Ha lesz orosz támadás, akkor annak az első két-három órája lesz egészen pusztító

Mire a közvélemény már majdnem belefáradt Európa hidegháború utáni legfenyegetőbb konfliktusába, a helyzet hétfőn drámaivá vált: Oroszország elismerte a szakadár kelet-ukrajnai területeket, másnap további követelésekkel állt elő, és általános megítélés szerint a háború soha nem látott közelségbe került. Interjúnkban Rácz András, a posztszovjet térséggel foglalkozó biztonságpolitikai elemző elmondja, mi lehet az orosz stratégiai cél, és ehhez képest mi az, ami csak elterelés, lehetséges forgatókönyveket vázol fel, és arról is beszél, hogyan nézne ki várhatóan a háború Oroszország és Ukrajna között. Néhány pont előzetesen a beszélgetésből:

• Az oroszok szó szerint ráparkoltak az ukrán határra.
• Ez egy döntő pillanat; Oroszország most azt figyeli, hogy mit lép a Nyugat, és eszerint mennek tovább.
• A legjobb forgatókönyv, hogy Putyin most ráül az eddigi eredményeire, és stabilizálja ezt a helyzetet.
• Minden képesség adott azonban a legrosszabbhoz is.
• Ha megindul az orosz támadás, az első néhány óra döntő lesz.
• Ez a sztori Ukrajnáról szól, a NATO-nak benyújtott igények csak elterelés.
• Moszkvának nincs megállási pont, a folyamatos expanzió a történelmi zsigereiben van.

Annexió, invázió, háború – mi az, ami jelen pillanatban Ukrajna szakadár területein történik?

Miután Oroszország hétfőn elismerte a szakadár területeket, barátsági és segítségnyújtási szerződést is kötött velük, ami magában foglalja a külső támadás elleni védelmet és a katonai segítségnyújtást is. Erre hivatkozva az orosz reguláris fegyveres erők nyíltan, Ukrajna beleegyezése nélkül behatolnak a területére, ez szerintem teljesen egyértelműen fegyveres agresszió, invázió, ha úgy tetszik. Orosz jog szerint jogszerű, hiszen ők már nem tartják az úgynevezett Donyecki és Luhanszki Népköztársaságot Ukrajna részének, de az orosz jog az egyetlen, amely így tartja, sem az ukrán, sem a nemzetközi jog szerint ez nem fogadható el. Teljesen abszurd és felháborító, ami történt.

Rácz András történész, politológus, biztonságpolitikai elemző, a Német Külpolitikai Társaság (DGAP) elemzője, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem oktatója és az Eötvös József Kutatóközpont Stratégiai Védelmi Kutatóintézet tudományos munkatársa a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen. Fő kutatási területe a posztszovjet térség államainak kül-, biztonság- és védelempolitikája, illetve a magyar kül- és biztonságpolitika.

Milyen nemzetközi jogi alapelvekbe ütközik az orosz lépés?

A fegyveres agresszió tilalmába, de abba is, hogy Oroszország több alkalommal is nemzetközi kötelezettséget vállalt arra, hogy tiszteletben tartja Ukrajna szuverenitását és területi integritását. 1991-ben a Szovjetunió felbomlását kimondó egyezményekben aláírták, hogy a korábbi tagköztársasági határok válnak nemzeti határokká, és ezeket tiszteletben tartják. 1994-ben megkötötték a Budapesti Memorandumot, azt a megállapodást, amiben Ukrajna lemondott a szovjet időszakból származó atomfegyvereiről, cserébe az Oroszországtól kapott biztonsági garanciákért. 1997-ben kötöttek egy orosz–ukrán barátsági és együttműködési szerződést is, abban is benne volt az államhatárok tiszteletben tartása, és kitért erre az orosz fekete-tengeri flotta ukrán területen való állomásoztatásáról kötött megállapodás is, ahogy az ezt megújító 2010-es harkivi megállapodás is.

De azzal, ami történt, Oroszország megsértette a minszki fegyverszüneti megállapodásokat is, melyek arra alapultak, hogy ez a két keletukrán terület Ukrajna része, és valamilyen módon vissza kell őket integrálni Ukrajnába. Egészen hétfőig Oroszország is Ukrajna részeként kezelte ezeket a területeket, aztán hirtelen úgy döntöttek, hogy mostantól nem Ukrajna részei. Anélkül, hogy erről akár Ukrajnával, akár az érintett területek lakosságával konzultáltak volna. Ez semmilyen mértékben nem tekinthető legitim döntésnek.

