván területekért is sikerrel harcolt.

Érdekes, de már akkor is az ott élő oroszok, illetve az ortodox vallásúak védelmében indultak a hódítások. Az expanzió a nagy uralkodó halála után még egy ideig kitartott, de aztán különböző áluralkodók jelentkeztek a hatalomért, akik külföldi seregeket hívtak be, és 1598-ban eljött a zűrzavar kora, ami egészen 1613-ig tartott.

Ha emlékeznek, november 7-e a Nagy Októberi Szocialista Forradalom (NOSZF) ünnepe volt sokáig (1917. november 7-re emlékezve). Ma ez már nem nemzeti ünnep Oroszországban, de az oroszok nem maradtak novemberi munkaszüneti nap nélkül, most november 4-e, „a nemzeti egység napja” a munkaszüneti nap.

1612-ben ugyanis Kuzma Minyin Nyizsnyij Novgorod-i kereskedő és Dmitrij Pozsarszkij herceg megverték a Moszkvát megszálló lengyel erőket, majd nemsokára a nemzetgyűlés Mihail Romanovot cárrá választotta. Ettől kezdve a Romanov-dinasztia irányította Oroszországot egészen 1917-ig. A mindenkori cár pedig sokat háborúzott, például Finnország és Lengyelország, vagy a Török Birodalom rovására terjeszkedett. Megtette volna ezt Japán ellenében is, de ott veszített.

A 20. században

A következő szmuta 1917 után jött, amikor a bolsevikok a NOSZF után országhatáron belül stabilizálták a hatalmukat, nem terjeszkedtek. Majd jött a második világháború és az orosz (vagyis akkor éppen szovjet) hódítás. Moszkva a nagy honvédő háborúból kiindulva egy méretes európai országcsoportra kiterjesztette a befolyását, de ezen kívül is voltak nemzetközi kalandjai a „szovjetnek”, mint a koreai vagy az afganisztáni háború.

Végül 1991-től, a Szovjetunió összeomlásától Vlagyimir Putyinig volt még egy időszak, amikor nem az expanzió volt a norma. Ebben az időszakban a hiperinfláció, a presztízsveszteség, a lakossági létbiztonság összeomlása, majd egy pénzügyi válság nyomán kellett megálljt parancsolni az eróziónak.

Egy instabil nukleáris hatalom sem egy életbiztosítás, de a világnak mégis biztonságosabbnak tűnt, mint egy terjeszkedő, agresszor állam,

bármennyi kalandfilm is készült arról, hogy bűnözők kezébe kerül az orosz nukleáris potenciál egy része.

Ám az orosz elitnek és az orosz népnek valóban nem volt ez egy jó világ. Ezen segített a 100 dolláros olajár idején a gyors fejlődés, a 10 százalékos növekedés. Illetve az, hogy amikor minden széthullott volna, sőt, Csecsenföld nyomán akár más periféria is elszakadt volna, akkor az orosz vezetésnek nagyon sok vért is megért a győzelem.

A világ a Krím 2014-es annektálása és a mostani invázió nyomán csodálkozott rá a legújabbkori orosz expanzióra, pedig eddig is, ha bárhol veszélyeztette valami az orosz egységet, geopolitikai érdeket (Transznyisztria, Csecsenföld, Dagesztán, Grúzia), akkor Oroszország eddig sem volt rest háborúkat indítani.

Felkészül: Kína

A háború során nem közgazdasági racionalitások számítanak, nem az észszerű megfontolások kerülnek elő, hanem a győzelem, mint nagy cél. Olyan forgatókönyv most nem látszik, amivel Oroszország ne zárná el magát végképp a nyugati világtól. Ez pedig óriási veszteség lenne Moszkvának, mert ahogy az online beszélgetésen Orbán Krisztián közgazdász kifejtette: bár lehet, hogy Kína, mint egyetlen megmaradt partner örömmel fogadja az orosz gázt, olajat, búzát, de Oroszország nagyon kiszolgáltatottá válik.

Az ráadásul nagyon nehezen elképzelhető, hogy Oroszország át tudná irányítani exportját, és azon belül is olaj- és földgázexportját Kínába, mivel ennek ma még hiányoznak a technikai feltételei. Kína földgázimportjának 2019-ben 4, egy évvel később 9, tavaly pedig 10 százaléka származott orosz importból. A két évvel ezelőtti megugrás a Power of Siberia vezeték üzembe helyezéséből adódik.

Ennek 38 milliárd köbméteres kapacitását tavaly is csak 20 százalékban használták ki, de 80 százalékos ideális kihasználtság mellett is csak az Európába irányuló szokásos orosz kivitel 15 százalékát adná.

Ezt a szintet is nehéz lenne azonban elérni, mert a vezeték nem kapcsolódik a nyugatra irányuló orosz hálózathoz, így az átirányítás sem megoldható

– állítják az Euler Hermes hitelbiztosító és az Allianz Research elemzői.

Ráadásul egy örökké nagyhatalomként viselkedő államnak meg kellene azzal is barátkoznia, hogy egy véletlenszerű érdekszövetség után már mindig egy nála tízszer népesebb országgal kell egyezkednie. Ez nem éppen egy nagyhatalmi pozíció.