A minszki megállapodást az ukránok sem tartották be, ez most az egyik fő orosz hivatkozási pont.

A minszki megállapodások végre nem hajtása mindkét félnek nyolcéves adóssága. Ezek előírják, hogy Ukrajna adjon a szakadár területeknek bizonyos fokú autonómiát, kapjanak egy különleges státuszt, és ezt követően az orosz erők kivonulnának, és visszaadnák az ellenőrzést Ukrajna számára a közös határszakasz fölött. Ukrajna az elmúlt nyolc évben valóban nem sokat tett a minszki megállapodások végrehajtásáért. Hozzá kell tenni, hogy ezek a megállapodások, mint nemzetközi szerződések, kifejezetten gyengék, egy csomó dolgot tisztázatlanul hagynak, rendezési keretnek nem feltétlenül voltak alkalmasak, de nem ez volt a fő probléma, hanem a politikai akarat hiánya ukrán oldalról. Ezt az indokolhatta az ukrán narratíva szerint, hogy mindkét minszki megállapodást két nagyon súlyos katonai vereséget követően írta alá Ukrajna, gyakorlatilag puskacsővel a szájában. Kijev érvelt is azzal, hogy ezek kényszer hatására születtek.

Mit jelentett volna a gyakorlatban az aláírás?

Ha a minszki megállapodásoknak megfelelő autonómiát kaphattak volna a szakadár területek, az azt jelentette volna, hogy a szakadárok mostantól vétójoggal rendelkeznek Ukrajna egészének kül- és biztonságpolitikája fölött. Ez gyakorlatilag az ukrán állam szuverenitásának a végét jelentette volna. Mostanra a szakadár államok elismerésével Moszkva ebből a rendezési keretből kilépett, és kilépett abból a narratívából is, amit eddig használtunk az elmúlt nyolc évben.

Az elmúlt nyolc évben Oroszországnak konzekvensen az volt az álláspontja, hogy Oroszország ennek a konfliktusnak nem része.

A valóságban persze ez egy orosz vezetésű szeparatizmus, a szeparatista területeket teljes mértékben Oroszország irányítja és látja el, és a háború első napjától jelen vannak orosz katonák.

A hétfői naptól kezdve azonban a minszki rendezési tervek véget értek, túllépett rajtuk a történelem, illetve egészen pontosan az orosz álláspont.

Az ukránok az orosz álláspont szerint tömegével sértik meg a tűzszüneti megállapodást, sőt, Putyin genocídiumot is emlegetett.

Állandó vád, hogy Ukrajna is rendszeresen megsérti a tűzszünetet, és fegyveres provokációkat követ el a szakadárok ellen, sőt, hétfőn két olyan orosz „hír” is kijött, hogy ukrán csapatok megpróbáltak behatolni az Oroszországi Föderáció területére. Az orosz tévé fényképeket mutatott kilőtt harcjárművekről, azt állította, hogy abban halott ukrán katonák vannak. De kicsit slendriánok voltak, akik ezt az állítólagos ukrán műveletről szóló hírt megkomponálták, mert egy olyan típusú járművet mutattak, ami az ukrán haderőben nem is áll rendszerben. Olyan, hogy Ukrajna fegyveres erővel törne be Oroszország területére, az elmúlt nyolc évben egyszer sem fordult elő. Mennyire reális, hogy most, amikor az orosz szárazföldi haderő hadra fogható állományának több mint a fele ugrásra készen áll Ukrajna határainál, majd pont most próbál meg Kijev ilyesmit?

Vannak tényszerű cáfolatok az orosz állításokra?

Teljesen falsok ezek a narratívák, az ukrán haderőnek már több mint tíz napja szigorú parancsba van adva, hogy nem lőhet, és különösen nem tüzérséggel. Még akkor sem lőhetnek, ha rájuk lőnek. Az pedig, hogy orosz területre lőjenek át, mint Moszkva állítja, teljesen abszurd és konkrétan kontraproduktív is Ukrajna érdekei szempontjából. Az orosz és előtte a szovjet haderő gyakorlatában is bevett dolog volt, hogy saját állásukra vagy saját területre nyitnak tüzet, majd pedig az ellenséget hibáztatják ezzel.

Így kezdődött Finnország ellen is a téli háború 1939-ben: egy állítólagos finn üteg tüzet nyit egy szovjet egységre. Utóbb kiderült, hogy az NKVD nyitott tüzet a saját katonáira. Ez volt az úgynevezett Mainila-incidens. A csecsen háború alatt is voltak ilyenek. Annak is gyanút kell keltenie, hogy hétfőn például az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) missziója szerint 1100 becsapódás történt, de ehhez képest a veszteségek alacsonyak, egy vagy két halott. Vagy nagyon szerencsésen értek földet ezek a gránátok, vagy akik lőttek, azok úgy lőttek, hogy emberéletben túl nagy kár ne essen. Nagyon nehezen tudom elképzelni, hogy ha nyolc év alatt sosem lőttek az ukránok orosz területre, miért pont most tennék. A cui prodest logikája mentén én nem nagyon látom, hogy ez hogyan szolgál ukrán érdeket. Azt, hogy szeparatista és orosz érdeket hogyan szolgálja, azt látom.

Az oroszok a saját szempontjukból mennyire viselkednek racionálisan ebben a helyzetben. Mi az orosz racionalitás a legújabb lépésekben?

Én az orosz kormány tagjait olyan feszültnek még nem láttam, mint az orosz biztonsági tanács hétfői értekezlete utáni sajtókonferencián. Szergej Nariskin, a külföldi hírszerzés főnöke összevissza beszélt, Putyin meg még gúnyolódott is rajta. Úgy tűnik, az orosz kormányon belül sem volt teljes összhang, de végül úgy döntöttek, hogy követik Putyint ezen az úton.

Ami hova vezet? Mi a legvalószínűbb orosz stratégiai cél?

Egyrészt, hogy Ukrajna biztosan és soha ne lehessen a NATO tagja. Ehhez olyan területi konfliktust kell generálni, amit Ukrajna önerőből nem tud megoldani. De van egy büntetőeleme is az egésznek, hogy lám-lám, a Nyugat nem hallgatott Oroszország biztonsági igényeire, hát akkor tessék. Harmadrészt, Moszkvában attól tartanak, hogy az ukrán haderő olyan tempóban erősödik, hogy előbb-utóbb megpróbálhatja visszaszerezni a szakadár területeket. Ergo, most lépni Ukrajna ellen olcsóbb, mint később. És a negyedik, kérdőjeles dolog: egyáltalán nem biztos, hogy az államelismeréssel az orosz nyomásgyakorlásnak vége.

Van arra bármi esély, hogy a szakadár entitások elismerésével enyhül az orosz nyomás, vagy ez csak a kezdet?

A határra felsorakoztatott katonai erők ugyanúgy ott állnak teljes harckészültségben, mint két nappal ezelőtt. Bőven benne van a pakliban, hogy valamilyen ürügyre hivatkozva megindul a háború. Ukrajna tartós működésképtelenné tétele és kivéreztetése biztos ott van a célrendszerben. Ennek van egy nagyon komoly rezsimbiztonsági motívuma is a Putyin-rendszer számára. Képzeljünk el egy demokratikus, fejlődő, Nyugat felé haladó, modernizálódó Ukrajnát.

Nem olyan könnyű.

Azért csak képzeljük el. Adódna a kérdés az egyszerű orosz választó Ivan Ivanovics számára: hogyha az ukrán testvéreinknek ez sikerül, akkor nekünk miért nem? Miért van az, hogy ugyanazt a vezetést kell néznünk a Kremlben a 23. esztendeje? Egy sikeres Ukrajna mintaként szolgálhatna az orosz társadalom számára, destabilizálva a jelenlegi rezsim uralmát. Ezért tehát az az érdek, hogy Ukrajna ne legyen sikeres. Hosszú, elhúzódó háború, esetleg az ukrán hadsereg tönkreverésével kombinálva alkalmas ennek a célnak az elérésére.

Az elmúlt napokig sokan arra számítottak, hogy minden fenyegetés ellenére az oroszok nem fognak lépni, megmaradnak annál a folyamatos fenyegetésnél, ami háború nélkül is destabilizálhatja Ukrajnát, lehetetlenné teszi a NATO-csatlakozást, és akár kikényszeríthet Kijevben egy rezsimváltást.

Rendszerszinten értjük félre az orosz szándékokat, és rendszerszinten becsüljük alá az orosz elkötelezettséget Ukrajna uralására. Emlékszünk, hogy a Nyugat mennyire meg volt lepve a Krím idején: „elképzelhetetlen”, „biztos nem lesz annexió”, „nem merik megcsinálni” – dehogynem, simán megcsinálták. 2014 tavasza óta orosz külső agresszió zajlik, eleinte fedett, aztán nyíltabb eszközökkel. A hétfői Putyin-beszéd azok számára, akik nem ezt a konfliktust követték, meglepő volt, de egyébként az elmúlt nyolc év fényében nem annyira. Ez már mind elhangzott. Most nyilván egy radikális ugrást csinált, de ezek az elemek már mind ott voltak hosszú ideje.

Hogyan kellene jobban érteni rendszerszinten az orosz birodalmi politikát?

Az orosz rendszer, különösen 2012 óta, extrém módon biztonságiasodott, tehát a katonai biztonsági, illetve rezsimbiztonsági megfontolásokra fókuszálnak. A hétfői államelismerés kapcsán ülésező kibővített nemzeti biztonsági tanács minden tagja úgynevezett szilovik, vagyis az erőszakszervezeti elit része. Egyetlen gazdasági szakember nem volt jelen.

Orosz szempontból Ukrajna NATO-tagsága biztonsági katasztrófa lenne, amivel Oroszország legfontosabb régióihoz kerülne sokkal közelebb a nyugati katonai szövetség. A NATO csapattelepítései a Baltikumba, Lengyelországba vagy Romániába orosz oldalról úgy néznek ki, hogy az ellenséges katonai bázisok egyre közelebb jönnek Oroszországhoz. Számukra mindenáron megakadályozandó forgatókönyv, hogy ilyen bázisok Ukrajnában is létrejöjjenek. Putyin hétfőn utalt rá, hogy NATO-tagállamok kiképző bázist üzemeltetnek Ukrajnában, Javorivban. Ez az oroszoknak egy majdani NATO-bázis előszobájának tűnik. És NATO-országok szállítanak fegyvereket Ukrajnába: a fegyverszállításhoz nyolc éve még az volt az amerikai hozzáállás, hogy nem szállítunk, mert az eszkalációhoz vezetne. Donald Trump alatt már az volt, hogy szállítunk, de ne menjen ki a frontvonalra. Most Joe Biden alatt ezeket már be is vetik. Javelin rakétákat, török Bayraktar támadódrónokat meg egy csomó minden mást. Orosz oldalról hosszú idősoron nézve ez a kép elég ijesztő, amit úgy érzik, meg kell szakítaniuk.

Miért most?

Sok külső és belső körülmény tűnt ideálisnak. Oroszországban a következő nagy belpolitikai mutatvány, a 2024-es elnökválasztás csak két év múlva lesz, míg az őszi dumaválasztáson a hatalom pártjának lett egy kétharmados, alkotmányozó többsége a parlamentben. A választás után leszámoltak az otthoni ellenzékkel, a Navalnij-féle szervezetből örül, aki egyáltalán szabadlábon maradt. Közben okos, fegyelmezett gazdaságpolitikával felhalmoztak 620 milliárd dollárnyi tartalékot. A belső körülmények ideálisak.

És a külső körülmények?

Nagyon szerencsés együttállások vannak Moszkva szempontjából. Németországban az új kormány még éppen csak keresgélte a helyét januárban, amikor az orosz csapatösszevonások elkezdtek aggasztóvá válni, az EU elnökségét betöltő Franciaország elnökválasztásra készül, Nagy-Britanniát megosztja a Boris Johnson körüli belpolitikai válság. Az Egyesült Államokban a Biden-adminisztráció orosz értékelés szerint nagyon gyenge az afganisztáni kivonulás kudarca miatt.

A kínai–orosz kváziszövetség megerősítésének mekkora a súlya ebben?

Kína látványosan beállt a NATO-nak benyújtott orosz biztonsági igények mögé, a pekingi olimpia megnyitóján a Putyin–Hszi Csin-ping-találkozón a kínai államfő gyakorlatilag visszhangozta az orosz álláspontot. Oroszország az ország távol-keleti részéből az összes ütőképes katonai egységet át tudta hozni Nyugatra, ez is azt mutatta, hogy biztosak benne, Kína felől nem fogja őket fenyegetés érni. Ha Kína explicit módon ellenállt volna az ukrajnai orosz terveknek, akkor valószínűleg nem történt volna meg.

Még orosz oldalon is egymásnak ellentmondó értelmezések mentek arról, hogy tulajdonképpen mit is ismertek el hétfőn területileg: csak a ténylegesen szeparatista fennhatóság alatt álló részeket vagy az azoknál nagyobb, de részben ukrán fennhatóság alatt álló teljes megyéket. Ez szándékos zavarkeltés lehet?

Oroszország egyelőre (az interjú február 22-én, kedden készült – a szerk.) ellentmondásosan kommunikál, hogy pontosan mit ismer el, mást mondott a belügyminiszter, mást a külügy, majd kedden megszólalt maga Putyin is, hogy az alkotmányos területen ismerik el őket. Láthatóan fenn akarnak tartani egy manőverezési helyet maguknak; egyrészt, hogy nyomást gyakoroljanak Ukrajnára, másrészt szerintem a nyugati reakciót is tesztelik, hogy mennyire tud a Nyugat összeszedetten reagálni.

Oroszország akkor teszi egyértelművé, hogy pontosan mit ismert el, hogyha felmérte, hogy az eddigi lépések milyen költségekkel jártak. Ezért is fontos, hogy gyorsak legyünk, mert ez most egy döntő pillanat. Ha megindul a támadás, nincs az a szankció, ami miatt egy már folyamatban lévő orosz offenzívát leállítanak. Most azért vagyunk viszonylag kedvező helyzetben, mert az első fázis, az államelismerés megvan, de a katonai támadás még nem indult meg. Itt most van egy pici időablak, hogy valamit csináljon a Nyugat. Ha erős reakciót tud elfogadni már most, akkor lehet remélni, hogy nem lépnek át a második fázisba, abba, hogy átfogó támadást indítsanak.

Mivel számolnak most a szcenárióelemzésekben, mik a valószínű forgatókönyvek, mik lehetnek a billenőpontok?

A mostani helyzethez képest a legjobb forgatókönyv az, hogy Oroszország ráül az államelismerésre, bevonultatja csapatait a szakadárok által ellenőrzött területre, és véget vet az „idegen zászlós” provokációknak, elkezdi stabilizálni azt, amit elért. Ez lenne a legjobb.

És a legrosszabb?

A legrosszabb, hogy az államelismerési fázisról gyorsan átvált a kettesre, és átfogó támadást indít Ukrajna ellen, még belarusz területről is. Egy olyan támadás, aminek a célja Ukrajna államiságának megtörése, az ukrán hadsereg megsemmisítése és Kijev elfoglalása. Jelenleg ehhez a legrosszabb szcenárióhoz az összes képesség adott. Azt látjuk, hogy az orosz erők szó szerint ráparkolnak az ukrán határra, fél vagy egy kilométerre a határtól, és ráadásul a járműveiken rengeteg málha van, rengeteg cucc. Mintha valami hosszabb távú dologra készülnének. De még mindig nem indult meg a támadás. Ha átlépik a határt, onnantól ez már nagyon-nagyon rossz helyzet.

Mi egy esetleges támadás legvalószínűbb katonai célja?

Nyilván az átfogó támadásokon belül is vannak különböző szcenáriók, hogy mondjuk csak a két megyének a szeparatisták által követelt részét akarják megszerezni, vagy például a harkivi részt is le akarják vágni. Vagy arra hajtanak, hogy foglalják el a déli tengerpartot, akár egészen Odesszáig, gyakorlatilag elvágva Ukrajnát a tengertől. A legrosszabb, ha Belarusz irányából is megindulnak, és Kijevnek mennek. Azt sejthetjük, hogy minden variáns be van tervezve. Az oroszok általában nagyon-nagyon alaposan terveznek, de nem tudjuk, hogy meghozták-e már a döntést arról, hogy lesz-e átfogó támadás, és ha igen, pontosan milyen célokkal. A nyugati szövetségesek által nyilvánosságra hozott információkból az derül ki, hogy már van döntés a támadásról, ami a közeli napokban indulna, és nagy átfogó támadás lesz. Adja az ég, hogy ne legyen igazam.

Mi az a pont, aminél az ukránoknak muszáj fegyveresen reagálniuk?

Ha orosz erők átlépik a de facto ukrán határt, akkor muszáj reagálni. Nem valószínű, hogy Ukrajna egy merev területvédelemmel próbálkozna, mert az orosz légi fölénnyel szemben esélytelenek. Inkább az tűnik valószínűnek, hogy ha lesz orosz támadás, akkor annak az első két-három órája lesz egészen pusztító. Nagy hatótávolságú rakétatámadás, nagy hatótávolságú tüzérség, az ukrán légvédelem, radarok, légierő kiiktatása. Ezt követően megindul az orosz légierő is hadászati bombázókkal, robotrepülőgépekkel, majd a szárazföldi erők, amiket szintén nagy hatótávolságú tüzérség támogat. Mindezt kibertámadások és szabotázsakciók súlyosbítják, nagyon komoly elektronikai hadviseléssel kombinálva.

Lenne bármennyi katonai esély ez ellen?

Az lehet az orosz cél, hogy az ukrán haderő ellenálló képességére már az első néhány órában, egy-két napban döntő csapást mérjenek. Ha az ukrán hadsereg ezután még megőrzi az ellenálló képességének egy részét, akkor lehet esélye arra, hogy elhúzódóbbá tegye ezt a háborút. Oroszországnak belpolitikai oldalról is gyors és alacsony véráldozattal járó győzelem volna az érdeke. Ukrajnának ennek az ellenkezője. Olyan, hogy Ukrajna visszaverje az orosz támadást, nem lesz. Ők az első pusztító csapásokat kell hogy túléljék, és utána igyekezzenek belehúzni Oroszországot egy elhúzódó konfliktusba. Harcászati és hadműveleti szinten az orosz erők teljesen egyértelmű fölényben lesznek. Tapasztaltabbak, jobb a felszerelésük, és igaz, hogy az ukrán haderő nyolc éve harcol, de ez döntően lövészárokharc, nem manőverező hadviselés. Az ellenfél technikai fölényét városi harcban lehet valamennyire ellensúlyozni, ami viszont rettenetesen véres a polgári lakosság számára is. Nincs jó forgatókönyv Ukrajna számára.

Ukrajna inkább egy túsz, és a NATO elleni pozíciószerzés, akár egy új Jalta létrehozása a valóságos stratégiai cél, vagy pedig maga az Ukrajna feletti dominancia megszerzése?

Egészen a hétfői elismerésekig egy nagyon intenzív vita volt az elemzők között arról, hogy Ukrajna eszköz vagy cél. Én kezdettől fogva azon az állásponton voltam, hogy ez a sztori Ukrajnáról szól, és a Nyugat felé benyújtott biztonsági igények az elterelés. Oroszország 2021 decemberében bármiféle előjel nélkül jött elő a két javaslattal az új európai biztonsági rendszerről. Azonnal nyilvánosságra hozták mindkét szöveget, ellehetetlenítve ezzel bármilyen értelmes belső vitát, másrészt eszelősen rövid határidőt adtak, egy hónapon belül akartak választ kapni. Az európai biztonsági rendszer relatíve komplex probléma, nem olyasmi, amit feltétlenül harminc nap alatt kell megoldani. Pontosan tudjuk, hogy Oroszország hogyan tárgyal, ha tényleg meg akar egyezni: olyankor hihetetlenül profik, módszeresek, nem sietnek, minden csatornán ugyanazt az üzenetet közvetítik, és nagyon magas szintű diplomáciát művelnek. Itt ennek az ellenkezőjét láttuk. Szergej Lavrov pillanatnyilag a legtapasztaltabb európai diplomata, mégis összevissza beszélnek erről az európai biztonsági javaslatról. Ráadásul a tárgyalások alatt sem szünetelt a katonai erők összevonása. Ha komolyan meg akarok egyezni, akkor legalább addig nem viszek oda több katonát.

Most, hogy Ukrajnából kiszakítottak két részt, ez eldőlt, innentől már nem nagyon van miről beszélni. Kedden az orosz külügyi szóvivő mégis úgy nyilatkozott, hogy az államelismerés ellenére Oroszország természetesen kész továbbra is tárgyalni az európai biztonsági rendszer folytatásáról. Ez a cinizmus mesterfoka, azt hiszem, ezt hívják mestertrollnak.

A hétfői Putyin-beszéd azonban úgy is érthető volt, hogy Ukrajnán túl nagyjából az egész volt Szovjetunióra tesz egy orosz igénybejelentést, talán a baltiak kivételével.

A baltiakat elengedték. De ha megnézzük, a többi posztszovjet köztársaság felett mind van valamilyen orosz befolyás, csak Ukrajna felett nem volt sok. Belarusz a 2020-as elnökválasztás óta teljes orosz függésben van, én arra számítok, hogy ott meg is marad az állandó orosz katonai jelenlét, csak nem 30 ezer emberrel, mint most. Moldova a transznyisztriai szeparatizmussal szintén sakkban van tartva. Grúziában is ott a két szeparatizmus, ők sem mennek Dél-Oszétiával a NATO-ba, Örményország eddig is nagyon masszívan függött az oroszoktól, Azerbajdzsán semmit nem tudna tenni, ha az orosz békefenntartók maradnának Karabahban, de ők amúgy se nagyon akarnak nyugatosodni. Kazahsztán a januári „puccskísérlet” és az orosz bevonulás után teljesen rendben van tartva, Kaszim-Zsomart Tokajev elnökkel nagyon jó Moszkva viszonya, a nagyon szegény Tádzsikisztánban orosz katonai bázis van, akárcsak Kirgizisztánban. Türkmenisztán mindig kivétel volt, de ők nem is szomszédosak Oroszországgal. Csak az oroszokhoz kulturálisan és nyelvileg legközelebb álló Ukrajna volt kivétel, náluk a konfliktus láthatólag nem akadályozta, hogy tovább orientálódjanak a Nyugat felé.

Időnként fel szokták vetni a kérdést, hogy lehetséges-e Ukrajna finlandizációja, valamiféle hatalmi tömbök közötti neutrális szerep. Van ennek realitása, van megállási pont az oroszoknak, amíg nincs Ukrajna teljes kontroll alatt?

Az orosz külpolitika III. Iván óta expanzív, több mint ötszáz éve. Történelmi értelemben Oroszországban az expanzió a norma, ez csak súlyos belső válságok idején szakad meg ideiglenesen, mint a Szmuta időszaka alatt 1600 körül vagy az 1917-ben kezdődő orosz forradalomban és polgárháborúban, amikor le is szakadnak a perifériák. A harmadik ilyen nem expanzív, kaotikus korszak a Jelcin alatti instabilitás a kilencvenes években. A Nyugat talán ebbe az időszakba vágyik vissza, de Oroszország nem. A kilencvenes évek minden szempontból abnormális időszak volt Oroszországban, de elmúlt, és ennek az átlag orosz örül. Ami pedig most történik, lényegében Putyin 2007-es müncheni beszéde óta, az orosz történelmi kontextusban tulajdonképpen a normális. Nem kellemes, hogy mi vagyunk a szomszédai, de általában ezt szokta csinálni. Nem erkölcsi oldalról kell ezt megítélni, azt hiszem – elegendő szembenézni azzal, hogy történelmileg ez az expanzió a trend. Tegyük hozzá: éppúgy, mint sok más nagyhatalom esetében.

Ukrajna vonatkozásában sincs egyértelmű megállási pont, mert még ha odatesznek Kijevbe egy bábkormányt, az is bizonytalan, hogy meddig tudna stabil maradni. Ukrajna finlandizációja, azt gondolom, egyre kevésbé lehetséges. Azzal, hogy a Krím és a keleti tartományok kikerültek Kijev ellenőrzése alól, úgy hatmillió oroszpárti ukrajnai szavazóval lett kevesebb, ha háború lesz, ez a szám még tovább nő. A maradék Ukrajna egyre inkább nyugatos és részben nacionalista irányba megy. A háború ezt csak tovább fogja erősíteni.